Serena

Ron Rash: Serena

4/5

"A New York Times az év egyik legjelentősebb könyvének választotta. A díjnyertes bestsellerszerző, Ron Rash a kapzsiság, a korrupció és a bosszú gótikus meséjét varázsolja elénk, amelynek középpontjában egy könyörtelen, erős és feledhetetlen asszony áll. A cselekmény az 1930-as évek Amerikájában, az észak-karolinai hegyvidék vadonjában játszódik, hátterében az épp kibontakozóban lévő környezetvédelmi mozgalommal."

Igen, igen. Újabb szerintem kifejezetten szép borító, érdekes fülszöveg, úgyhogy elvesztem.
Persze, ha az ember lánya a vizsgaidőszakban fog neki egy ilyen történetnek, akkor két dolog történhet: 1. Nem tanul semmit, ellenben jól halad a könyvvel. 2. Tanul ugyan, de jutalomként alig várja hogy újabb oldalakat olvasson el, ám így kissé darabossá teszi a cselekményt.
Nos, nálam a második pont lépett életbe, így az elején nehezen tudtam belépni a történetbe. Itt hívnám fel a figyelmét mindenkinek, hogy ugyan nem egy gyors tempójú történet, de érdemes végig olvasni. Szóval ha valaki nem kedveli a lassabban kibontakozó történeteket, itt egy, amivel akár kivételt is tehetne.

Pemberton és felesége azért mondjuk elég hatásos módon lép be a történetbe. Nem szokatlan az, ha vérontás és halál jelenik meg a történetben, de hogy ennyire korán? Mindenesetre az első ütős felhang után kíváncsian olvastam tovább, már csak azért is, mert Serena alakja kíváncsivá tett.

Habár a fakitermelő cég, a birtok, a pénz nagy része Pembertoné, ráadásul mint férfi, jobban is tud érvényesülni ebben a világban (elméletileg), az igazi főszereplő itt a nő. Egészen eddig azért nyafogtam, hogy valaki adjon egy okos, erős, önálló női karakter a könyvben, aki nem arra vár hogy a két-három férfi aki rajong érte megmentse, hanem a saját kezébe veszi az irányítást. Na ezt itt most megkaptam, még kissé sok is volt. Viszont hiányzott számomra a motivációja. A múltjából is csak cseppeket kapunk, de még ez alapján sem sikerült megértenem, miért lett az aki.Pedig nagyon kíváncsi lettem volna arra, mi volt az, ami ennyire megkeményítette, mi vonzotta őt a veszélyben és kihívásban? Miért nem félt a haláltól? És főként, miért nem értékelte az életet? Főleg másokét. Igazából ez volt az, ami miatt a végére úgy döntöttem, hiába az erős női karakter, az ész, neki bizony vesznie kellene.
A férje viszont nem lett a szívemcsücske. Mindig is gyűlöltem azt, ha valaki többnek, jobbnak gondolta magát, csak mert több pénze, magasabb rangja volt. Mind a való életben, mind a könyvek esetében ilyenkor ellene szurkolok. Arról nem is beszélve, hogy a saját hibáját nem vállalja fel, és amikor kellene, akkor sem mond az asszonynak ellent. Hanem csak becsukja a szemét. Lehet, hogy lassan majd el kell kezdenem imádkozni az erős férfi karakterekért is? :D

Aki még személy szerint megfogott, az a rendőrfőnök, McDowell alakja volt. Tetszett, hogy nem tört meg, nem lehetett lefizetni, és a rangoktól sem ájult el. Igazságot akart. És emellett emberi is volt, főleg amikor a kisfiúról volt szó.

Rachel és a kisfiú alakja nem került közel hozzám. Természetesen drukkoltam nekik, de nem azért, mert annyira kedvesek lettek volna számomra, hanem mert ők képviselték a reményt. Hogy nem mindig győz a rossz.

A munkások voltak azok, akik színt vittek a dologba, hol enyhítettek a légkörön, hol még komorabbá tették azt. Nagyon szerettem azokat a részeket, amikor egy-egy brigád életébe pillantottunk be.

A történet sok mindent érint, bár az igazságtalanság kerül az előtérbe leginkább. De megláthatjuk, hogy hogyan is kezdődött a környezetvédelem - nem ment könnyedén -, hogyan viszonyultak az emberek ehhez a kérdéshez. Érdekes, hogy itt azért ma sincs oly sok változás. Na és persze még ott a hatalom, a bosszúvágy, a nyereségvágy. Azt hiszem, mindenki talál magának tetsző vonalat.
Mindezt nem túl cicomázott nyelvezettel, sokszor naturisztikusan és lényegre törően  tárja elénk az író. Mégis, képes elénk festeni a havas völgyeket, a lecsupaszított tájat, a veszélyeket.

Mindenképpen adnék neki egy esélyt, még ha elsőre nem is feltétlenül kívánkozik a kezünkbe. És figyelemmel fogom követni, milyen új történettel fog majd előrukkolni a későbbiekben.

A könyvért köszönet illeti a Könyvmolyképző Kiadót.Seren

A tigris éjszakája

John Vaillant: A Tigris
5/5

1997-ben, decemberben Primorje faluja mellett egy embert megöl, és el is fogyaszt egy tigris. A Tigrisfelügyelet néhány emberét bízzák meg a dolog kivizsgálásval, akik meg is érkeznek a helyszínre. A körülmények és az emberek bizalmatlansága miatt azonban nem a megfelelő következtetésekre jutnak, és a tigrist nem üldözik. Ám egy újabb halálos áldozat után megindul a hajsza...

A történet annak ellenére hogy egy emberevő tigrisről szól, nem azt akarja megmutatni az olvasóknak, hogy mennyire szörnyűségesek ezek a lények, és hogy mind egy szálig ki kellene őket irtani. Épp ellenkezőleg. Ahogy haladunk előre az olvasással, úgy tudunk meg egyre többet ezekről a csodálatra méltó lényekről, természetükről. Ezenkívül bepillantást nyerünk az akkori orosz világba, a hiábavalóság érzésébe, és az emberi igyekezetbe, hogy valahogy túléljenek. A faluban élő emberek szeretik, és tisztelik a természetet, és a benne élő állatokat, köztük a tigrist is.

Érdekes volt a tigrisekről szóló mondák olvasása is, illetve az, hogy még '97-ben is hogyan gondolkodtak róluk az emberek.
Nem tudom, ki hogy van vele, de én itt sem elsősorban az állatot okoltam. Megértettem, hogy mivel rákapott az emberek vadászatára, el kellett kapni. De ez vajon miért alakult így? Alapjáraton egy vadállat sem támad az emberre. "Ha te nem bántod, ő sem bánt".- tartották a faluban az emberek. Ezzel egyetértek. Az, hogy mi betörtünk a területeikre, hogy elpusztítjuk a természetes zsákmányait, és még rájuk is vadászunk...nagyban megnöveli az esélyét annak, hogy ilyen helyzetek alakuljanak ki.
Amikor azt olvastam, hogy a vadászok szerint a tigris bosszúálló, és megjegyzi magának azt, aki bántotta, elgondolkodtam. Biológusként azt kellene gondolnom, hogy ezt csak az ember ruházta rá, és nem valószínű, hogy tényleg így lenne. Ráadásul nem is bizonyítható. Viszont ha arra gondolok, hogy a saját macskám ( aki ugyan minimum tigrisnek képzeli magát, de azért ugye mégsem az) képes megjegyezni azt, hogy én szedtem le az ablakból, és ezt később megtorolni, akkor máris hihetőbb a dolog. Márpedig az sem kellemes, ha a  kilós szőrcsomó ugrik a lábamra...ha egy kifejlett tigris tenné...
Valószínűleg nem véletlenül csodáljuk és féljük ezeket a ragadozókat. Hiszen őseik jóval nagyobbak és erősebbek voltak, és eléggé nagy a valószínűsége hogy a mi őseinket is előszeretettel fogyasztották, ha tehették. Még sem hiszem, hogy feltétlenül szörnyetegként kellene őket kezelni. 

Kicsi koromtól kezdve úgy gondoltam, hogy a tigrisek a legszebb nagymacskák, és nem értettem (és ma se értem), miért az oroszlán az állatok királya. Ebben az esetben akkor a tigris az állatok császára. Minimum.
A könyv végére csak még jobban csodáltam ezeket az állatokat. Olyan körülmények között képesek megmaradni, ahol az ember is csak üggyel-bajjal, pedig elvileg mi roppant fejlett élőlények vagyunk, fejlett technikával. Okosak, remek vadászok (ráadásul ugye ők egymaguk vadásznak). Az pedig, hogy a saját területükön található élőlényeket és egyebet a sajátjuknak tekintenek...nos az nekem valahogy ismerős hozzáállás. Nektek nem?

Ha megfelelően tiszteljük, és becsüljük őket, ha nem háborgatjuk őket, szerintem elférnénk ezen a bolygón. Szeretném, ha ez a csodálatos faj nem tűnne el a múlt ködében. Ha letudnánk győzni azt az ősi félelmet, ami a génjeinkbe van kódolva, mert már rég nem ők jelentenek ránk veszélyt, hanem fordítva.

Ha valakit érdekelnek ezek az élőlények, és nem zavarja némi szociográfia, és múltba tekintés, annak nyugodt szívvel tudom ajánlani a könyvet. Egy kis hallgatnivaló hozzá: http://www.youtube.com/watch?v=j5ZfaDurNMA

Kiadó:Könyvmolyképző
Oldalak száma: 349

Ismét Afrikában, vadvilágot mentve

Mark Seal: Vadvirág - Egy rendkívüli élet és megrázó gyilkosság igaz története Kenyában
4,5/5

Második olyan történetem rövid időn belül, ami Afrikáról, az ott élőkről és ebben az esetben főleg a vadvilágról szól.

Ez a történet Joan Root életét meséli el, a házasságát, ahol férjével együtt a természetfilmeket forgatnak, méghozzá nem is akármilyeneket. Bejárják egész Afrikát, és még számos helyet is, rengeteg veszélyes, vagy épp magával ragadó pillanatot élnek át. Ám az oly szép kezdet cseppet sem ilyen szépen ér véget.

Ami nagyon megfogott, az, ahogyan a környezetről, az állatokról írnak, beszélnek. A filmjeiket nem láttam, bár ezekután ha lesz lehetőségem rá, megnézem. Nem csak mások szemén keresztül ismerjük meg a párt, hanem levelezéseikből is következtethetünk személyiségünkre. Meglepő, hogy két, egymástól ennyire különböző ember ennyire jól összeférjen egymással.
Irigyeltem őket a kalandjaikért, (bár a skorpió csípést, és víziló harapást azért ki tudom hagyni az életemből :D) azért a meseszép otthonért, amit megteremtettek maguknak, és amiért a végén Joan olyan elkeseredett harcot vívott.

Sajnálatos, hogy a pénz ennyire előtérbe került, és hogy emiatt sokszor semmibe vesszük a természetet. Pedig ha jobban belegondolunk, igazából mindenkinek az hozna hasznot hosszú távon, ha vigyáznánk arra, amink van. Mert ha tönkre tesszük a folyókat, tavakat, földeket, akkor hol fogunk mondjuk rózsákat termeszteni?

Mindenesetre elgondolkodtató volt a könyv. És nagyon szomorú, hogy egy ember élet csak ennyit ér...

Kiadó: Sasare Kiadó
Oldalak száma: 247

Állatvilág és az ember

Jane Goodall, Gail Hudson, Thane Haward: Nálatok vannak még állatok?
5/5

Már a megjelenése óta szemeztem ezzel a könyvvel, ahányszor könyvesboltban voltam, mindig kézbe vettem, megnéztem, elolvastam a fülszövegét. Hogy miért is nem vettem meg? Mert nem egészen tudtam, mit várhatok tőle. Féltem, hogy valami száraz, tényeket felsorakoztató könyv lesz csak. Olyanból pedig van már pár otthon.
Aztán megtaláltam az egyetemi könyvtárunkban, és kivettem...

Az ember azt hiszi, minden amit lát, és körbeveszi, az az övé. Érte van,azt tesz vele amit akar. Ha úgy tartja jónak elpusztítja. Majd lesz helyette más, nem?
Biológus hallgató vagyok, és szinte minden évben van egy-két olyan óra, ahol felhívják a figyelmünket arra, hogy amióta az ember megjelent, az állatok és növények kihalása felgyorsult. És hiába tudnak ma már róla, még sem mindig tesznek ellene.
Ez a könyv azokat a történeteket szedte össze, amelyek arról szólnak, hogy egy-egy elhivatott ember, vagy csoport, hogyan mentett meg fajokat a kihalástól. Egyik sem volt könnyű munka, hol az emberi előítélettel, hol a törvényekkel, hol pedig más természetvédőkkel kellett megbirkózni. De nem adták fel, és végül sikert értek el.

Ha jobban belegondolok, kicsiként ilyennek képzeltem el azt, hogy majd milyen leszek felnőttként. :) Ha nem is pont olyan, mint a könyvben szereplő emberek, de azért valami hasonló.

Olyan jó lenne, ha nem csak egy maroknyi ember aggódna az élővilágért. Mert ez nem csak az ő problémájuk. A miénk is. Mindenkié, aki itt, ezen a Földön szeretne élni. És a gyermekeinkké, mert elvileg rájuk fogjuk majd hagyni. Ha lesz mit.

Kiadó: Nyitott Könyvműhely
Oldalak száma: 448