Nem vagyok Miriam

Majgull Axelsson: Nem vagyok Miriam

5/5

"Majgull Axelsson, az egyik legnagyobb hatású svéd írónő megrázó regénye az identitásról, a kirekesztettségről és sötét titkokról mesél.
A történet a háborús Európában és a mai Svédországban játszódik. Miriam cigány lány, aki zsidó névvel, zsidó identitással kerül a koncentrációs táborból Svédországba, egész életében eltitkolja valódi származását, hiszen fél, hogy elüldöznék az országból.
Minden éjjel kísérti a múlt, nem tud szabadulni az emlékeitől. Ám a nyolcvanötödik születésnapján végre fény derül a gyötrő titokra, amelyet egy életen át őrzött.
Majd hetven év múltán Miriam a láger kapujában áll… Képek villannak föl előtte: a rabok szürke arca, a kenyérlopás, botozás a börtönblokkban, snájdig SS-tisztek, akasztások, Mengele mosolya és a krematórium örökké füstölgő kéménye.
Béke van. Miriam mégsem boldog. Végre eljött a szabadság pillanata. Szabad vagyok…
És ezt hogyan éljem túl?"

   Próbáltál már más lenni mint aki vagy? Biztos. Én is szerettem, sőt néha szeretnék olyan ember lenni aki nem vagyok. Szebb, jobb, vagy éppen kegyetlenebb. Ideig-óráig ment is a dolog, de hamar visszatértem a megszokott viselkedéshez. Mert ez vagyok én, ez tesz engem azzá a nővé, aki szeret olvasni, imádja az állatokat, képtelen nemet mondani stb. Persze mindig küzdök és küzdünk, hogy jobbak legyünk. Ebben nincs is hiba. De vajon képesek lennénk teljesen nulláról megalkotni magunkat, egy új személyiséget? És aztán ezt az álarcot viselni évtizedekig anélkül, hogy valaha is beavatnánk mást? Mekkora erő, kitartás, fegyelem kell hozzá. És mennyi magányos és keserves pillanat okozója lehet egy ilyen döntés. Hogy más leszek, elfelejtem (legalábbis megpróbálom) aki voltam.

12 tojás nyomában

David Benioff: Tolvajok tele

5/5

Az első, ami megfogott a könyvben, az az író stílusa volt. Nem feltétlenül mondanám könnyednek a történetet, ő még sem akarta túl cifrázni, nem hangsúlyozta feleslegesen sem a szörnyű, sem a boldog pillanatokat. Ő az igazi mesélő, aki csak eljuttatja hozzánk a történetet, ám hagyja, hogy az maga keljen életre bennünk.

Lement a hold/Volt egyszer egy háború

John Steinbeck: Lement a hold/ Volt egyszer egy háború

4/5

„A hold akkor megy le, amikor a hajnali derengés még nem látható, de már közeleg megállíthatatlanul, mint a végzet.”
Az emberiség legsötétebb éjszakájának, a második világháborúnak ötven éve lett vége. Steinbeck lement a Hold című kisregénye a norvégiai fasizmus éjét rajzolja meg, balladisztikus tömörséggel. Az 1942-ben kiadott kis remekművet a háború alatt titokban terjesztették, kézről kézre adták a terror legsötétebb óráiban.
A Volt egyszer egy háború a haditudósítóként tevékenykedő Steinbeck egybegyűjtött tudósításait tartalmazza. Az „egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy háború” keserű iróniája érvényes ma is: lehet-e, szabad-e mesévé szelídíteni a megtörtént borzalmakat, lehet-e „nem is volt igaz”-zá magyarázni az elszenvedett rettenetet? Találjuk meg rá a választ a Nobel-díjas amerikai írásaiban.

A kisregénnyel, mint műfajjal egy problémám szokott lenni, túl rövidnek érzem. Mire igazán belelendülnék, vége is. Ennek ellenére a Lement a hold kifejezetten tetszett, bár kissé nehézkesen indult a kapcsolatunk.

Nem tudjuk hol vagyunk pontosan, csak annyit, hogy egy városban, ami nem lehet túl nagy, hiszen a katonái száma mindösszesen 12 fő. Ráadásul némi belső segítséget is kapnak a megszállók, így szinte egy sóhajtás alatt a kezük alá kerül az egész terület. És innentől kezd érdekes lenni a dolog, amit szerintem remekül érzékeltet az író. Hiszen az alapállás egyszerű: vannak a győztesek, az ő kezükben a hatalom, szükség esetén bárkit megölhetnek, és vannak a vesztesek, akiknek engedelmeskedni kell.
De telnek a napok és a hónapok, és a katonákkal együtt mi is rájövünk, ez nem így van. Mert a kezdeti megdöbbenést, meglepettséget felváltja a makacs ellenállás. Apró dolgokban, amik szép lassan összeadódnak, majd jönnek az egyre nagyobb és merészebb tettek. Két akarat feszül egymásnak, és én úgy éreztem, a legyőzöttek voltak azok, akik végül fölénybe kerültek. Még akkor is, ha a végét már nem látjuk a történéseknek.

Ennyi idő alatt is remekül lehet ábrázolni az embereket, ha valaki ért hozzá, és be kell látnom, Steinbeck ért hozzá. Mert ezalatt a pár oldal alatt megkedveltem a polgármestert és a doktort, Annie-t, és a város lakóit, sőt a katonák közül Lanser ezredest. Ő már látott háborút, és túl jól ismeri az embereket. De a parancs az parancs, még akkor is, ha nem akarja az ember megtenni, vagy ha tudja, pont az ellenkezőjét fogja elérni annak, amit szeretnének.
Loft százados, Corell úr voltak a legellenszenvesebbek. Az egyik csak a paragrafusoknak élt, és szinte nem is volt önálló gondolata, a másik meg gerinctelen áruló.

A hangulat egyre hűvösebb és jegesebb lesz, komorabb és baljóslatúbb. Az elkeseredettség mindkét oldalon felüti a fejét, csak éppen más-más okból. Mindenesetre elolvasása után úgy éreztem, még egy okot kaptam, hogy soha, de soha ne akarjak megtapasztalni egy háborút és a velejáró dolgokat.

A könyv második fele haditudósításokat tartalmaz a II. világháborúból. Az elején elmeséli nekünk az író, hogyan is készültek el ezek, mire kellett figyelni, és milyen volt az élete egy tudósítónak. Utána három nagyobb csoportba szedve jönnek maguk az írások. Némelyek hosszabbak, összefüggőek, mások csupán egy pillanatot villantanak fel elénk. Mindegyikük hangulata is más. Vannak, amik kedvesek, mások elszörnyesztenek.De az biztos, hogy mind hatással van az olvasóra, elgondolkodtatja.

Kiadó: Magyar Könyvklub
Oldalak száma: 320

A könyvtolvaj története

Markus Zusak: A könyvtolvaj
5/5

A héten olvasott könyvek közül vitathatatlanul ez lett a kedvencem.
Nem sok olyan könyvet olvastam eddig, ahol az elbeszélő személyében magát a Halált köszönthetem. Már ez is egy alaphangulatot ad a történetnek, mert azért sejthető, lehet bármilyen jó fej, netántán megértő vagy épp filozófikus hangulatban, ha ő jelen van, a történet vége nem feltétlenül happy end.
A témája illik a mostanában olvasott könyveimhez, valahogy most olyan korszakom van, amikor a II. világháborús történetek rám találnak. Elgondolkodtató, keserű-édes. Pláne, hogy most egy kicsit más szemszögből (és nem, nem halálra gondoltam) látjuk a dolgokat.

Liesel, egy 9 éves kislány életét követhetjük végig, aki nevelőszülőkhöz kerül, és igyekszik hétköznapi életet élni. Hogy mi ebben az érdekes? Hogy mindezt a náci Németországban teszi, a II. világháború ideje alatt.

Megismerjük a Himmel utca lakóit, akik (legalábbis az én esetemben) nagy része kedves lesz szívemnek. Mert lehet, hogy néha káromkodnak, hogy szigorúak, de ami sokkal fontosabb, emberek. Segítenek egymáson, ha tudnak.
Az ő mindennapjaik, nehézségeik azok, amiket elolvashatunk Liesel, és a halál tolmácsolásában. Egy gyermek, és egy olyan "lény" gondolatait is megkapjuk, akik kicsit másként látnak, mint mondjuk egy felnőtt. Talán ezért olyan különleges a hangulata a történetnek.
Az is érdekes, hogy az első oldalakon megtudjuk mi a történet vége (na jó, csak majdnem teljesen), és csak utána kezdünk a történet elejével, és haladunk a megmásíthatatlan vég felé.
Útközben találkozunk örömmel, boldogsággal, filozófiai gondolatokat felvető Halállal. És a gondolattal, hogy abban a világban, abban az országban sem mindenki volt rossz, vagy épp a párt elkötelezett tagja, és hogy a felesleges halál ott is csak felesleges halál volt.

Rengeteg komoly gondolat van benne, rólunk emberekről, a háborúról és természetesen a halálról.

Tetszett. Ajánlani tudom. Mindenkinek. Legalább egyszer olvassa el. Lieselek, Maxok, Rudy-k kedvéért.

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 598