5/5
"Van valami, amit minden lány tud ezen a szigeten,
de senki nem beszél róla: SZÜLJ FIÚT!
Ahol a totális hazugság a legkisebb bűn, amit elkövetnek a gyereklányok ellen, ahol az ortodox rend a szabadság és az emberi méltóság teljes hiányát jelenti a lányok számára, ahol a világtól elzárt sziget idillje maga a kilátástalanság – ott az elnyomott gyerekek álmodnak maguknak egy szebb, szabadabb, élhetőbb világot. Aztán a serdülő Janey Solomon kilép a sorból, és azt mondja: NEM!
A gyermekek ellen elkövetett abúzus antropológiai aspektusaiból és pszichiátriai kezeléséből doktorált Jennie Melamed nem tanmesét írt a rendszerszintűvé tett molesztálásról, hanem a nővé érő lányok lelkének végtelen gazdagságát, a méltóságra vágyó fiatalok szabadságtörekvéseit ábrázolja ebben a felkavaró disztópiában."
Igen nehéz olvasmánnyal indítottam az évet és a blogot is (illetve van egy sorozat amit olvasok jelenleg is, de azt majd egyben véleményezem). Annak ellenére, hogy a fülszöveg olvasása után volt elképzelésem mit fogok kapni, sem volt egyszerű menet. Elég lassan haladtam a történettel, de közel sem azért mert nem érdekelt volna, vagy annyira rosszul volt megírva. Vagyis, valamiféleképpen mégis...rossz volt, mert olvasóként csak tehetetlen nézője voltam a dolgoknak, nem tudtam semmit sem tenni annak érdekében, hogy jobb legyen a helyzet, megváltozzon a világ, amibe minden este beléptem. Pont mint a lányok. Csak elviselője lehettem a dolgoknak...
Egy ideje már készülök az értékelés megírására, de az érzések tömkelege, amit kiváltott belőlem ez a regény elég lehengerlő. A tehetetlen düh, az értetlenség, sajnálat, utálat, gyűlölet és még sorolhatnám mi minden kavargott és kavarog most is bennem.
Düh, mert soha, semmilyen körülmények között nem lenne szabad bántanunk a gyermekeket. Sem lányokat, sem fiúkat (másokat se, ha már itt tartunk). Ők a jövő, akik majd emlékezni fognak ránk, figyelnek ránk, ők azok akik még nem tudják magukat megvédeni. Számítanak ránk, bíznak bennünk. Leginkább a szüleikben. Ezzel a bizalommal, és hittel (miszerint amit mi felnőttek teszünk/mondunk az úgy helyes) visszaélni...egyszerűen árulás. Egy társadalmat erre építeni, és nemzedékek sorát megnyomorítani így, nos arra meg egyszerűen nincsenek megfelelő szavaim.
Annyi probléma, fájdalom kerül boncolgatásra ebben a könyvben, ami egy egész életre elég. Gyermekek szexuális kihasználása/bántalmazása, anorexia, nők elnyomása, öngyilkosság...
Mind-mind olyan probléma, ami körülvesz minket ma is, sokszor talán nem ilyen direkt, mint ebben az esetben, de akkor is ott van. A kérdés az, tudunk-e és akarunk-e tenni ellene?
Vanessa, Caitlin, Janey, Amanda. Négy lány, akik szemén keresztül megismerjük a szigetet, az ott uralkodó törvényeket és hagyományokat, a mindennapi életet. Megtapasztalhatjuk, milyen érzés lánygyermeknek lenni, vagy éppen kismamának (aki maga is alig lépett ki a gyermekkorból). Mitől félnek, mit remélnek.
A legközelebb hozzám talán Janey került. Reméltem, hogy ő talán képes lesz arra, amiről a legtöbb gyerek csak álmodni mert, és változást hoz a sziget világába. Másrészt talán őt sajnáltam a legjobban, mert az út, amire azért lépett, hogy sorsát elkerülje, nagyon nehéz, és olyan ösvény, melyet senkinek sem kellene megjárnia. Nem csak mert fizikailag tönkreteszi magát vele. Mindezek mellett a legnagyobb lelki terhet is talán ő vette magára.
Még Rosie alakja volt ekkora hatással rám, pedig ő nem kapott akkora teret a könyvben, mégis úgy érzem, nem lehet mellette elmenni szó nélkül.
Amanda és Caitlin szintén szimpatikusak voltak, valami miatt mégis távol maradtak tőlem. Mégis, szerettem volna, ha az ő történetük, sőt ha az egész regény boldog véget érne.
Vanessa volt az egyedüli, aki teljesen hidegen hagyott. Se nem szerettem, se nem utáltam. Talán sajnálat az egyedüli dolog, ami felvillant bennem, de ezt bármelyik másik gyermek kiváltotta volna belőlem.
Voltatok már úgy, hogy olvasás közben magatokat győzköditek? Mert biztos csak te olvastad félre, vagy rosszul értelmezed, hiszen nem ezt...nem jelentheti ezt. Aztán jön a gyomrodat összeszorító szánalom megspékelve az egyre erősödő haraggal, amikor realizálod, de, pontosan arról van szó. És nem tehetsz semmit sem, csak olvasod tovább a sorokat. És nincs megállás, nincs segítség.
Mindemellett egy halk kis hang a fejemben azt kérdezgette: Ha tényleg ilyen világban élnék, képes lennék változtatni? Felmerném emelni a hangomat? Vagy csak belenyugodnék, és elfogadnám a sorsomat? Őszinte leszek, nem tudom. Nem tudom, lenne/lett-e volna annyi bátorságom, és erőm, mint itt a lányoknak. Szeretném azt hinni, hogy igen. Sőt, szeretném azt gondolni, hogy a mai világban vannak még olyan emberek, akik igenis felemelnék a hagnjukat, és változtatni akarnának. S hogy végül meg lenne az eredménye neki.
Könnyű olvasmány? Nem. Érdemes ennek ellenére neki kezdeni? Igen! Nem azért, hogy kínozzuk magunkat. Egyáltalán nem. Olvassátok el, mert ha csak ennyi időre is képesek vagyunk átérezni, mit élhet meg valaki, aki nálunk gyengébb, védtelenebb, kiszolgáltatottabb, már megéri.
Én hálás vagyok azért, hogy nem ilyen világban élek/nőttem fel. Hogy ha lányom lesz, nem azt kell belenevelnem mi mindent tűrjön el, mert ez a hagyomány. Hanem azt, hogy álljon ki magáért, hogy ő is éppolyan értékes, mint bárki más, és bármi lehet ami akar, csak tennie kell érte.
Hinni akarok abban, hogy az itt leírtak még ha ma is előfordulnak, bűntetve lesznek, és lesz olyan idő, amikor ilyen dolgok már meg sem eshetnek.
de senki nem beszél róla: SZÜLJ FIÚT!
Ahol a totális hazugság a legkisebb bűn, amit elkövetnek a gyereklányok ellen, ahol az ortodox rend a szabadság és az emberi méltóság teljes hiányát jelenti a lányok számára, ahol a világtól elzárt sziget idillje maga a kilátástalanság – ott az elnyomott gyerekek álmodnak maguknak egy szebb, szabadabb, élhetőbb világot. Aztán a serdülő Janey Solomon kilép a sorból, és azt mondja: NEM!
A gyermekek ellen elkövetett abúzus antropológiai aspektusaiból és pszichiátriai kezeléséből doktorált Jennie Melamed nem tanmesét írt a rendszerszintűvé tett molesztálásról, hanem a nővé érő lányok lelkének végtelen gazdagságát, a méltóságra vágyó fiatalok szabadságtörekvéseit ábrázolja ebben a felkavaró disztópiában."
Igen nehéz olvasmánnyal indítottam az évet és a blogot is (illetve van egy sorozat amit olvasok jelenleg is, de azt majd egyben véleményezem). Annak ellenére, hogy a fülszöveg olvasása után volt elképzelésem mit fogok kapni, sem volt egyszerű menet. Elég lassan haladtam a történettel, de közel sem azért mert nem érdekelt volna, vagy annyira rosszul volt megírva. Vagyis, valamiféleképpen mégis...rossz volt, mert olvasóként csak tehetetlen nézője voltam a dolgoknak, nem tudtam semmit sem tenni annak érdekében, hogy jobb legyen a helyzet, megváltozzon a világ, amibe minden este beléptem. Pont mint a lányok. Csak elviselője lehettem a dolgoknak...
Egy ideje már készülök az értékelés megírására, de az érzések tömkelege, amit kiváltott belőlem ez a regény elég lehengerlő. A tehetetlen düh, az értetlenség, sajnálat, utálat, gyűlölet és még sorolhatnám mi minden kavargott és kavarog most is bennem.
Düh, mert soha, semmilyen körülmények között nem lenne szabad bántanunk a gyermekeket. Sem lányokat, sem fiúkat (másokat se, ha már itt tartunk). Ők a jövő, akik majd emlékezni fognak ránk, figyelnek ránk, ők azok akik még nem tudják magukat megvédeni. Számítanak ránk, bíznak bennünk. Leginkább a szüleikben. Ezzel a bizalommal, és hittel (miszerint amit mi felnőttek teszünk/mondunk az úgy helyes) visszaélni...egyszerűen árulás. Egy társadalmat erre építeni, és nemzedékek sorát megnyomorítani így, nos arra meg egyszerűen nincsenek megfelelő szavaim.
Annyi probléma, fájdalom kerül boncolgatásra ebben a könyvben, ami egy egész életre elég. Gyermekek szexuális kihasználása/bántalmazása, anorexia, nők elnyomása, öngyilkosság...
Mind-mind olyan probléma, ami körülvesz minket ma is, sokszor talán nem ilyen direkt, mint ebben az esetben, de akkor is ott van. A kérdés az, tudunk-e és akarunk-e tenni ellene?
Vanessa, Caitlin, Janey, Amanda. Négy lány, akik szemén keresztül megismerjük a szigetet, az ott uralkodó törvényeket és hagyományokat, a mindennapi életet. Megtapasztalhatjuk, milyen érzés lánygyermeknek lenni, vagy éppen kismamának (aki maga is alig lépett ki a gyermekkorból). Mitől félnek, mit remélnek.
A legközelebb hozzám talán Janey került. Reméltem, hogy ő talán képes lesz arra, amiről a legtöbb gyerek csak álmodni mert, és változást hoz a sziget világába. Másrészt talán őt sajnáltam a legjobban, mert az út, amire azért lépett, hogy sorsát elkerülje, nagyon nehéz, és olyan ösvény, melyet senkinek sem kellene megjárnia. Nem csak mert fizikailag tönkreteszi magát vele. Mindezek mellett a legnagyobb lelki terhet is talán ő vette magára.
Még Rosie alakja volt ekkora hatással rám, pedig ő nem kapott akkora teret a könyvben, mégis úgy érzem, nem lehet mellette elmenni szó nélkül.
Amanda és Caitlin szintén szimpatikusak voltak, valami miatt mégis távol maradtak tőlem. Mégis, szerettem volna, ha az ő történetük, sőt ha az egész regény boldog véget érne.
Vanessa volt az egyedüli, aki teljesen hidegen hagyott. Se nem szerettem, se nem utáltam. Talán sajnálat az egyedüli dolog, ami felvillant bennem, de ezt bármelyik másik gyermek kiváltotta volna belőlem.
Voltatok már úgy, hogy olvasás közben magatokat győzköditek? Mert biztos csak te olvastad félre, vagy rosszul értelmezed, hiszen nem ezt...nem jelentheti ezt. Aztán jön a gyomrodat összeszorító szánalom megspékelve az egyre erősödő haraggal, amikor realizálod, de, pontosan arról van szó. És nem tehetsz semmit sem, csak olvasod tovább a sorokat. És nincs megállás, nincs segítség.
Mindemellett egy halk kis hang a fejemben azt kérdezgette: Ha tényleg ilyen világban élnék, képes lennék változtatni? Felmerném emelni a hangomat? Vagy csak belenyugodnék, és elfogadnám a sorsomat? Őszinte leszek, nem tudom. Nem tudom, lenne/lett-e volna annyi bátorságom, és erőm, mint itt a lányoknak. Szeretném azt hinni, hogy igen. Sőt, szeretném azt gondolni, hogy a mai világban vannak még olyan emberek, akik igenis felemelnék a hagnjukat, és változtatni akarnának. S hogy végül meg lenne az eredménye neki.
Könnyű olvasmány? Nem. Érdemes ennek ellenére neki kezdeni? Igen! Nem azért, hogy kínozzuk magunkat. Egyáltalán nem. Olvassátok el, mert ha csak ennyi időre is képesek vagyunk átérezni, mit élhet meg valaki, aki nálunk gyengébb, védtelenebb, kiszolgáltatottabb, már megéri.
Én hálás vagyok azért, hogy nem ilyen világban élek/nőttem fel. Hogy ha lányom lesz, nem azt kell belenevelnem mi mindent tűrjön el, mert ez a hagyomány. Hanem azt, hogy álljon ki magáért, hogy ő is éppolyan értékes, mint bárki más, és bármi lehet ami akar, csak tennie kell érte.
Hinni akarok abban, hogy az itt leírtak még ha ma is előfordulnak, bűntetve lesznek, és lesz olyan idő, amikor ilyen dolgok már meg sem eshetnek.
Olvassátok.
A könyvért köszönet illeti az Athenaeum kiadót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése