2015. január 20., kedd

Élet a Téli palotában

Eva Stachniak: A Téli Palota - II. Katalin, a nagy orosz cárnő regénye

4/5

Az emberi természet szerves részét képezi a kíváncsiság. Bizonyos határokon belül ezzel nincs is semmi gond, ennek köszönhetően fejlődünk. De vannak esetek, amikor ideológiákkal felvértezve a kíváncsiság fegyverként funkcionál. Mindent tudni akarunk a másikról, lehetőleg elsőnek, és máris azt mérlegeljük, mire tudnánk az így megszerzett tudást felhasználni. Főleg, ha hatalmi pozícióban vagyunk. Mondjuk cárnők Oroszországban.

Újra és újra megállapítom, hogy lehet akármilyen káprázatos, legalábbis külső szemlélőként, és tehetnek meg nagyon sok dolgot, amiről én, mint egyszerű halandó álmodni sem merek, nem biztos, hogy megéri. Ahogy olvastam a könyvet, egyre inkább azt úgy gondoltam, engem gúzsba kötne az a sok szabály, elvárás, a tudat, hogy minden lépésemet szemek és nyelvek százai figyelnék, hogy nem tudnám kiben bízhatok. Egy idő után biztos, hogy megőrültem volna tőle. Ha pedig mégsem, akkor az csak annak lett volna köszönhető, ha olyanná válok, amilyen sose szeretnék lenni. Úgyhogy megelégszem a saját, hétköznapi életemmel, köszönöm.

Varvara alakja az elejétől kezdve szimpatikus volt számomra. A kitartása, hogy nem adta fel. Nem hiszem, hogy olyan szokatlan dolgot szeretett volna, ki akart törni a korlátai közül. A hűségéért, mert Katalint nem árulta el, pedig lett volna rá lehetősége.
Mondjuk a kémkedés, mint tevékenység távol áll tőlem, de érdekes volt arról olvasni, milyen lehetőségek állnak az ember rendelkezésére, és mivel lehet védekezni.

II. Erzsébet az elején nem volt túl ellenszenves, attól függetlenül, hogy sok mindent nem úgy csináltam volna, mint ő. Viszont az, ahogy játszott az emberekkel, sorsokkal, nos az egy idő után kifogott rajtam, és a végén már igencsak vágytam a halálára.

II. Katalin az elején nagyon szimpatikus volt, mert nem adta fel, nem hagyta hogy megtörjék. És lássuk be, az ember mindig azzal szimpatizál jobban, aki ki van téve az erősebb kényének-kedvének. Viszont az, ahogy a hatalomra jutás után kezdett viselkedni, nos pont mint az elődje. Nem túl jó váltás.

A többi szereplő inkább csak színesíti a képet, ki a kedvelhető alakok csapatát (Igor), ki pedig az ellenségekét (kancellár).

Az biztos, hogy ez nem egy sodró lendületű regény, lassan halad a végkifejlet felé, de engem mégis megfogott. Talán a hangulat, ahogyan a palota folyosóján osonunk mi magunk is, félve attól, hogy meglátnak, vagy éppen egy hatalmas ünnepségbe csöppenünk. Netalántán a havas Néva partján figyeljük a jégzajlást.
Bepillantást nyerünk a gazdagok és a szegények világába, összeesküvéseket ismerünk meg, végig követhetjük egy új uralkodó felemelkedését, és egy régi elmúlását.

Ha valaki a kicsit lassabb olvasnivalót is kedveli, akkor érdemes ebbe is belepillantania.






Kiadó: Tericum
Oldalak száma: 480

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése