2015. augusztus 19., szerda

A nyomorultak

Victor Hugo: A nyomorultak
4/5

Nekem a legelső kapcsolatom ezzel a történettel eme mese volt:

Minden nap leültem a Minimax elé (azt hiszem annak hívták) és végig izgultam minden részt, hogy megkapják végül a jól megérdemelt happy end-et azok, akik megérdemlik, a rosszak pedig bűnhődjenek meg.
Évekkel később jöttem csak rá, hogy ez a történet bizony regényen alapul, ráadásul nekünk ez a regény meg is van.
Szép, vaskos, és két kötetes. Első nekifutásom még középiskolában volt, és bevallom nőiesen, hogy valahogy így reagáltam az első pár oldal után rá:
És körülbelül ezzel a lendülettel le is tettem. Évekre elvette a kedvemet. Aztán most a nyáron, hosszú idő után ismét valami klasszikus irodalomra vágytam. Mivel szeretem a kihívásokat, vettem egy nagy levegőt, és nekivágtam.
Jóó nagy fejszébe vágtam a fejszémet. Nem, nem a vastagsága miatt, mert olvastam én már máskor is 1400 oldalas könyvet. Hanem mert már el is felejtettem, milyen is, amikor az ember egy igazán romatikus író történetét olvassa el. Ilyen:

Legalábbis az elején. Nehéz volt felvenni ezt a lassú áramlást, amivel Hugo dolgozott. Ráadásul minden dologról eszébe jutott néhány téma, melyről pár (kb 30-40) oldalon keresztül elmélkedett. Ami akár izgalmas is lehetett volna, ha nem akasztja meg a cselekményt, engem meg nem rángat ki a történetből. Így viszont főleg idegesítő volt.
Ahogyan az is, hogy milyen alaposan előkészített egy-egy szereplő színre lépését. Értem én, hogy egyeseknek sorsfordító szerepe lesz, de ezt letudjuk körülbelül 1 oldalban, miközben előtte már 90 oldalon keresztül olvastam az illető élettörténetét. O.o
A harmadik problémám, az a túlidealizálás volt. Oké, hogy ez jellemző volt erre a műfajra, és lehet, hogy maga az író hinni is akart ezekben a dolgokban, de időnként olyan utópisztikus jövőképet rajzolt elénk, hogy azt hittem leesem az ágyról. Vagy amikor az utcagyerekek (gaminok) életét ábrázolja. Az ő sorait olvasva az ember azt gondolná, hogy ez egy remek, sőt mi több, nemes állapot. Hát nem tudom, az utcagyerekeket is megkérdezte erről valaki?

Ennek ellenére tetszett a könyv. De komolyan! Mert ettől függetlenül, na meg hogy időnként fejben az íróval folytattam vitákat (azt hiszem ez az őrület kezdete), a történet magával ragadott. Igaz, megküzdött érte.És mégis, ennyi ellenállás mellett is sikerült. Ott jártam Párizs utcáin (nekem oda egyszer el kell jutnom!), követtem Cosette-éket, fejbe tudtam volna csapkodni Javer-t, drukkoltam Marius-nak.
Bár a történet kacskaringós ösvényen vezet el minket a vég felé, mely ráadásul jóval sötétebb, mint annak idején a mese volt, érdemes eme zegzugos, és eldugott úton végig haladni. Megismerni jobban a volt gályarabot, a kocsmárosékat, és ezt a korszakot. Itt megtalálunk mindent: harc, összeesküvés, ármány, szerelem, remény, tisztaság.

Úgyhogy ha valakinek kedve támadt hozzá, akkor fogjon bele bátran, mert lehet, hogy az elején kissé nehézkesen rázkódik bele, de aztán egészen elfeledkezik a világról, és már csak a hőseinkért fog aggódni.
Irány Párizs!

Kiadó: Európa
Oldalak száma: 1632







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése