4/5
"Bemutatjuk Rachel Kushner lélegzetelállító, Man Booker-díjra jelölt regényét egy kisiklott életről napjaink Amerikájában.
2003-at írunk, és Romy Hall éppen megkezdi kétszeres életfogytiglani büntetésének letöltését a stanville-i női börtönben, a kaliforniai Central Valley mélyén. A falakon kívül ott a világ, amelytől elválasztották: fiatalkorának San Franciscója, és kisfia, Jackson. Belül pedig ott egy új valóság, amelyben több ezer nő küzd a túléléshez leginkább szükséges dolgokért. A megtévesztés, valamint az őrök és rabok által egyaránt gyakorolt mindennapos erőszak ceremóniája ez, az intézményesített élet érzelemmentes abszurditása, amelyet Kushner, a kétszeres National Book Award-jelölt író nagyszerű humorral és precizitással hív életre.
Szemtelen és tragikus, lendületes, mégis gyönyörűen kifinomult regény A Mars klub."
Ez tipikusan az a regény volt, ami azért került elolvasásra, mert nem tudtam eldönteni mit is fogok vajon kapni. Ennek következtében állandóan ott lebegett a gondolataim peremén, úgyhogy kénytelen voltam utána járni a dolognak. Nem erre készültem, de ettől nem volt kevésbé lélegzetet elfojtó történet.
Nem sok könyvet olvastam eddig, ami kifejezetten a női börtönökre hegyezte volna ki magát (ha jobban belegondolok, akkor csak egy cím ugrik be). Nem csodálom, mert nem feltétlen lesz könnyen fogyasztható az eredmény, de mindenféleképpen elgondolkodtató.
Romy-t ismerjük meg legelőször a történet lapjain, de hogy pontosan mivel is érdemelte ki a börtönt az csak később derül ki. Addig csupán a mindennapjait követhetjük nyomon, és a visszaemlékezéseit.
Nem tudom, mi volt szomorúbb számomra, olvasni a fiatalságának éveit és tudni, hogy nem vezet semmi jóra, vagy a börtön okozta kilátástalanságát megtapasztalni. Folyton azon járt az agyam, hogy lett volna más választása? Kitörhetett volna ebből az életmódból, és megelőzhette volna ezt az egészet? A könyv oldalairól kirajzolódó nő egyáltalán nem tűnik ostobának, s talán másképp is alakulhatott volna a története...de persze ezen ilyen helyzetben már felesleges gondolkodni.
Őszinte leszek, nem tudom, hogy az ő helyzetében én mit tettem volna. Vajon megpróbálom másképp lerendezni, vagy ugyanarra a döntésre jutok? Nem hiszem, hogy teljesen tiszta fejjel cselekedett volna, a félelem hajtotta, és az rossz tanácsadó sok esetben. Ettől persze nem kisebb a bűn, de úgy érzem őt már eleve leírták a korábbi élete miatt. Ami nem fair. Tudom, az élet sem az, de gondoljunk bele, mi magunk sem szeretjük ha úgy alakítanak ki rólunk egy véleményt, hogy nem is veszik a fáradtságot arra, hogy megismerjenek. Vagy éppen teljesen felmérjék az adott szituációt. Jobb esetben így max csak egy baráttól, egy munka lehetőségtől esünk el. De ebben az esetben a szabadságtól. Jó hosszú időre.
Mindezektől függetlenül Romy alakja nem tudott hozzám közel kerülni. Talán mert annyira másképp alakult az élete és így a személyisége is, de végig kívülállóként figyeltem, mi történik vele. Sajnáltam, szántam, akárcsak a többieket, de ennyi.
Nem csak őt ismerjük meg a börtönből, hanem még jó pár rab társát, vagy éppen a tanárukat. Múlt és jelen. A jövő meg sehol. Sőt, ha jobban belegondolok, a múlt is csak az emlékeikben él, mert a legtöbb esetben megfeledkeznek róluk. Már pedig mindenki szeretné, ha emlékeznének rá, ez valahogy a génjeinkbe van kódolva. Talán így reméljük az öröklétet megtalálni, míg élünk mások emlékeiben. De őket ettől is megfosztja a rendszer, hiszen a legtöbb kapcsolatuk az évek során lemorzsolódik, ki így, ki úgy.
Azt hiszem ez a legelemibb érzésem a könyvvel kapcsolatban: reménytelenség. Mindenkiből és mindenhonnan ezt éreztem. Várnak a halálos ítéletre, vagy az életfogytiglan letöltésére, léteznek napról napra, de már nem remélnek semmit. Nem is tudom őket ezért elítélni, hiszen nem sok okot hagy nekik a helyzet erre. Ahogy ott bent bánnak velük, ahogy ők bánnak egymással...és ahogy a rendszer megbélyegzi őket...ilyen helyzetben azt hiszem hamar elkopik a hit.
Amire azért kíváncsi lennék, hogy volt egy szereplő, aki nem került nevesítésre és csak a könyv második felében jelent meg időnként...ő vajon ki lehetett? És mi lett vele? (Mondjuk nem szívesen futnék vele össze, nem éppen ember barát gondolatai voltak.)
Szóval, ez a könyv ütött. De ettől függetlenül ajánlom olvasásra, mert sok mindenben elgondolkodtat.
A könyvért köszönet illeti az Athenaeum kiadót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése