5/5
"Christina Lamb
újságíró, külügyi tudósító nevét az Én vagyok Malala című, világhírű mű
társszerzőjeként ismerik az olvasók. A New York Times bestsellerlistáján
előkelő helyen álló korábbi könyve után az írónő ezúttal ismét egy
hősies fiatal történetét meséli el.
A súlyos betegsége miatt mozgáskorlátozott, tizenhat esztendős lány, Nujeen Mustafa sorsát követi, aki drámai kalandok során át, kerekesszékhez kötve menekült el a háború dúlta Szíriából. Nujeen szinte leckét ad nekünk bátorságból, kitartásból és hitből. Hányattatásainak elbeszélésével az írónő szembesíteni akarja a jólétben és békében élő embereket korunk legnagyobb humanitárius katasztrófájával, a szíriai menekültválsággal.
A fiatal lány a háború poklából menekülve egy új élet reményében családjával együtt viszontagságos útra vállalkozott. Tizenhat hónap alatt tengeren és országúton, hajóval és busszal jutott el Török- majd Görögországon át – Magyarországot is érintve – végül Németországba.
Nujeen és Christina azt üzenik: senki nem maradhat közömbös."
A lassan 27 évem alatt sose éltem át személyesen háborút, csak a tévében láttam, rádióban hallottam, történelem órán tanultam, vagy éppen olvastam róla. Ezért hálás is vagyok a jó sorsomnak, mert elképzelhetetlenül nehéznek tartom azt, hogy ilyen állapotok között is megpróbálja az ember normálisan folytatni az életét, pedig muszáj, mert élni kell, sőt, ha gyerekek is vannak, akkor már csak az ő kedvükért is ki kell tartani, nem feladni.
Nujeen élete már eleve nehezen indul, hiszen betegsége miatt más, mint a többi gyerek, és nem is tudott olyan könnyen közlekedni. Ráadásul egészen fiatal korától kezdve olyan környezetben élt, ahol vagy azért nem kedvelték, mert más népcsoport tagja volt, mint a többség, vagy mert a rezsim éppen szigorú volt. Aztán pedig megkezdődtek a harcok...
Döbbenetes volt azokat a részeket olvasni, amikor arról írt, hogy vált a mindennapjaik részévé az állandó félelem, az, hogy bombák szálldosnak a közelükben, amik elől ő még csak elmenekülni sem tudott volna. Ültem a könyv felett és próbáltam elképzelni, milyen érzés lehet ülni a szobában, tudva, hogy esélyed sincs valami védettebb helyre húzódni, hallgatni ahogy robbanások történnek, és tudni, hogy szüleid miattad maradtak szintén fent a szobában, mert nem tudtak magadra hagyni. Egy gyereknek és egy szülőnek sem lenne szabad ilyeneken átmennie.
Nem meglepő, hogy annyian döntöttek úgy, hogy elindulnak, és megpróbálnak egy biztonságosabb helyet keresni maguknak, családjuknak. Sokszor még csak nem is az volt a fő indok, hogy majd Európában még a kerítés is kolbászból lesz és milyen jól fognak élni. Csupán annyi, hogy nem kell mindennapjaikat rettegésben tölteni és azon agyalni, este hazaér-e minden tagja a családnak.
Csodáltam Nujeent is és a nővérét, hogy neki vágtak az útnak, ami lássuk be, egészségesen sem lenne kis falat, hát még ha eleve mozgáskorlátozott vagy, vagy épp egy kiszolgáltatott családtagodra kell vigyáznod. Ők mégis neki vágtak.
Több szempontból is tudathasadásos volt olvasni ezt a történetet. Egyrészt mert összeálltak azok az események egy jól követhető sorozattá, melyeket annak idején hallottam/láttam a hírekben. Másrészt mert most egy olyan személyen keresztül láthattam a menekültek életét, aki a másik oldalt képviselte. Érdekes volt például az ő véleményét olvasni arról, hogy mennyire kiszolgáltatottak voltak az úton az embercsempészeknek, akiket csak a haszon érdekelt, és rengeteg ember életét veszélyeztették. Mégis, nélkülük nem mentek volna sokra. Ilyenkor érzem, hogy igaz a mondás: Ember embernek farkasa. Vajon miért nem tudunk összefogni, és önzetlenül segíteni, ha a szükség úgy hozza?
Vagy hogy érintette őket hazánk politikája, hiszen ők pont a határ teljes lezárására értek ide. De még a legvégén is, amikor már azt hittük, mindjárt itt a boldog befejezés, jöttek az öngyilkos merényletek, és ők éppen úgy megijedtek, mint mi. Hiszen pont ez elől menekültek el a hazájukból.
Csodáltam a kitartásukat, és azt, hogy végig csinálták. Örültem annak, hogy Nujeen fontosnak érezhette magát, miután az angol nyelvtudása kiemelte a "teher" kategóriából, amit időnként a többi menekültnek jelentett. Rengeteg információval lettem gazdagabb egy olyan világból, ami bizonyos tekintetben messze áll tőlem, de közben mégis elég sok közös pont van.
Nem tudnék igazságot tenni a könyv elolvasása után, de nem is tisztem. Mind a két oldalt megértem: azokat is, akik elindultak/elindulnak egy olyan világból, ahol kérdéses, hogy megérik-e egyáltalán a másnapot. És persze értem azokat is, akik szerint ennyi embert nem tudunk befogadni. De a helyzet nem tűnik úgy, hogy megoldódna. És igaz, ami igaz, tehetetlenül sem állhatunk. Mert most nem nálunk történnek ilyen események, de volt már rá példa, és ráadásul az emberi viselkedést ismerve, simán lehet is még. Akkor majd kihez fogunk fordulni?
Kinek ajánlanám ezt a könyvet? Mindenkinek, mert nem hatásvadász, őszinte, és nem árt, ha ismerjük mind a két oldalt, mielőtt letesszük a voksunkat valamelyik mellett is.
A könyvért köszönet illeti az Athenaeum kiadót!
A súlyos betegsége miatt mozgáskorlátozott, tizenhat esztendős lány, Nujeen Mustafa sorsát követi, aki drámai kalandok során át, kerekesszékhez kötve menekült el a háború dúlta Szíriából. Nujeen szinte leckét ad nekünk bátorságból, kitartásból és hitből. Hányattatásainak elbeszélésével az írónő szembesíteni akarja a jólétben és békében élő embereket korunk legnagyobb humanitárius katasztrófájával, a szíriai menekültválsággal.
A fiatal lány a háború poklából menekülve egy új élet reményében családjával együtt viszontagságos útra vállalkozott. Tizenhat hónap alatt tengeren és országúton, hajóval és busszal jutott el Török- majd Görögországon át – Magyarországot is érintve – végül Németországba.
Nujeen és Christina azt üzenik: senki nem maradhat közömbös."
A lassan 27 évem alatt sose éltem át személyesen háborút, csak a tévében láttam, rádióban hallottam, történelem órán tanultam, vagy éppen olvastam róla. Ezért hálás is vagyok a jó sorsomnak, mert elképzelhetetlenül nehéznek tartom azt, hogy ilyen állapotok között is megpróbálja az ember normálisan folytatni az életét, pedig muszáj, mert élni kell, sőt, ha gyerekek is vannak, akkor már csak az ő kedvükért is ki kell tartani, nem feladni.
Nujeen élete már eleve nehezen indul, hiszen betegsége miatt más, mint a többi gyerek, és nem is tudott olyan könnyen közlekedni. Ráadásul egészen fiatal korától kezdve olyan környezetben élt, ahol vagy azért nem kedvelték, mert más népcsoport tagja volt, mint a többség, vagy mert a rezsim éppen szigorú volt. Aztán pedig megkezdődtek a harcok...
Döbbenetes volt azokat a részeket olvasni, amikor arról írt, hogy vált a mindennapjaik részévé az állandó félelem, az, hogy bombák szálldosnak a közelükben, amik elől ő még csak elmenekülni sem tudott volna. Ültem a könyv felett és próbáltam elképzelni, milyen érzés lehet ülni a szobában, tudva, hogy esélyed sincs valami védettebb helyre húzódni, hallgatni ahogy robbanások történnek, és tudni, hogy szüleid miattad maradtak szintén fent a szobában, mert nem tudtak magadra hagyni. Egy gyereknek és egy szülőnek sem lenne szabad ilyeneken átmennie.
Nem meglepő, hogy annyian döntöttek úgy, hogy elindulnak, és megpróbálnak egy biztonságosabb helyet keresni maguknak, családjuknak. Sokszor még csak nem is az volt a fő indok, hogy majd Európában még a kerítés is kolbászból lesz és milyen jól fognak élni. Csupán annyi, hogy nem kell mindennapjaikat rettegésben tölteni és azon agyalni, este hazaér-e minden tagja a családnak.
Csodáltam Nujeent is és a nővérét, hogy neki vágtak az útnak, ami lássuk be, egészségesen sem lenne kis falat, hát még ha eleve mozgáskorlátozott vagy, vagy épp egy kiszolgáltatott családtagodra kell vigyáznod. Ők mégis neki vágtak.
Több szempontból is tudathasadásos volt olvasni ezt a történetet. Egyrészt mert összeálltak azok az események egy jól követhető sorozattá, melyeket annak idején hallottam/láttam a hírekben. Másrészt mert most egy olyan személyen keresztül láthattam a menekültek életét, aki a másik oldalt képviselte. Érdekes volt például az ő véleményét olvasni arról, hogy mennyire kiszolgáltatottak voltak az úton az embercsempészeknek, akiket csak a haszon érdekelt, és rengeteg ember életét veszélyeztették. Mégis, nélkülük nem mentek volna sokra. Ilyenkor érzem, hogy igaz a mondás: Ember embernek farkasa. Vajon miért nem tudunk összefogni, és önzetlenül segíteni, ha a szükség úgy hozza?
Vagy hogy érintette őket hazánk politikája, hiszen ők pont a határ teljes lezárására értek ide. De még a legvégén is, amikor már azt hittük, mindjárt itt a boldog befejezés, jöttek az öngyilkos merényletek, és ők éppen úgy megijedtek, mint mi. Hiszen pont ez elől menekültek el a hazájukból.
Csodáltam a kitartásukat, és azt, hogy végig csinálták. Örültem annak, hogy Nujeen fontosnak érezhette magát, miután az angol nyelvtudása kiemelte a "teher" kategóriából, amit időnként a többi menekültnek jelentett. Rengeteg információval lettem gazdagabb egy olyan világból, ami bizonyos tekintetben messze áll tőlem, de közben mégis elég sok közös pont van.
Nem tudnék igazságot tenni a könyv elolvasása után, de nem is tisztem. Mind a két oldalt megértem: azokat is, akik elindultak/elindulnak egy olyan világból, ahol kérdéses, hogy megérik-e egyáltalán a másnapot. És persze értem azokat is, akik szerint ennyi embert nem tudunk befogadni. De a helyzet nem tűnik úgy, hogy megoldódna. És igaz, ami igaz, tehetetlenül sem állhatunk. Mert most nem nálunk történnek ilyen események, de volt már rá példa, és ráadásul az emberi viselkedést ismerve, simán lehet is még. Akkor majd kihez fogunk fordulni?
Kinek ajánlanám ezt a könyvet? Mindenkinek, mert nem hatásvadász, őszinte, és nem árt, ha ismerjük mind a két oldalt, mielőtt letesszük a voksunkat valamelyik mellett is.
A könyvért köszönet illeti az Athenaeum kiadót!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése