5/5
1997-ben, decemberben Primorje faluja mellett egy embert megöl, és el is fogyaszt egy tigris. A Tigrisfelügyelet néhány emberét bízzák meg a dolog kivizsgálásval, akik meg is érkeznek a helyszínre. A körülmények és az emberek bizalmatlansága miatt azonban nem a megfelelő következtetésekre jutnak, és a tigrist nem üldözik. Ám egy újabb halálos áldozat után megindul a hajsza...
A történet annak ellenére hogy egy emberevő tigrisről szól, nem azt akarja megmutatni az olvasóknak, hogy mennyire szörnyűségesek ezek a lények, és hogy mind egy szálig ki kellene őket irtani. Épp ellenkezőleg. Ahogy haladunk előre az olvasással, úgy tudunk meg egyre többet ezekről a csodálatra méltó lényekről, természetükről. Ezenkívül bepillantást nyerünk az akkori orosz világba, a hiábavalóság érzésébe, és az emberi igyekezetbe, hogy valahogy túléljenek. A faluban élő emberek szeretik, és tisztelik a természetet, és a benne élő állatokat, köztük a tigrist is.
Érdekes volt a tigrisekről szóló mondák olvasása is, illetve az, hogy még '97-ben is hogyan gondolkodtak róluk az emberek.
Nem tudom, ki hogy van vele, de én itt sem elsősorban az állatot okoltam. Megértettem, hogy mivel rákapott az emberek vadászatára, el kellett kapni. De ez vajon miért alakult így? Alapjáraton egy vadállat sem támad az emberre. "Ha te nem bántod, ő sem bánt".- tartották a faluban az emberek. Ezzel egyetértek. Az, hogy mi betörtünk a területeikre, hogy elpusztítjuk a természetes zsákmányait, és még rájuk is vadászunk...nagyban megnöveli az esélyét annak, hogy ilyen helyzetek alakuljanak ki.
Amikor azt olvastam, hogy a vadászok szerint a tigris bosszúálló, és megjegyzi magának azt, aki bántotta, elgondolkodtam. Biológusként azt kellene gondolnom, hogy ezt csak az ember ruházta rá, és nem valószínű, hogy tényleg így lenne. Ráadásul nem is bizonyítható. Viszont ha arra gondolok, hogy a saját macskám ( aki ugyan minimum tigrisnek képzeli magát, de azért ugye mégsem az) képes megjegyezni azt, hogy én szedtem le az ablakból, és ezt később megtorolni, akkor máris hihetőbb a dolog. Márpedig az sem kellemes, ha a kilós szőrcsomó ugrik a lábamra...ha egy kifejlett tigris tenné...Valószínűleg nem véletlenül csodáljuk és féljük ezeket a ragadozókat. Hiszen őseik jóval nagyobbak és erősebbek voltak, és eléggé nagy a valószínűsége hogy a mi őseinket is előszeretettel fogyasztották, ha tehették. Még sem hiszem, hogy feltétlenül szörnyetegként kellene őket kezelni.
Kicsi koromtól kezdve úgy gondoltam, hogy a tigrisek a legszebb nagymacskák, és nem értettem (és ma se értem), miért az oroszlán az állatok királya. Ebben az esetben akkor a tigris az állatok császára. Minimum.
A könyv végére csak még jobban csodáltam ezeket az állatokat. Olyan körülmények között képesek megmaradni, ahol az ember is csak üggyel-bajjal, pedig elvileg mi roppant fejlett élőlények vagyunk, fejlett technikával. Okosak, remek vadászok (ráadásul ugye ők egymaguk vadásznak). Az pedig, hogy a saját területükön található élőlényeket és egyebet a sajátjuknak tekintenek...nos az nekem valahogy ismerős hozzáállás. Nektek nem?
Ha megfelelően tiszteljük, és becsüljük őket, ha nem háborgatjuk őket, szerintem elférnénk ezen a bolygón. Szeretném, ha ez a csodálatos faj nem tűnne el a múlt ködében. Ha letudnánk győzni azt az ősi félelmet, ami a génjeinkbe van kódolva, mert már rég nem ők jelentenek ránk veszélyt, hanem fordítva.
Ha valakit érdekelnek ezek az élőlények, és nem zavarja némi szociográfia, és múltba tekintés, annak nyugodt szívvel tudom ajánlani a könyvet. Egy kis hallgatnivaló hozzá: http://www.youtube.com/watch?v=j5ZfaDurNMA
Kiadó:Könyvmolyképző
Oldalak száma: 349
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése