5/5
"A No és én című regénye miatt Magyarországon is jól ismert francia írónő ezúttal egy rendkívül személyes, érzékeny és őszinte szöveget nyújt az olvasónak: édesanyja öngyilkossága után zsigeri késztetést érez arra, hogy elmesélje a történetét, hogy választ keressen arra, miért alakult olyan fájdalmasan az élete, mitől vált mániás depresszióssá. Lucile-t a saját nézőpontjából, a túl gyorsan felnőni kényszerült gyermek szemével írja meg, megpróbálva megragadni azt a rejtélyt, amit az anyja − aki mindig egyszerre volt oly közeli és oly távoli − jelentett a számára. Ezt az önmagára kirótt feladatot olykor elviselhetetlenül nehéznek érzi, mégis hajtja az írás kényszere, egyre mélyebbre és mélyebbre merül a családi emlékezetben, ahol a sugárzóan fényes emlékek mellett (mögött) eltemetett titkok lappanganak."
Amikor a könyvet elkezdtem olvasni, nem voltam benne egészen biztos, mit is várjak. Mennyire fog untatni, vagy épp magába szippantani a történet, az írónő édesanyjának, és persze részben saját múltjának felvillanó képei. Azonban akárcsak az előző könyvénél, itt is nagyon jól és érzékletesen tudja megjeleníteni az örömöt és bánatot, a kétségeket, így éppoly értően játszott az én érzelmeimen, akár egy profi zenész a jól ismert hangszeren. Nem tudtam magam kivonni a történetből, és a végére oly erősen vágytam arra, hogy a saját édesanyámat megölelhessem, mint ahogy az írónő vágyhatott ugyanerre...
A történet két szálon mozog, ám ezek szerves egységet alkotnak, kiegészítik egymást. Hol segítenek kicsit távolabb kerülni a történésektől, hol közelebb visznek. Az első szál, amikor végig követhetjük, hogyan is készül/készült el a könyv, mi volt az oka, mik voltak a nehézségek. Eleve nem hinném, hogy egyszerű könyvet írni, pláne nem egy ennyire közeli témában.
A másik rész a család múltját, a tagjait mutatja be. Akárcsak nekünk, nekik is megvoltak a maguk hibái, vétkei, de ugyanakkor meg volt az összetartás és az élet apró örömeinek megtapasztalása. Személy szerint nem tudnám eldönteni, kit szerettem, és kivel kerültem ellenségesebb viszonyba, mert itt nem csak jó, vagy csak rossz alakok mozognak egy előre kijelölt pályán. Hanem emberek, a maguk kiszámíthatatlanságával, akik olykor fájdalmat okoznak, majd a következő oldalon már hihetetlen jószívűségről tesznek tanúbizonyságot.
Főleg Lucile életét követhetjük nyomon, s ezt keresztezve persze időnként bepillantást nyerünk a nagyszülők, testvérek viszonyaiba is. (El nem tudom képzelni, milyen lehetett egy ilyen népes családban felnőni, meg lehettek a maga előnyei és hátrányai.) A gyermek modell, titkárnő, szociális munkás...nem éppen egy megszokott életpálya, amit csak nehezítettek a titkok, a ki nem mondott szavak, a betegség, ami bizonyos időnként béklyóba zárta a nőt. Szívem szerint happy and-et adtam volna, már csak azért is, amit ennyi éven keresztül elviselt, és mégis, mindig megpróbált talpra állni, újra kezdeni. Engem lehet, hogy a fele végleg kiütött volna.
Persze a lányait is sikerül kicsit jobban megismernünk, s nekem Delphine volt az, aki közel került hozzám. S nem csak azért, mert ő írta a könyvet, így nyilván sokkal jobban megismerjük őt, akarja-e vagy sem. Hanem mert pontosan át tudtam érezni azt, hogy habár mindenki előtt erősnek akarunk tűnni, legalább annyira vágyunk arra, hogy minket is óvjanak, védjenek, mint mások. Talán még jobban is. Hogy a harag mögött a tehetetlenség, vágyakozás munkált. S hogy néha a kimondott és kimondatlan szavak legalább úgy tudnak fájni, mint egy komoly fizikai sérülés.
Eme könyv oldalain megismerhetünk egy családot, s egy múltat, amely sok-sok életre kihatott. Rejtélyeket, melyekre már valószínűleg sosem kapunk egyértelmű és igaz választ. Ünnepelhetünk velük, gyászolhatunk, reménykedhetünk, és újra talpra állhatunk. A részeseivé válunk mi magunk is. Nem tudom rád, kedves olvasó milyen hatással lesz majd ez a történet, de egy biztos, nem fog hidegen hagyni.
A könyvért, köszönet illeti a Könyvmolyképző Kiadót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése