5/5
"Majgull Axelsson, az egyik legnagyobb hatású svéd írónő megrázó regénye az identitásról, a kirekesztettségről és sötét titkokról mesél.
A történet a háborús Európában és a mai Svédországban játszódik. Miriam cigány lány, aki zsidó névvel, zsidó identitással kerül a koncentrációs táborból Svédországba, egész életében eltitkolja valódi származását, hiszen fél, hogy elüldöznék az országból.
Minden éjjel kísérti a múlt, nem tud szabadulni az emlékeitől. Ám a nyolcvanötödik születésnapján végre fény derül a gyötrő titokra, amelyet egy életen át őrzött.
Majd hetven év múltán Miriam a láger kapujában áll… Képek villannak föl előtte: a rabok szürke arca, a kenyérlopás, botozás a börtönblokkban, snájdig SS-tisztek, akasztások, Mengele mosolya és a krematórium örökké füstölgő kéménye.
Béke van. Miriam mégsem boldog. Végre eljött a szabadság pillanata. Szabad vagyok…
És ezt hogyan éljem túl?"
Próbáltál már más lenni mint aki vagy? Biztos. Én is szerettem, sőt néha szeretnék olyan ember lenni aki nem vagyok. Szebb, jobb, vagy éppen kegyetlenebb. Ideig-óráig ment is a dolog, de hamar visszatértem a megszokott viselkedéshez. Mert ez vagyok én, ez tesz engem azzá a nővé, aki szeret olvasni, imádja az állatokat, képtelen nemet mondani stb. Persze mindig küzdök és küzdünk, hogy jobbak legyünk. Ebben nincs is hiba. De vajon képesek lennénk teljesen nulláról megalkotni magunkat, egy új személyiséget? És aztán ezt az álarcot viselni évtizedekig anélkül, hogy valaha is beavatnánk mást? Mekkora erő, kitartás, fegyelem kell hozzá. És mennyi magányos és keserves pillanat okozója lehet egy ilyen döntés. Hogy más leszek, elfelejtem (legalábbis megpróbálom) aki voltam.
Hősnőnk Malika meghozza ezt a döntést. Új nevet, vallást, identitást kap. Nem mintha ezzel sokkal könnyebbé tenné a saját helyzetét. Éppen csak annyira, amennyi a túlélés zálogát adja. És vannak helyzetek, amikor ez a legfontosabb. Főleg ha az ember lánya koncentrációs táborban küzd az életben maradásért, s azért, hogy ember maradjon.
A táborról szóló részek nagyja nem volt ismeretlen, számos történettel futottam már össze, de még így is tudott újat mondani. Ilyenkor újra és újra rádöbbenek, hogy nem értem. Nem értem, hogy fajulhattak idáig a dolgok, hogy engedhették ezt meg az emberek? Miért voltak képesek ennyien félre nézni? Persze, utólag könnyű okosnak lenni, és másokat megfedni. De...egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy emberek képesek voltak saját társaikat ilyen körülmények között tartani, megfosztani mindentől, míg lassan ők maguk is szétfoszlottak és eltűntek a feledés homályában.
Malika is könnyen erre a sorsra juthatott volna, de Fortuna több esetben is rámosolygott. Bár ő ezt nem minden pillanatban értékelte. Ezek voltak azok a momentumok, amikor azon lepődtem meg, hogy még ilyen körülmények között is megtudjuk őrizni az emberségességünket. (Talán erre kellene inkább ráerősítenünk, mint az ellenségeskedésre.)
Az új személyiségét akkor sem engedte el a fiatal lány, amikor már kiszabadult a lágerből. Persze végig követhetjük a gondolat menetét, ahogy alátámasztja, miért nem szabad az igazat elmondania. És tegyük a kezünket a szívünkre: Mi is ezt tettük volna. Ami elképesztő (még ha csak fiktív történetről is van szó), hogy sokkal-sokkal később sem mondja el senkinek. Férjhez megy, felnevel egy fiút, látja felcseperedni az "unokáját", sőt a "dédunokáját" is. Mégis, csak egy pillanatnyi gyengeség hatására kezd az igazság a felszínre kerülni.
Nem tudom, melyik lehet a fájdalmasabb: egy életet hazugságban és örök félelemben élni (hiszen mi van, ha rájönnek), vagy szembenézni a múltnak ezen szörnyeivel. Nem is ítélem el érte, hogy eddig várt, mert nem tudom, én szembe tudnék-e nézni. Ki szeretne fájdalmat okozni önmagának, ráadásul direkt, nem igaz?
De talán nem is az a legszomorúbb, hogy valaki meghoz egy ilyen végleges döntést. Hanem a tény, hogy meg kellett hoznia. Hogy még a mai napig nem tudjuk elfogadni, ha valaki például cigány, de tetszőlegesen lehet helyettesíteni vallásokkal, bőrszínnel. Mert a más, az rosszabb, attól félni kell. Márpedig azért azt be kell látnunk, senki nem választhatja meg, hova születik.
Szóval, a regénynek ez a vonulata nagyon erős, és mély nyomott hagyott bennem, meg a hangulatomon is.
De azért vannak még érdekes részei, például amikor bepillantást nyerünk a svéd hétköznapokba, s szép lassan megértjük, Miriam hogyan is került oda, ahol a történet kezdetén megpillantjuk. Azért az se fáklyás menet. Nekem az első szó a rideg volt, ami beugrott. Nem azt mondom, hogy rosszak az ottani emberek, vagy az életstílus, de tőlem nagyon-nagyon messze áll. No nem mintha mi nem tudnánk hallgatni a nem kívánatos dolgokról, de itt mintha ezt mesterfokon űznék. Nem csak a város lakói, de a családtagok is. Senki nem mondja ki, mit gondol vagy épp mit érez. Pedig néha jobb lenne. Még akkor is, ha kitör tőle a balhé. Mert ha lehiggad mindenki, akkor végre elindulhat egy őszinte beszélgetés, ami akár a problémák megoldásához is vezet. Talán ezért nem tudtam igazán egy szereplővel sem azonosulni. Inkább csak kívülről figyeltem őket.
Azért kíváncsi lettem volna, hogy hogyan alakult a későbbiekben a sorsuk. Jó lett volna még egy betekintés, mondjuk egy-két évvel később.
Nem egy könnyű olvasmány. Még is, azt mondom, hogy minden nehezebb pillanata ellenére megérte elolvasni.
A könyvért köszönet illeti az Athenaeum kiadót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése