Körkunyhó

Louise Erdrich: A körkunyhó

4/5
"1988-ban egy tavaszi vasárnapon megtámadnak egy nőt az észak-dakotai rezervátumban. A bűncselekmény részletei lassacskán kerülnek napvilágra, mert a sokkos állapotban lévő Geraldine Coutts nem szívesen éli újra és meséli el a történteket, sem a rendőrségnek, sem a férjének, Bazilnek, sem tizenhárom éves fiának, Joe-nak. Joe élete egyetlen nap leforgása alatt gyökeres fordulatot vesz. A fiú próbál vigaszt nyújtani anyjának, de az nem hajlandó felkelni, és egyre mélyebbre csúszik a magány szakadékában. A hirtelen magára maradt Joe idő előtt, teljesen felkészületlenül csöppen bele a felnőttek világba.

Míg apja, aki törzsi bíró, a legtöbbet igyekszik kicsikarni az igazságszolgáltatásból egy olyan helyzetben, amely dacol az erőfeszítéseivel, Joe fittyet hány a hivatalos nyomozásra, és hű barátaival, Cappyvel, Zackkel és Angusszal maga próbálja megkeresni a válaszokat. Küldetésük során eljutnak a Körkunyhóhoz, az odzsibua indiánok szent helyéhez. És ez még csak a kezdet.

A feltűnő kendőzetlenséggel megírt A körkunyhó, amely egy olyan modern közösség életének rideg valóságát mutatja be, ahol az odzsibuák és a fehérek kapcsolata nem kifejezetten felhőtlen, zseniális, egyben szórakoztató regény, igazi szépirodalmi remekmű. Louise Erdrich tragédiája, amelyben egyszerre jelenik meg a komikum és az igazán emberi karakterek életét nagyban meghatározó hiedelemvilág, mese az igazságtalanságról, amely, sajnos, hiteles képet ad arról, mi is folyik manapság a világban."

Őszintén szólva kissé nyögvenyelősen indult a kapcsolatom ezzel a könyvvel. Habár már rég szemeztem vele, nem mertem bele kezdeni. Aztán csak addig izgatta a fantáziámat, amíg egye fene alapon neki ültem.

Téma komoly, és érdekelt is, mégis, valahogyan távolinak éreztem az egészet. Mintha egy ablakon bámulnék be, és ugyan látom a történéseket, de semmit nem vált ki belőlem. A szereplők sem kerültek közel hozzám, de azért tovább olvastam, mert könyvet az elején nem hagyok félbe. Azt kell mondjam, azért megérte a makacskodás, mert szép lassan kezdett utat találni hozzám, sőt inkább a bőröm alá a történet.

Szerintem ez az első olyan könyv, amit ilyen témában olvastam. Úgyhogy a rezervátumbeli élet, a meséik, a jogalkotásuk kifejezetten érdekes olvasmány volt számomra. Nem volt száraz, és az esetek többségében amúgy is azzal voltam elfoglalva, hogy visszafogjam a dühömet. Mert senkit nem lenne szabad korlátozni a jogaiban, pláne nem azért, mert más a bőrszíne, vallása, mások az ősei. Milyen jogon hozunk mi ítéletet felettük, mikor a saját berkeinken belül sem tudunk rendet tartani? Mitől vagyunk mi olyan fenemód felsőbbrendűek, még most is?
Szóval ezeken rágódva követtem végig a cselekményt. Egy ponton már sejtettem, merre is halad a dolog, de nagyon reméltem, hogy nem fog bekövetkezni. Persze, hogy az írónő nem volt hozzám kegyes.

Azt hiszem Joe mozgatórugóit mindenki érti, és talán bizonyos szintig egyet is ért vele. Ki ne lenne dühös, ha a saját anyját erőszakolnák meg, és a törvényeknek köszönhetően a bűnös még csak börtönbe sem kerül? (Bár ez nem csak feléjük probléma, ha jobban belegondolok.) Én is biztosan bosszúért kiáltanék. De nem hiszem, hogy képes lennék akárcsak megpróbálni megölni valakit. Nem csak azért, mert az erőszak nem megoldás, és csak újabb erőszakot szül (bár milyen szép, hangzatos gondolat ez is, nem igaz?), hanem mert egy életet elvenni, megszüntetni...az mindenre, mindenkire kiható dolog. Bezzeg a megverése a férfinak elégedettséggel töltött el. (Vagyis a vérmesebb énemet.)

Nagyon sok komoly kérdést vet fel ez az egy könyv, és meglepően jól kézben is tartja őket. Pedig sokszor a sokat akar a szarka, de nem bírja a farka effektustól őrülök meg. Itt viszont csak olvastam, és gondolkodtam. Néha órákig ültem felette, és próbáltam elképzelni az adott ember életét, és azt, mivel lehetne segíteni rajta, illetve a hozzá hasonlókon. Mert van itt minden, a nők elleni nemi erőszak, az, hogy ezzel nem tudnak hová fordulni és a család sem mindig tud segíteni, a kiskapuk a törvényekben, melyeket mintha csak a rossz fiúknak teremtettek volna, negatív diszkrimináció, gyermek felelősségvállalása, felnőtté válás, barátság mélysége... egyszóval biztos vagyok benne, hogy mindenki fog olyan aspektust találni, amely megfogja a figyelmét.

A szereplők ha nem is lettek a szívem csücskei, a végére azért kissé közelebb kerültek.
Tiszteltem Joe hűségét a családjához, és érdekes volt látni, hogyan próbál meg alkalmazkodni a helyzethez. Ahogy felnő a feladathoz, mely szerintem nem az ő feladata lett volna, mert egy ilyen terhet senki vállára nem lehetne tenni, pláne nem egy gyerekére.
A barátai közül Cappy-t tudnám leginkább kiemelni. Azt hiszem ő az, akit mindannyian szeretnénk magunk mellett tudni, aki nem csak szavakban, de tettekben is mellettünk áll, aki tényleg minden oldalunkat, gondolatunkat ismeri, és mégis elfogad. És persze akivel szükség esetén ökörködni is lehet.
A felnőttek közül legjobban Mooshum került közel hozzám, szinte láttam magam előtt az energikus kisöreget, aki sok mindent látott, és talán kissé bele is fáradt már az életbe.

Gondban vagyok, kinek is ajánljam ezt a könyvet. Hiszen ezeket a kérdéseket mindenkinek látnia kellene, és kicsit elgondolkoznia rajta. Viszont kell hozzá egy hangulat, és bizonyos érettség. De aki belefog, annak garantáltan élményt fog adni.

A könyvért köszönet illeti a Könyvmolyképző Kiadót.