Új felfedezések és világok

Passuth László: Esőisten siratja Mexikót
4/5

A történet már régóta esedékes volt számomra, egy molyos kihívás keltette fel a figyelmemet az író iránt: Olvass Passuthot- mert megérdemli és mert megérdemled! Még sose olvastam tőle, de egyszer mindent el kell kezdeni, ugye?

A történet egy mindenki által tanult történelmi tényeket tár elénk, kicsit másként. Hernando Cortes és spanyoljai megérkezésétt, és útját "Új Hispániában".
Történelem órán mindig úgy gondoltam, hogy milyen igazságtalan volt a dolog, hiszen ez a maroknyi katona mégiscsak leigázza az őslakosokat, vérüket veszi, és mindezt csak az aranyéhség miatt.
Eme könyv kicsit másként mesélt nekem. Az író nem tette le egyik oldal mellett sem a szavát, amiért nagyon hálás voltam. Mindkét népet megpróbálja részrehajlás nélkül bemutatni, olyannak, amilyenek. Itt nincsenek jók és rosszak. Csak két eltérő világ, emberekkel, akiket ugyanazon ösztönök hajtanak.

Remekül felépített világba lépünk be, ahol mi is csak a szemünket meresztjük a kacikák láttán, próbáljuk megérteni az idegen hangzású nyelvet, és nem bírunk betelni a csodákkal, miket tapasztalunk. Nagyon bensőségesen és szépen ír, bár néha elvész a mondanivaló a kacskaringósra fogott mondatok között, ami azért zavaró tud lenni. Ezért lett egy pont levonva. Ha valaki nem szereti a régies nyelvhasználatot, szenvedni fog vele, mert itt bizony azzal találkozik. Én mondjuk kifejezetten élveztem, szerintem nagyban hozzájárul a mesés, múltba merengős hangulat kialakításához.
A könyv olvaása közben szinte sajnáltam, hogy már nem láthatom fénykorában ezt az elfeledett világot, ahol vadakat kerestek, és egy fejlett civilizációt találtak.
Nem is tudom, a főbb szereplők közül ki került a legközelebb a szívemhez. Cortes igyekszik visszafogni az embereit, és embernek maradni minden körülmények között, de lássuk be, ez nem teljesen sikerül neki. Ahhoz képest, hogy véráldozat ellen van, talán több vért ont, mint bármelyik pap a történetben, és mindezt egy isten és egy király nevében. De az emberi esendősége megfogott.
Marina, aki a tolmács, és amolyan kabala is egyben, szintén érdekes szereplő. Nem tudom a helyében kihez lettem volna hűséges, mert ugyan életét a spanyoloknak köszönheti, de mégis...
Olmedo atya, azt hiszem végül rá teszem a voksom. Ő nem tett különbséget spanyol és indián között a bajban. Mindekttő sérüléseit ellátta, mindekettőt feloldozta, és igyekezett mindig visszafogni az embertelenséget, néha kevés sikerrel. Szerintem egy papnak ilyennek kell lennie, aki védi az embereket, különbség tétel nélkül.

Amit a történet bennem megmozgatott, a kalandra vágyó énem mellett az talán kicsit a szégyenkezés, az elkeseredettség, de egyben a remény is. Kalandot azt hiszem nem kell magyaráznom. A szégyenkezés és elkeseredettség: Mindkét nép, még ha más-más névvel illette is egy isten, és egy uralkodó nevéért ölt. És egyik sem akarta igazán meghallgatni a másikat, mert úgy vélte, csakis a saját igaza az egyetlen helyes út. Mennyi halál, vér, fájdalom járt, és természetesen leginkább az ártatlanok szenvedtek. És ha most körbenézek, ma is sokszor tapasztalom ezt. Pedig azért már jó pár év eltelt, és még sem tanult az ember semmit a hibáiból? Hogy néha a legjobb akarat is bajt, és szenvedést hozhat azokra, akik másként élnek, mint mi. Hirdetjük az elfogadást, és még sem tesszük meg.
A remény: Voltak, és remélhetőleg lesznek is emberek, akik megértik a két oldalt, és megpróbálják vértelenül közelebb hozni egymáshoz őket. Szeretném hinni abban, hogy ez a jövőben még kifejezettebb lesz.
Mert kinek van joga, ítélkezni a másik felett, pláne ha életről és halálról van szó?

Kiadó: Szépirodalmi Könyvkiadó ( kőkeményen 60 Ft volt O.o)
Oldalak száma: 610