5/5
"1328. Lackfi István
éppen visegrádi házában igyekszik felépülni az osztrák hadjáratban
szerzett sérüléseiből, miközben fegyvernökei Budán rábukkannak Bátor
Attila rég halottnak hitt fiára. Az elmúlt esztendőkben Szilárd
lemondott a lovagi életmódról, kovács szeretne lenni, ám erről sem a
király, sem a fiú új gyámja, sem a nevelőjének kijelölt Péter nem akar
hallani. Mindnyájan ragaszkodnak hozzá, hogy Bátor Szilárd az apja
nyomdokaiba lépve az udvar vitéze legyen, ami nem megy zökkenőmentesen –
ám a sorsa elől senki sem menekülhet.
Időközben meghal Róbert nápolyi király fia, Anjou Károly pedig reménykedni kezd, hogy a magyar Szent Korona mellé megszerezheti szülővárosa trónját is – ha nem magának, hát legalább valamelyik örökösének. Mielőtt azonban ezt megtehetné, egészen más gondokkal kell szembenéznie. Virágzó birodalmában, akár egy hatalmas sakktáblán, számos figura áll fel az újabb játszmához. Egy áruló vajda, egy tébolyult bizalmas, egy buja rokon és egy gyönyörű udvarhölgy, aki nem is sejti, micsoda felfordulást okoz a puszta jelenlétével…
Bíró Szabolcs nagyszabású történelmi regénysorozatának érzelmekkel és drámai fordulatokkal teli ötödik része egyben az Arany Visegrád-trilógia második kötete. Szerelem és háború, barátság és gyűlölet, élet és halál a középkori Magyar Királyságban."
Hű, hát itt aztán kapkodtam a fejem, mert volt minden amit az ember csak kívánhat: ármány és árulás, szerelem, harc...azt hiszem itt tényleg talál mindenki valamit, amiért szeretni fogja. Na meg olyat is, amiért annyira nem.
Kicsit meglepődtem azon, hogy ki volt eddig az elbeszélőnk, igazából sose gondolkoztam el a személyén, csak elfogadtam a létezését. De most nevet is és személyiséget is kapott, sőt mi több, egészen közelről megismerhetjük. Őszintén szólva nekem tetszett ez a lépés, könnyebben hangolódom rá a dolgokra.
Pedig az elején őszintén szólva nem szimpatizáltam túlzottan Szilárddal. Úgy éreztem, hogy hisztizik, mint egy kislány. Jó, nyilván nem lehet egyszerű egy ilyen váltást megélni, meg megtudni, hogy mi is történt a szülőkkel. Ettől függetlenül kissé aggódva figyeltem, merre fog haladni a sorsa, főleg amikor még szerelmes is lesz méghozzá nem is akárkibe.
Lackfi személye most nem kap akkora hangsúlyt, amit én kicsit sajnáltam, mert egyike azon szereplőknek, akik igazán a szívemhez nőttek. Amellett, hogy kicsit rendezni próbálja a családi életét, igyekszik a fiúkat is a helyes irányba terelgetni (több-kevesebb) sikerrel. :D De még benőhet a fejük lágya.
Szeretem a sorozatot, mert olyan időszakot igyekszik megjeleníteni, ami nekem annyira nem ismerős. Így most sokkal színesebb-élőbb világot kapok kézhez. Nyilván nem minden így történt, vagy nem teljesen így festhetett, de engem ez különösebben nem zavar.
A történelmi szállal személy szerint nem volt gondom, egészen egy bizonyos fordulópontig: Felícián támadásáig. Ahogy utána néztem, nem tudni (és valószínűleg már nem is fogjuk pontosan kideríteni), hogyan is történt meg az eset. Én mint olvasó, nyilván abból indulok ki, amit a könyvtől kapok. Az én reakcióm elég vegyes volt. Dühös voltam a királynéra, mert naiv volt. Felíciánra, mert jogos dühét cseppet sem megfelelő módon kívánta levezetni. A királyra, mert ő meg aztán tényleg minden észérvet sutba dobva büntetett, és Kázmérra a tettéért. (Az mondjuk nem világos, ha ez volt a kiváltó ok, akkor miért kellett előtte behozni Csák Máté szellemét? Arra vártam, hogy még lesz neki valami szerepe.)
Szóval, miután kidühöngtem magam, mert sose tudtam elviselni, ha olyanokat büntetnek, akik nem is tehetnek a megtörtént eseményekről, villámgyorsan befaltam a hátralévő oldalakat.
Töredelmesen be kell vallanom, hogy nem sok mindent tudtam a végső csatáról. Úgyhogy egészen meglepődtem, amikor elkezdett kibontakozni a dolog, aztán az államat vakartam föl a földről, és már csak szurkolni tudtam, hogy kijussanak onnét.
A regény méltó a korábbi részekhez, feszes tempót diktál, képes fenntartani az olvasó érdeklődését, és igazéból Szilárd hisztijeit leszámítva idegesítő szereplőkkel sem akadt dolgom. A csata után pedig kifejezetten kíváncsi vagyok, merre fog alakulni egyes személyek sorsa.
A könyvért köszönet illeti az Athenaeum kiadót.
Időközben meghal Róbert nápolyi király fia, Anjou Károly pedig reménykedni kezd, hogy a magyar Szent Korona mellé megszerezheti szülővárosa trónját is – ha nem magának, hát legalább valamelyik örökösének. Mielőtt azonban ezt megtehetné, egészen más gondokkal kell szembenéznie. Virágzó birodalmában, akár egy hatalmas sakktáblán, számos figura áll fel az újabb játszmához. Egy áruló vajda, egy tébolyult bizalmas, egy buja rokon és egy gyönyörű udvarhölgy, aki nem is sejti, micsoda felfordulást okoz a puszta jelenlétével…
Bíró Szabolcs nagyszabású történelmi regénysorozatának érzelmekkel és drámai fordulatokkal teli ötödik része egyben az Arany Visegrád-trilógia második kötete. Szerelem és háború, barátság és gyűlölet, élet és halál a középkori Magyar Királyságban."
Hű, hát itt aztán kapkodtam a fejem, mert volt minden amit az ember csak kívánhat: ármány és árulás, szerelem, harc...azt hiszem itt tényleg talál mindenki valamit, amiért szeretni fogja. Na meg olyat is, amiért annyira nem.
Kicsit meglepődtem azon, hogy ki volt eddig az elbeszélőnk, igazából sose gondolkoztam el a személyén, csak elfogadtam a létezését. De most nevet is és személyiséget is kapott, sőt mi több, egészen közelről megismerhetjük. Őszintén szólva nekem tetszett ez a lépés, könnyebben hangolódom rá a dolgokra.
Pedig az elején őszintén szólva nem szimpatizáltam túlzottan Szilárddal. Úgy éreztem, hogy hisztizik, mint egy kislány. Jó, nyilván nem lehet egyszerű egy ilyen váltást megélni, meg megtudni, hogy mi is történt a szülőkkel. Ettől függetlenül kissé aggódva figyeltem, merre fog haladni a sorsa, főleg amikor még szerelmes is lesz méghozzá nem is akárkibe.
Lackfi személye most nem kap akkora hangsúlyt, amit én kicsit sajnáltam, mert egyike azon szereplőknek, akik igazán a szívemhez nőttek. Amellett, hogy kicsit rendezni próbálja a családi életét, igyekszik a fiúkat is a helyes irányba terelgetni (több-kevesebb) sikerrel. :D De még benőhet a fejük lágya.
Szeretem a sorozatot, mert olyan időszakot igyekszik megjeleníteni, ami nekem annyira nem ismerős. Így most sokkal színesebb-élőbb világot kapok kézhez. Nyilván nem minden így történt, vagy nem teljesen így festhetett, de engem ez különösebben nem zavar.
A történelmi szállal személy szerint nem volt gondom, egészen egy bizonyos fordulópontig: Felícián támadásáig. Ahogy utána néztem, nem tudni (és valószínűleg már nem is fogjuk pontosan kideríteni), hogyan is történt meg az eset. Én mint olvasó, nyilván abból indulok ki, amit a könyvtől kapok. Az én reakcióm elég vegyes volt. Dühös voltam a királynéra, mert naiv volt. Felíciánra, mert jogos dühét cseppet sem megfelelő módon kívánta levezetni. A királyra, mert ő meg aztán tényleg minden észérvet sutba dobva büntetett, és Kázmérra a tettéért. (Az mondjuk nem világos, ha ez volt a kiváltó ok, akkor miért kellett előtte behozni Csák Máté szellemét? Arra vártam, hogy még lesz neki valami szerepe.)
Szóval, miután kidühöngtem magam, mert sose tudtam elviselni, ha olyanokat büntetnek, akik nem is tehetnek a megtörtént eseményekről, villámgyorsan befaltam a hátralévő oldalakat.
Töredelmesen be kell vallanom, hogy nem sok mindent tudtam a végső csatáról. Úgyhogy egészen meglepődtem, amikor elkezdett kibontakozni a dolog, aztán az államat vakartam föl a földről, és már csak szurkolni tudtam, hogy kijussanak onnét.
A regény méltó a korábbi részekhez, feszes tempót diktál, képes fenntartani az olvasó érdeklődését, és igazéból Szilárd hisztijeit leszámítva idegesítő szereplőkkel sem akadt dolgom. A csata után pedig kifejezetten kíváncsi vagyok, merre fog alakulni egyes személyek sorsa.
A könyvért köszönet illeti az Athenaeum kiadót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése