A másik London

Neil Gaiman: Sosehol

5/5

"A világ és ami alatta van
Richard Mayhew egy fiatal üzletember jó úton a fényes karrier, szép feleség és kellemes élet felé… ami mind semmivé lesz, amikor egy bajba jutott lány segítségére siet. Jótette jutalmául a hétköznapi Fenti Londonból átkerül a baljós, sötét Lenti Londonba, az elveszett idők, elveszett helyek és elveszett emberek bizarr világába. Különös társaságba csöppen: Ajtó – a lány, akin segített – nemesi származású és szülei gyilkosát keresi; de Carabas márki kétes szívességeket behajtva éli még kétesebb életét; Vadász a világ legnagyobb szörnyeit hajszolja.
A csatornák és metróalagutak labirintusában velük kell boldogulnia Richardnak, hogy segíthessen másokon és így segíthessen magán is. Vajon megleli-e azt az életet, amelyet már jóval korábban elveszített, mint hitte?"

Lassan, lassan utolérem magam :D. Ezt a könyvet is még karácsonyra kaptam, de csak most sikerült elolvasni. Gaiman könyvei közül még csak keveset olvastam el, ám hamar rájöttem, hogy általában két végletet tapasztaltam: vagy imádtam minden mondatát, vagy utáltam. Hála istennek, ebben az esetben az első áll fent. Kicsit mindig gyermeknek érzem magam, aki az ágyán ülve hallgatja a meséket, és nem tudja eldönteni, vajon mennyit is hihet el.

Richard egy teljesen hétköznapi, és ráadásul eléggé tutyimutyi életet él Londonban. Barátnője, sőt jegyese Jessica irányítja lépteit, egészen addig, amíg a férfi szó szerint bele nem botlik Ajtóba. Az élete ettől kezdve megváltozik.

Én személy szerint élveztem ezt a nem mindennapi utazást, minden sötét és kicsit barátibb pillanatával együtt. Különleges világba pillanthattam be, miközben az Alsóvilágban jártam. Elmúlt korok szele érintett meg, patkányszavúak hangját hallottam, vadásztam, és vadásztak rám is. Úgyhogy emelem kalapom, a hangulat keltés, és a történetbe bevonás maradéktalanul teljesült.
A világ háttere sokszor kicsit homályos maradt, de ebben az esetben azt kell mondanom, jobb így, mintha minden szájbarágósan el lett volna mondva. Amit tudnunk kell, az úgyis kiderül a történet folyamán.

A szereplők...nos, az elején kapásból senki mellett nem tudtam letenni a voksom. Azt már az elején tudtam, hogy Jessicát nem bírom, de hogy kit szeretek, az nem volt ennyire egyértelmű. A végére azért legtöbbjüket megkedveltem: Carabas markit, akinél sose tudhatta biztosra az ember, hányadán is áll vele, Ajtót, aki megpróbálta kideríteni mi és miért történt a családjával, Vadászt aki ha el is botlott egy bizonyos ponton, még is szívemhez közel került, sőt még Richard-ot is, aki a végére egészen kikupálódott.

A cselekményre sem lehet panasz, nem sokáig hagy minket pihenni az író. Mindig történik valami, s bár egy idő után az ember sejti a fordulatot, mégis tovább olvassa, mert nem tud elszakadni tőle.

Szóval, ha nem zavar az erőszak, ami előfordul a történetben, és kedveled a kissé sötétebb hangvételű történeteket, amelyek mögött sokkal több bújik meg, akkor csak ajánlani tudom.

Kiadó: Agave
Oldalak száma: 268

Óceán az út végén

Neil Gaiman: Óceán az út végén

5/5

 "AMIKOR EGY EMLÉK FELENGED, A MÚLT SZIVÁROG KI BELŐLE

Mit tehet egy hétéves fiú, ha az addig nyugodt, vidéki életet megzavarja valami, ami nagyobb nemcsak nála, de az általa ismert felnőtteknél, sőt az általa ismert világnál is? Ami a világon túlról jött? Hirtelen elszakad a saját családjától, és egyetlen hely van ahová mehet, egy ház a földút végén. Ebben a házban három nő lakik, három nemzedék, nagymama, anya és lánya, akik sokat láttak és még többet tudnak. Ismerik a titkos utakat és lebegő járatokat, értik a halk szavakat és a néma igéket, jártak a földeken innen és a vizeken túl. Ők segíthetnek, csakhogy mint mindennek, a segítségnek ára van.

Neil Gaiman új regénye a gyermekkor varázslatát mutatja a felnőttlét karcos szemüvegén át, az ártatlanság elvesztését a tapasztalat párás tükrében, hírnevéhez méltóan egy olyan történetben, amely semmihez sem hasonlít."

A gyönyörű borító mellett ami rögtön feltűnt, az a vékonysága volt. Később kiderült, hogy ez a történet eredetileg novellának indult, csak kinőtte a kereteit. Amikor egy ilyen vékonyabb kötet kerül a kezeim közé, óhatatlanul felmerül bennem a gondolat, elég lesz-e ahhoz, hogy elmondjon mindent az író, hogy bevonjon a történetébe, és a végén ne maradjon fájó hiányérzetem. Gaiman új története azonban pozitív csalódást jelentett, mert elolvasva is csak annyi volt a problémám, hogy vége volt, pedig még maradtam volna abban a mesés világban.

A történet nagyon sokrétű, a rétegek egymásba szövődnek, és együtt, egységesen alkotják azt a csodálatos mintázatot, amit mi végül elolvashatunk. Egyszer, kétszer, sokszor. És mégis, mindig fogunk valami újat felfedezni benne.
A már nem fiatal férfi magát is meglepve gyermekkori otthonához, pontosabban annak helyéhez tér vissza, majd elindul a földes úton, míg elér egy farmhoz. És az út alatt szép lassan elveszettnek, elfeledettnek hitt emlékek törnek a felszínre. Mert minden egy napon kezdődött, amikor még csak 7 éves volt, és az egyik szoba bérlőjük öngyilkosságot követett el, amivel valami olyan régit ébresztett fel, amiről nekünk még csak elképzeléseink sincsenek (ám hála istennek, az írónak vannak). Ekkor ismerkedik meg a 11 éves Hempstock lányt, és egy teljesen új világot, ahol minden megtörténhet.

Ahogy haladunk az idővel előre, úgy történik meg velünk egyre gyakrabban, hogy vágyódva, elmerengve gondolunk vissza a saját gyerekkorunkra. Ami lehet, hogy nem volt tökéletes, de a maga nemében egyedülálló volt, tele felfedezésre váró csodával, reményekkel és félelemmel, szeretettel és csalódással, amik mintha mind sokkal tisztábbak, és egyszerűbbek voltak, mint most felnőttként. Ezt a történetet olvasva én is ismét gyerek voltam, aki egy pillanatra sem kérdőjelezte meg azt, hogy az a kacsaúsztatónak titulált tavacska, valójában egy egész óceán, amit szükség esetén egy vödörbe is bele lehet erőltetni, vagy hogy mi magunk különféle szörnyek átjárójává válhatunk, ha nem figyelünk oda. A mese, a realitás és a csodás elemek olyan tökéletesen keveredtek, hogy még most is nehezemre esik külön választani őket, megbontani egységüket. És talán nem is szükséges.
Eme könyv olvasásához nem kell más, csak nyitott szív, és lélek. Hagyni kell, hogy megérintsen minket a könyvmoly kisfiú, aki barátokat szeretne, na meg persze azt, hogy megtudjon felelni az apja elvárásainak. S miközben az élet történéseit próbálja nyomon követni, minket is magával vigyen egy határon túlra, ahol nálunk jóval öregebb lények élnek, és vigyáznak ránk.

Ülj hát velem együtt le a tó partjára, és csendben hallgassuk, mit súg nekünk az óceán, a maga végtelen bölcsességével.

A könyvért köszönet illeti az Agave kiadót.

Ha közeleg a nagy leszámolás

 Neil Gaiman-Terry Pratchett: Elveszett próféciák
3/5

Én szeretni akartam ezt a könyvet. Csupa szépet és jót hallottam róla. Amikor megláttam a könyvtárban, evidens volt, hogy jön velem. Legalább felvidít.
Ehhez képest...

Az antikrisztus megérkezik a Földre, egy csecsemő képében. Igaz nem egészen oda, ahova a terv szerint kellett volna, de ez sem probléma. Az elképzelés szerint 11 éves korában elszabadítja a poklot a bolygón, és megkezdődhet a harc menny és pokol között. De mi van, ha ezt sem az antikrisztus jelölt, sem egy angyal és ördög nem szeretné? Elkezdődik hát a szövetkezés, és versenyfutás az idővel.

Nem is tudom, valahogy többet vártam humor és történet terén is. Voltak eredeti ötletek, és néhol tényleg vicces volt. De legtöbb helyen számomra valahogy erőltettetnek, vagy laposnak tűntek a poénok, és nem túl izgalmasnak a cselekmény.
A szereplők nem nagyon kerültek közel hozzám, csak tudomásul vettem, hogy van egy technika őrült démon, egy könyvimádó angyal, egy 11 éves gyerek és a bandája, egy boszorkány leszármazottja, meg egy boszorkányvadász leszármazottja, bár az ő szerepe számomra csak a legvégén tisztázódott. Ők pedig rohannak, kutatnak stb. Ennyi.

Lehet az volt a baj, hogy annyira rákészültem, milyen jól fogok szórakozni. De ha már ilyen pokol-menny összecsapása dolgot akarok olvasni, inkább előveszem újra a Kísértés Rt-t, az mégiscsak jobban tetszett.

Kiadó: Agave
Oldalak száma: 314

Szívünk vágya

Neil Gaiman: Csillagpor
4/5

Sok molynál láttam már, hogy olvasta valamely könyvét az írónak, és hogy nagy részüket megosztotta. Volt aki mellette, volt aki ellene érvelt. S mivel mindig is sokkal jobban érdekelnek azok az írók, akik így megtudják osztani a közönségüket, elhatároztam: Olvasni kell tőle.
Na de mit? És főleg mikor?
A Csillagpornak a címe és ez a gyönyörűséges borítója fogott meg, még jóval azelőtt, hogy egyáltalán a fülszövegével találkoztam volna.

Az első pár oldal után úgy gondoltam, egy mesét fogok kapni, amit akár gyermekek is élvezhetnek. Ahogy haladtunk előre a cselekményben ez a kép némileg árnyaltabb lett. Mese és mégsem mese. És úgyanígy voltam a stílussal is, tetszett is meg nem is.
Mese vonalat erősítette például maga a különleges vásár, a még különlegesebb lények, varázslatok hada, mely ilyenkor, de csakis ilyenkor találkozik a hétköznapi emberekkel. Vagy később a csillagkeresés, a gonosz boszorkányok stb. Ezeket a részeket úgy izgultam végig, mint egy gyermek, aki tágra nyitja a szívét, hogy teljesen elfogadja és átélje a történetet. Ezt kicsit irigylem tőlük, ezt a feltétlen odaadást.
Ellenben néhány rész nem feltétlen való a kisebbeknek. Nem mintha félelmetesebb lenne, mint mondjuk némely Grimm mese, de a mondanivalót, ami megbúvik a történések mögött nem fedeznék fel. Elsőre én is csak sejtettem néhol, és újra olvasva azt a részt, ami piszkálta  fantáziám, jöttem rá, hogy hoppá.

A szereplők közül nem tudnék kiemelne egy igazán kedvencet. Valamilyen szintig mindet szerettem, és valamilyen szintig mind tudott idegesíteni. Meglepő módon talán a "mellékszereplők" fogtak meg a legjobban, szívesen olvastam róluk, nem éreztem azt, hogy elvennék az időt a főszereplőktől, igenis kellettek oda, általuk lett még sokszínűbb a történet.

A könyv végére sem jöttem rá igazán, hogy én most kedvelem-e Gaiman-t, vagy sem. Néha úgy éreztem annyira szétszaladnak a gondolatai, hogy megöregszem, mire összeszedegetem őket. A következő pillanatban viszont már minden megint célirányosan haladt. Ez azért néha zavart.
A vége nem az a tipikus happy end. De jó volt így. Nekem valahogy illett ez a befejezés a történethez, bár kicsiként egészen biztos, hogy átköltöttem volna a jól megszokott "és boldogan éltek, míg meg nem haltak" végre.

Konklúzió: Még olvasni fogok tőle, mert szeretném ha tudnám hányadán is állok vele. Első nekifutásra nem volt rossz választás, mert ez a mesés világ elvitt a szürke mindennapok közül, hogy egy olyan birodalomba vigyen, ahol minden megtörténhet, és általában meg is történik. Köszönöm neki, hogy néha megint egyszerű gyermek lehettem. És elgondolkodhattam azon, vajon az én szívem vágya mi lenne. És vajon a tiéd?

Kiadó: Agave
Oldalak száma: 212, 224 (kiadástól függően)