4/5
„A hold akkor megy le, amikor a hajnali derengés még nem látható, de már közeleg megállíthatatlanul, mint a végzet.”
Az emberiség legsötétebb éjszakájának, a második világháborúnak ötven éve lett vége. Steinbeck lement a Hold című kisregénye a norvégiai fasizmus éjét rajzolja meg, balladisztikus tömörséggel. Az 1942-ben kiadott kis remekművet a háború alatt titokban terjesztették, kézről kézre adták a terror legsötétebb óráiban.
A Volt egyszer egy háború a haditudósítóként tevékenykedő Steinbeck egybegyűjtött tudósításait tartalmazza. Az „egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy háború” keserű iróniája érvényes ma is: lehet-e, szabad-e mesévé szelídíteni a megtörtént borzalmakat, lehet-e „nem is volt igaz”-zá magyarázni az elszenvedett rettenetet? Találjuk meg rá a választ a Nobel-díjas amerikai írásaiban.
A kisregénnyel, mint műfajjal egy problémám szokott lenni, túl rövidnek érzem. Mire igazán belelendülnék, vége is. Ennek ellenére a Lement a hold kifejezetten tetszett, bár kissé nehézkesen indult a kapcsolatunk.
Nem tudjuk hol vagyunk pontosan, csak annyit, hogy egy városban, ami nem lehet túl nagy, hiszen a katonái száma mindösszesen 12 fő. Ráadásul némi belső segítséget is kapnak a megszállók, így szinte egy sóhajtás alatt a kezük alá kerül az egész terület. És innentől kezd érdekes lenni a dolog, amit szerintem remekül érzékeltet az író. Hiszen az alapállás egyszerű: vannak a győztesek, az ő kezükben a hatalom, szükség esetén bárkit megölhetnek, és vannak a vesztesek, akiknek engedelmeskedni kell.
De telnek a napok és a hónapok, és a katonákkal együtt mi is rájövünk, ez nem így van. Mert a kezdeti megdöbbenést, meglepettséget felváltja a makacs ellenállás. Apró dolgokban, amik szép lassan összeadódnak, majd jönnek az egyre nagyobb és merészebb tettek. Két akarat feszül egymásnak, és én úgy éreztem, a legyőzöttek voltak azok, akik végül fölénybe kerültek. Még akkor is, ha a végét már nem látjuk a történéseknek.
Ennyi idő alatt is remekül lehet ábrázolni az embereket, ha valaki ért hozzá, és be kell látnom, Steinbeck ért hozzá. Mert ezalatt a pár oldal alatt megkedveltem a polgármestert és a doktort, Annie-t, és a város lakóit, sőt a katonák közül Lanser ezredest. Ő már látott háborút, és túl jól ismeri az embereket. De a parancs az parancs, még akkor is, ha nem akarja az ember megtenni, vagy ha tudja, pont az ellenkezőjét fogja elérni annak, amit szeretnének.
Loft százados, Corell úr voltak a legellenszenvesebbek. Az egyik csak a paragrafusoknak élt, és szinte nem is volt önálló gondolata, a másik meg gerinctelen áruló.
A hangulat egyre hűvösebb és jegesebb lesz, komorabb és baljóslatúbb. Az elkeseredettség mindkét oldalon felüti a fejét, csak éppen más-más okból. Mindenesetre elolvasása után úgy éreztem, még egy okot kaptam, hogy soha, de soha ne akarjak megtapasztalni egy háborút és a velejáró dolgokat.
A könyv második fele haditudósításokat tartalmaz a II. világháborúból. Az elején elmeséli nekünk az író, hogyan is készültek el ezek, mire kellett figyelni, és milyen volt az élete egy tudósítónak. Utána három nagyobb csoportba szedve jönnek maguk az írások. Némelyek hosszabbak, összefüggőek, mások csupán egy pillanatot villantanak fel elénk. Mindegyikük hangulata is más. Vannak, amik kedvesek, mások elszörnyesztenek.De az biztos, hogy mind hatással van az olvasóra, elgondolkodtatja.
Kiadó: Magyar Könyvklub
Oldalak száma: 320
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése