5/5
"Ha úgy érzi,
szétstresszelik, túlterhelik, alábecsülik, terrorizálják, bántalmazzák,
és mindez azért van, mert egy gyökérrel dolgozik együtt, tanulja meg,
hogy kell kikerülni, átverni, lefegyverezni a seggfejeket – és ne
halassza holnapra!
A hasznos, egyben szórakoztató Kis seggfejkalauz hathatós és módszeres „játéktervvel” vértezi fel önt arra az esetre, ha egy gyökérrel kell együtt dolgoznia az irodában, a mezőn, a tanteremben, vagy egyszerűen csak az életben.
Sutton a diagnózissal kezdi, utána pedig „terepen” kipróbált, bizonyítékokkal alátámasztott, és néha meglepő stratégiákat ismertet az udvariatlan, bunkó, irritáló, kellemetlen, vagy csak szimplán inkompetens alakok kezelésére. Elmondja, miként kerülheti el őket, hogy járhat túl az eszükön, hogy fegyverezheti le őket, hogy küldheti el őket kapálni, és hogyan növeszthet olyan pszichés „páncélzatot”, amely védelmet nyújt ellenük.
Túlélési útmutatója olyan szemléletmód illetve személyes terv kialakításáról szól, amely segít megőrizni ép elménket, és megakadályozza, hogy a szép napjainkat tönkretegye valami gyökér."
Lehet ellenállni egy ilyen címnek és ennek a fülszövegnek? Ugye hogy nem! (Jó, lássuk be annyira nem is akartam...)
A felnőtté váláshoz szervesen hozzátartozik az, hogy munkába állunk. Nem tudom, ki hogy van vele, de én gyerekként úgy gondoltam álmaim munkáját megtalálni cseppet sem olyan nehéz, és majd minden nap (de legalábbis a legtöbbön) élvezet lesz bemenni. Na meg hogy onnét megyek nyugdíjba majd. Azóta eltelt néhány év, és kénytelen voltam megreformálni ezen nézeteimet.
Még mindig szeretném azt hinni, hogy igenis van olyan munka, amit élvezettel csinál az ember. A mai világban lassan nem is érdemes másképp csinálni, mert ha csak magamra gondolok, napi 8-10 órát töltök bent. Ha ezt egy olyan helyen végzi az ember, amit nem szeret (legyen ennek bármi is az oka), nos az elég rendesen megkeserítheti az életét. Persze megtalálni ezt az ideális helyet és tevékenységet közel sem egyszerű, s bizony előfordulhat, hogy az ember többször is vált. Na de mit tegyünk akkor, ha még nem akarunk váltani, de akadnak problémáink, mondjuk a munkatársakkal? Vagy éppen a főnökünkkel?
Én alapvetően a kommunikációban hiszek, mert ha nem mondjuk el a másiknak, mik a problémáink, mik zavarnak, akkor nem fog tudni erre reagálni, ne adj isten változtatni. Ez minden kapcsolatra igaz, legyen szó munkahelyiről, vagy magánéletiről. Nyilván vannak olyan esetek, amikor a másik nem akar változtatni, mi pedig nem tudunk tenni ellene. Legalábbis azt hisszük. De mit mondd erre egy pszichológus, aki beleásta magát a témába?
Az egyik kijelentése, amivel én abszolút egyetértek, hogy ez a könyv csak támpontokat ad, nem fogja nekünk tálcán kínálni a megoldást a problémánkra. Hiszen minden ember, minden helyzet egyedi, nem lehet egyetemleges metódust kitalálni rá. De ha végig olvassuk a tippeket/tanácsokat, biztos hogy találunk olyanokat, amik szimpatikusak számunkra (nem hátrány ugyebár, ha közel áll a személyiségünkhöz, amit tenni fogunk, különben hogy működne?), és kivitelezhetőek (ez sem utolsó szempont). Mert teszem azt lehet képzelődni arról, hogy elkerüljük a másikat, de ha egy irodába vagytok bezárva és esély sincs a költözésre, akkor ez egy ábrándkép marad. Még sem lehet egész nap kávé/cigiszünetet tartani az udvaron :D.
A második, hogy mielőtt bárkit is a roppant megtisztelő seggfej címkével látnál el, vizsgáld meg, hogy tényleg neked van igazad, és nem csak egyszeri esetről van szó. Magamról is tudom, hogyha nagyon fáradt/szomorú vagyok, akkor bizony-bizony előjön a bunkó énem, másokon vezetem le a feszültségemet. Nem mondom, hogy néha nem jogos, de akkor is lehetne azt másképpen felvezetni, de ugyebár utólag okos az ember. Szóval néha le kell nyelni a dolgot, és belegondolni, hogy mindenkinek vannak rossz pillanatai. Mindemellett nem tagadom, hogy vannak olyan emberek, akiknél ez nem egy múló pillanat.
Számomra egyszerre volt elgondolkodtató, elszomorító és néha vicces a könyv olvasása.
1. Elgondolkodtató: Bele se merek gondolni, mennyi email-t kaphatott, mennyi történetet ismerhetett meg, amiből aztán mi is ízelítőt kapunk. És akkor jön a nagy kérdés: Miért nem tudunk egymással szépen bánni? Miért olyan nehéz, hogy a másikat is emberként kezeljük, még akkor is, ha ki van nekünk szolgáltatva? Legfőképp ilyenkor kellene úgy bánnunk vele, ahogy azt elvárnánk másoktól a saját irányunkba. Miért érezzük a késztetést, hogy más eltaposásával, megalázásával emeljük a saját egónkat feljebb?
Másrészt a tanácsok, hogyan tudunk javítani a helyzetünkön, hogyan ismerjük fel azt, ha csak kifogásokat keresünk és próbáljuk elhitetni magunkkal, hogy nem vészes a helyzet. Illetve mit ne tegyünk, vagy csak végszükség esetén, amikor már minden mindegy.
2. Elszomorító: A fentebb említett kérdések már magukban is elég szomorúak. Az már csak hab a tortán, hogy be kell látnom, az emberek túl sokszor nem bánnak tisztességesen, kedvesen egymással. S ezáltal tengernyi rossz érzést, keserű szájízt hagynak a másikban. Vajon hány embernek vették el akár örökre is a kedvét az adott munkától/munkahelytől az ilyen emberek, ilyen élmények? Hány olyan ember van, aki tehetetlen, mert nem engedheti meg magának azt, hogy otthagyjon egy ilyen mérgező helyet?
3. Vicces: Elnézést, nem tehetek róla, bizonyos helyzetek abszurditásán felröhögtem, pedig biztos, ha velem történne ilyen, nem lennék tőle boldog.
Azért hoz fel pozitív példákat is, amik reményt adnak, mert lehet ezt jól is csinálni (csak akarni kell). Mindenki számára nem lehet megfelelni, de szerintem tök jó dolog, hogy vannak olyan vezetők, akik igyekeznek arra hangsúlyt fektetni, hogy a munkatársak/ügyfelek a megfelelő bánásmódban részesüljenek.
Nem mondom, hogy nem olvastam számomra is ismerős dolgokat, mert akkor hazudnék. De remélem, hogy azok a tanácsok, amiket felsorol, segíthetnek. Nem csak nekem, hanem másoknak is, akik úgy érzik, szükségük van valami irányadóra, mentőövre.
Kinek ajánlanám? Mindenkinek aki dolgozik, dolgozott. Mindegy, hogy főnök vagy éppen beosztott. Itt bárki magára ismerhet, függetlenül attól, melyik oldalon is áll. És talán változtatni is tud, magán és a helyzetén is.
A könyvért köszönet illeti az Athenaeum Kiadót.
A hasznos, egyben szórakoztató Kis seggfejkalauz hathatós és módszeres „játéktervvel” vértezi fel önt arra az esetre, ha egy gyökérrel kell együtt dolgoznia az irodában, a mezőn, a tanteremben, vagy egyszerűen csak az életben.
Sutton a diagnózissal kezdi, utána pedig „terepen” kipróbált, bizonyítékokkal alátámasztott, és néha meglepő stratégiákat ismertet az udvariatlan, bunkó, irritáló, kellemetlen, vagy csak szimplán inkompetens alakok kezelésére. Elmondja, miként kerülheti el őket, hogy járhat túl az eszükön, hogy fegyverezheti le őket, hogy küldheti el őket kapálni, és hogyan növeszthet olyan pszichés „páncélzatot”, amely védelmet nyújt ellenük.
Túlélési útmutatója olyan szemléletmód illetve személyes terv kialakításáról szól, amely segít megőrizni ép elménket, és megakadályozza, hogy a szép napjainkat tönkretegye valami gyökér."
Lehet ellenállni egy ilyen címnek és ennek a fülszövegnek? Ugye hogy nem! (Jó, lássuk be annyira nem is akartam...)
A felnőtté váláshoz szervesen hozzátartozik az, hogy munkába állunk. Nem tudom, ki hogy van vele, de én gyerekként úgy gondoltam álmaim munkáját megtalálni cseppet sem olyan nehéz, és majd minden nap (de legalábbis a legtöbbön) élvezet lesz bemenni. Na meg hogy onnét megyek nyugdíjba majd. Azóta eltelt néhány év, és kénytelen voltam megreformálni ezen nézeteimet.
Még mindig szeretném azt hinni, hogy igenis van olyan munka, amit élvezettel csinál az ember. A mai világban lassan nem is érdemes másképp csinálni, mert ha csak magamra gondolok, napi 8-10 órát töltök bent. Ha ezt egy olyan helyen végzi az ember, amit nem szeret (legyen ennek bármi is az oka), nos az elég rendesen megkeserítheti az életét. Persze megtalálni ezt az ideális helyet és tevékenységet közel sem egyszerű, s bizony előfordulhat, hogy az ember többször is vált. Na de mit tegyünk akkor, ha még nem akarunk váltani, de akadnak problémáink, mondjuk a munkatársakkal? Vagy éppen a főnökünkkel?
Én alapvetően a kommunikációban hiszek, mert ha nem mondjuk el a másiknak, mik a problémáink, mik zavarnak, akkor nem fog tudni erre reagálni, ne adj isten változtatni. Ez minden kapcsolatra igaz, legyen szó munkahelyiről, vagy magánéletiről. Nyilván vannak olyan esetek, amikor a másik nem akar változtatni, mi pedig nem tudunk tenni ellene. Legalábbis azt hisszük. De mit mondd erre egy pszichológus, aki beleásta magát a témába?
Az egyik kijelentése, amivel én abszolút egyetértek, hogy ez a könyv csak támpontokat ad, nem fogja nekünk tálcán kínálni a megoldást a problémánkra. Hiszen minden ember, minden helyzet egyedi, nem lehet egyetemleges metódust kitalálni rá. De ha végig olvassuk a tippeket/tanácsokat, biztos hogy találunk olyanokat, amik szimpatikusak számunkra (nem hátrány ugyebár, ha közel áll a személyiségünkhöz, amit tenni fogunk, különben hogy működne?), és kivitelezhetőek (ez sem utolsó szempont). Mert teszem azt lehet képzelődni arról, hogy elkerüljük a másikat, de ha egy irodába vagytok bezárva és esély sincs a költözésre, akkor ez egy ábrándkép marad. Még sem lehet egész nap kávé/cigiszünetet tartani az udvaron :D.
A második, hogy mielőtt bárkit is a roppant megtisztelő seggfej címkével látnál el, vizsgáld meg, hogy tényleg neked van igazad, és nem csak egyszeri esetről van szó. Magamról is tudom, hogyha nagyon fáradt/szomorú vagyok, akkor bizony-bizony előjön a bunkó énem, másokon vezetem le a feszültségemet. Nem mondom, hogy néha nem jogos, de akkor is lehetne azt másképpen felvezetni, de ugyebár utólag okos az ember. Szóval néha le kell nyelni a dolgot, és belegondolni, hogy mindenkinek vannak rossz pillanatai. Mindemellett nem tagadom, hogy vannak olyan emberek, akiknél ez nem egy múló pillanat.
Számomra egyszerre volt elgondolkodtató, elszomorító és néha vicces a könyv olvasása.
1. Elgondolkodtató: Bele se merek gondolni, mennyi email-t kaphatott, mennyi történetet ismerhetett meg, amiből aztán mi is ízelítőt kapunk. És akkor jön a nagy kérdés: Miért nem tudunk egymással szépen bánni? Miért olyan nehéz, hogy a másikat is emberként kezeljük, még akkor is, ha ki van nekünk szolgáltatva? Legfőképp ilyenkor kellene úgy bánnunk vele, ahogy azt elvárnánk másoktól a saját irányunkba. Miért érezzük a késztetést, hogy más eltaposásával, megalázásával emeljük a saját egónkat feljebb?
Másrészt a tanácsok, hogyan tudunk javítani a helyzetünkön, hogyan ismerjük fel azt, ha csak kifogásokat keresünk és próbáljuk elhitetni magunkkal, hogy nem vészes a helyzet. Illetve mit ne tegyünk, vagy csak végszükség esetén, amikor már minden mindegy.
2. Elszomorító: A fentebb említett kérdések már magukban is elég szomorúak. Az már csak hab a tortán, hogy be kell látnom, az emberek túl sokszor nem bánnak tisztességesen, kedvesen egymással. S ezáltal tengernyi rossz érzést, keserű szájízt hagynak a másikban. Vajon hány embernek vették el akár örökre is a kedvét az adott munkától/munkahelytől az ilyen emberek, ilyen élmények? Hány olyan ember van, aki tehetetlen, mert nem engedheti meg magának azt, hogy otthagyjon egy ilyen mérgező helyet?
3. Vicces: Elnézést, nem tehetek róla, bizonyos helyzetek abszurditásán felröhögtem, pedig biztos, ha velem történne ilyen, nem lennék tőle boldog.
Azért hoz fel pozitív példákat is, amik reményt adnak, mert lehet ezt jól is csinálni (csak akarni kell). Mindenki számára nem lehet megfelelni, de szerintem tök jó dolog, hogy vannak olyan vezetők, akik igyekeznek arra hangsúlyt fektetni, hogy a munkatársak/ügyfelek a megfelelő bánásmódban részesüljenek.
Nem mondom, hogy nem olvastam számomra is ismerős dolgokat, mert akkor hazudnék. De remélem, hogy azok a tanácsok, amiket felsorol, segíthetnek. Nem csak nekem, hanem másoknak is, akik úgy érzik, szükségük van valami irányadóra, mentőövre.
Kinek ajánlanám? Mindenkinek aki dolgozik, dolgozott. Mindegy, hogy főnök vagy éppen beosztott. Itt bárki magára ismerhet, függetlenül attól, melyik oldalon is áll. És talán változtatni is tud, magán és a helyzetén is.
A könyvért köszönet illeti az Athenaeum Kiadót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése