4,5/5
"Weslynben, a connecticuti gazdag városban, ahol a lakosság többségének az a legfőbb gondja, hogy milyen benyomást kelt, és kivel előnyös mutatkozni, Emma Thomas a legszívesebben átváltozna levegővé, de addig is rögeszmésen ragaszkodik a tökéletesség látszatához: úgy öltözik, hogy senki se lássa rajta a zúzódásokat, nehogy kiderüljön, mennyire távol esik a tökéletességtől az élete. Egy napon váratlanul beköszönt a szerelem, amelynek hatására Emma kénytelen tudomásul venni a saját értékét, bár ez azzal fenyegeti, hogy kiderül a titok, amelyet olyan kétségbeesetten takargat… Egy lány története az életet megváltoztató szerelemről, a leírhatatlan kegyetlenségről, és a törékeny reményről. A Reason to breathe a nagy kritikai elismerést aratott Breathing-sorozat első kötete."
A borító, az ígéretes fülszöveg volt az, ami elcsábított. Na meg a sorban megjelenő pozitív vélemények, így érthető módon már tűkön ülve vártam, hogy kezembe foghassam, és elolvassam a történetet. És nem csalódtam.
Emma életét követhetjük nyomon, otthon és az iskolában. Hogy mi lehet érdekes egy középiskolás lány mindennapjaiban, aki semmiféle különleges képességekkel nem rendelkezik, és nem épp a világot készül megváltani? A kitartás, a reménykedés, az alkalmazkodás egy olyan helyzetben, ami manapság sajnos nem ismeretlen, és amiből nehéz győztesként kijönni. A családon belüli erőszak mindig kényes téma volt, és még most is az, két kezemen megtudom számolni azt, hogy hány olyan könyvet olvastam, ami erről szólt.
A lány mindent és még többet is megtesz, jól tanul, sportol, kiveszi a részét az iskolai újság szerkesztéséből is, mégis van olyan, akinek ez sem elég. Akinek csak nyűg, és púp a hátán, és ezt bizony igen keményen kifejezésre is juttatja. Amit nem, és nem tudok megérteni, azaz, miért bántjuk azt, akit védenünk kellene? A gyengébbet, fiatalabbat, elesettet? Aki semmit nem tehet arról, hogy olyan helyzetbe került. Nem mondom, hogy az ember nem lehet dühös, vagy nem lehetnek nehéz/rossz napjai, de el nem tudom képzelni, hogy emiatt, és kiagyalt hibák miatt megüssek egy másik élőlényt.
Emma mindezt mégis évek óta tűri, hogy dolgoztatják, mint egy szolgát, semmibe veszik (és az még a jobbik esett), fizikailag, lelkileg terror alatt tartják. Az egyetlen ami tartja benne a lelket, hogy ha elvégzi a középiskolát, akkor elköltözhet a rokonaitól, örökre. De vajon kibírja-e végig? Hiába van mellette egy igazán jó barátnő, és hiába köszönt be a szerelem, az emberi tűréshatárnak is megvannak a végső pontjai, amiket nem lehet büntetlenül átlépni...
Ami tetszett a történetben: Emma alakja. Erős, okos és talpraesett és önálló. Kicsit talán túlságosan is, mert egy olyan dologgal próbál meg szembenézni egyedül, ami a legtöbb embert tönkretenné. Valamilyen szintig értettem, hogy a gyerekek miatt próbálja elviselni a megaláztatások sorát, de nem hiszem, hogy a kicsiknek jót tett az, ha látták mi történik vele. És egy kisgyerek nagyon sok mindent megérez, hiába próbálunk titkolózni előtte. És sajnáltam is, mert rengeteg minden kimaradt így az életéből. Mondom ezt úgy, hogy én sem voltam ebben a korban nagy bulizós, szem előtt tartottam a tanulmányaimat. De mindezek mellett elmentem a barátnőkkel beülni valahova, vagy csak úgy sétálni.
Tetszett még ugye maga az alapötlet. Mert erről beszélni kell, még akkor is, ha sokszor elakarják hallgatni a dolgot.
Sara, a legjobb barátnő, aki tényleg mindent megtesz, hogy némi szabadságot szerezzen a lánynak, és mellette állt, amikor és ahogy csak tudott.
Evan. Valljuk be, hogy minden lány ilyen srácról álmodozik. Aki okos, kedves, jól néz ki, humoros, megértő...és még sorolhatnánk a pozitív tulajdonságait. Habár rögvest érdekesnek találja Emmát, nem esnek rögtön egymásnak, hanem szép lassan haladnak.
A történetnek igazából egyetlen olyan része volt számomra, ami kissé hihetetlennek hatott, amikor a főhősnőnk rájön, hogy bizony szerelmes. Olyan hirtelen megy szembe a szabályokkal, amiket ő maga állított fel, hogy nekem kicsit furcsa volt. De persze lehet, hogy bennem van a hiba.
Na meg persze Carol alakját egy pillanat alatt sikerült megutáltatnia velem.
Ha egy komolyabb hangvételű történetet szeretnél elolvasni, ajánlani tudom. Csak kéretik felkészülni arra, hogy az utolsó sorok után szinte csak arra tudsz gondolni: ide a folytatásával!
A könyvért köszönet illeti a Maxim Könyvkiadót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése