4/5
„Tényleg sok tehetséges magyar származású tudós dolgozott Amerikában, de zseni csak egy: Neumann János.” Így emlékezett barátjára, iskola- és munkatársára Wigner Jenő Nobel-díjas tudós.
Neumann Jánost ma elsősorban a számítógép atyjaként ismerik, pedig jelentős eredményeket ért el a kvantummechanika terén, megalapozta a játékelmélet közgazdasági összefüggéseit, elvégezte a legfontosabb számításokat az atombomba elkészítéséhez, és foglalkozott más matematikai és fizikai problémákkal is. Rendkívüli emlékezőtehetségének köszönhetően a princetoni házában tartott társasági eseményeken viccekkel és ókori történetekkel szórakoztatta vendégeit.
Wisinger István dokumentumregénye az ő rövid életének (1903–1957) rendkívüli krónikáját meséli el. Elsősorban arról szól, hogyan jutott el Neumann zseniális elméjének hála Budapestről az Egyesült Államokba, és hagyatékából hogyan lett az örökkévalóság egyik legnagyobb kincse. Tudományos eredményeit a szakemberek Galilei, Newton és Einstein életművével mérik össze.
Nem tudom, ki mennyit tud Neumann János életéről, én kiábrándítóan keveset. Legalábbis a könyv olvasásáig. Hogy ez figyelmetlenség, romló memória, vagy másnak köszönhető, nem tudom. Mindenesetre emiatt a kíváncsiság motivált arra, hogy elolvassam ezt a könyvet, és megismerjem az életét.
Én már az általános iskolában is inkább az irodalomhoz, történelemhez és a biológiához vonzódtam, így már eleve az lenyűgözött, hogy valaki a matematika és fizika területén találja meg azt a szépséget, ami aztán egy életre szóló elköteleződést jelent. Ahogy haladtam előre a könyvvel, annál inkább éreztem, az ő élete és szerelme a tudomány volt, és a különféle problémák megoldása.
Azért azt be kell vallanom, hogy nagyon furcsa volt olyan nagy nevekkel összefutnom, akiknek a felfedezéseit, elveit ma is tanuljuk. Itt pedig olyan természetességgel beszélnek róluk, a barátságukról. Nem csoda, hogy abban az időben hirtelen megugrott a különböző tudományterületek fejlődése :D.
Kifejezetten tetszett, hogy nem csak János életébe nyertünk bepillantást, hanem a többi "marslakót" is kicsit jobban megismertük, valamint a velük együtt dolgozó külföldi kutatókat. Csodálom és sajnálom őket egyszerre. Előbbit az eredményeikért, hogy valami olyat csináltak, amit teljes szívvel szerettek. Utóbbit azért, mert nem véletlenül másutt végezték ezeket a kutatásaikat. Illetve már eleve az is sajnálatos, hogy sok kutatás azért vált lehetővé, mert a háború miatt hirtelen fontosnak tűnt, és lett rá pénz, támogatás. Olvasás közben gondolkoztam el azon, hogy miért van az, bármit fedezünk is fel, valahogy mindig megtaláljuk a módját, hogy ártani tudjunk vele.
Az mondjuk meglepett, hogy a magánéletükről igen kevés szó esik, bár ez valószínűleg annak tudható be, hogy ennyi munka mellett másra nem feltétlen volt idejük, illetve hogy még olyankor is fejben a kutatásoknál jártak. Nem tudom eldönteni, hogy vajon pezsdítő vagy éppen dühítő lehet az élet egy ilyen férj/apa mellett.
Mindezek ellenére is egy pozitív kép alakult ki bennem Neumannról, aki minden elismertsége mellett is emberi maradt, és arra törekedett, hogy a tudás, amivel rendelkezik mindenki számára hozzáférhető legyen.
A kutatásai közül engem leginkább a játékelmélet érdekelt, de mindezek mellett a kvantummechanika, meteorológia és persze a számítógép elvi alapjainak lefektetése is munkája része volt. (Nekem már egyik is elég lenne egy életre.) Na és persze ott van az atombomba. Itt lepődtem meg talán rajta másodszor igazán, hogy mennyire a harc és a bomba bevetése mellett volt. Én ellenzem az erőszak minden formáját, így voltak olyan részek, ahol majdnem megfejeltem az asztalt olvasás közben, mert amit mondott...az annyira kutató elmére vallott, de közben ott sikoltozott a fejemben egy hang, hogy emberéletekről beszél! Persze lehet, hogy az ő korábbi élményeivel és az akkori helyzettel én is hasonlóan érveltem volna, ki tudja.
Nem tudom, hogy a szerzőnek, vagy Neumann Jánosnak az érdeme, de teljesen érthetőek voltak a kutatásról szóló részek is, még azok is amik olyan témába mentek jobban bele, ami nekem általában kínai. Ez külön öröm volt, hiszen a könyv tetemes részét teszik ki ezek a részek, köszönhetően annak, hogy az elméleti fizika nem az én asztalom (még a matematika hagyján).
Azt gondolhatnánk, hogy ez a könyv egy száraz, lélektelen, adatoktól hemzsegő történet. De, hála istennek ez nem igaz. Itt egy embert látunk megelevenedni, aki rendszeresen összetörte vezetés közben a kocsiját mert fejben épp egy probléma megoldásán gondolkozott. Egy barátot, aki rendszeresen tartott összejöveteleket a házában, egy mentort, aki igyekezett a nála dolgozó/tanuló fiataloknak átadni azt a tudást, amivel rendelkezett. És persze a tudóst, akit egy-egy probléma még álmában is foglalkoztatott.
A könyvért köszönet illeti az Athenaeum kiadót
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése