4/5
"Charlie Higson
regénye egy young adult disztópia első része. Az ismeretlen vírus
pusztította London romjain gyerekek próbálnak egy új világot felépíteni.
A végzetes járványt követően ugyanis bomlásnak indult testű, vérszomjas lényekké változtak mindazok, akik életben maradtak és elmúltak tizennégy évesek. A kiskamaszok különböző épületekben barikádozták el magukat London-szerte, és csak akkor merészkednek ki az utcára, ha élelmet kell keresniük.
A bátor Arran és az érzékeny Maxie vezette gyerekcsapat a Waitrose szupermarketben él. Tartalékaik megfogyatkoztak. Ám felbukkan egy titokzatos fiú, Jester, aki azzal kecsegteti őket, hogy a Buckingham-palotában biztonságos menedékre lelhetnek, ételben, italban sem lesz hiány. Nekivágnak az útnak, miközben városszerte mindenütt (a sikátorokban, az elhagyatott házakban, a föld alatt) lesben állnak a felnőttek.
Vajon eljutnak a gyerekek a biztonságos helyre? A palotában tényleg boldog jövő vár rájuk, vagy a látszat csal?
A váratlan csavarokban bővelkedő The Enemy – Felnőttek nélkül megpróbál választ találni arra a kérdésre, hogyan élhetjük túl a rémálmainkat is messze meghaladó borzalmakat. Miközben az olvasó szembesül egy másik, filozofikusabb problémával is: mivé lesz a társadalom, ha a közösségek a gyerekek elképzelései szerint szerveződnek újra?"
Néha elgondolkozom azon, nem kellene-e több kedves, aranyos történetet olvasnom? Valami kis rózsaszínt, vagy ami boldoggá tesz...aztán az első leendő alkalommal lecsapok egy ilyen könyvre :D.
In medias res. Egy csapat gyerek próbál egy kisebbet megmenteni a felnőttektől, míg egy másik csapat élelem után kutat a kihalt városban. Vagyis, jobb volna, ha kihalt lenne, de nem teljesen az...
A szerző nem sajnálta az olvasót, rögtön bedobta a mély vízbe, azzal a felkiáltással: Ússz! Mi meg még ki se tudtuk törölni a szemünkből a vizet, már jönnek is a cápák.
Nem vártam egy ennyire ütős kezdést egy YA könyvtől, de némi edződés után sikerült felvennem a ritmust.
Nagyon érdekes a kérdés, mi történne akkor, ha a felnőttek eltűnnének? A gyermekeink mihez kezdenének? Képesek lennének hosszabb időn át is életben maradni? Megalkotni újra a rendet? Vagy egy idő után hírmondónk se maradna?
Azt gondolom, az ember nagyon jól tud alkalmazkodni a legtöbb kihíváshoz (persze csodát nem tud tenni), és ez igaz a gyerekekre is. Hihetetlenül rugalmasak és találékonyak, és egy 12-13 éves már elég járatos a hétköznapi dolgokban is, hogy segíteni tudjon a kisebbeknek szükség esetén.
De vajon ennyi elég-e?
Arran és Maxie komoly terhet vettek magukra, amibe még egy felnőtt bicskája is könnyen beletörne. Nem elég, hogy másokat is életben kell tartani, de még a reményt és a jövőt is biztosítani kellene nekik, miközben te magad is kétségekkel küzdesz. Csodáltam azt, ahogy megpróbáltak minden elvárásnak megfelelni, és vigyázni mindenkire, meghozni a legmegfelelőbb döntést.
Maxie fejlődését amúgy is végig izgultam, reméltem helyt tud állni, és a többiek is elfogadják őt, mint vezetőt.
A történet azonban nem csak egy szálon fut, mert míg a fő csoport vándorlását és küzdelmeit követjük egyszer, a másik vonalon Sam életéért izgulhatunk több soron is, valamint Callum-ot figyelhetjük, vajon a helyes döntést hozta-e meg. A három szálból egyedül Callum volt az, akit ugyan értettem valamennyire, és szántam is, még sem tudtam igazán a szívembe zárni.
Sam és Maxie alakja azonban már teljesen más tészta volt, mindig vártam, mikor váltunk rájuk.
A többiek között voltak még érdekes szereplők (Ollie, King stb.), akikre kíváncsi vagyok, de még nem tudtam eldönteni, kedvelem-e őket, vagy éppen utálom. Meglátjuk, merre haladnak tovább, milyen döntéseket hoznak.
Merültek fel olyan gondolatok a történetben, amik kifejezetten érdekesek voltak. Mint például a szabályok meghozatala, hogyan lehet újra felépíteni a civilizációt, milyen korán kezdenek el egyáltalán politizálni az emberek, vagy hogy vajon a Földre milyen hatással van ez az esemény. És persze már az sem elhanyagolandó gondolat, hogy tényleg ilyen könnyen megtanulnák már a gyerekek a harcot?
Na és a vége…most várhatok a következő részig, hogy megtudjam, hol és hogyan fognak összefutni a szálak.
A könyvért köszönet illeti az Athenaeum kiadót.
A végzetes járványt követően ugyanis bomlásnak indult testű, vérszomjas lényekké változtak mindazok, akik életben maradtak és elmúltak tizennégy évesek. A kiskamaszok különböző épületekben barikádozták el magukat London-szerte, és csak akkor merészkednek ki az utcára, ha élelmet kell keresniük.
A bátor Arran és az érzékeny Maxie vezette gyerekcsapat a Waitrose szupermarketben él. Tartalékaik megfogyatkoztak. Ám felbukkan egy titokzatos fiú, Jester, aki azzal kecsegteti őket, hogy a Buckingham-palotában biztonságos menedékre lelhetnek, ételben, italban sem lesz hiány. Nekivágnak az útnak, miközben városszerte mindenütt (a sikátorokban, az elhagyatott házakban, a föld alatt) lesben állnak a felnőttek.
Vajon eljutnak a gyerekek a biztonságos helyre? A palotában tényleg boldog jövő vár rájuk, vagy a látszat csal?
A váratlan csavarokban bővelkedő The Enemy – Felnőttek nélkül megpróbál választ találni arra a kérdésre, hogyan élhetjük túl a rémálmainkat is messze meghaladó borzalmakat. Miközben az olvasó szembesül egy másik, filozofikusabb problémával is: mivé lesz a társadalom, ha a közösségek a gyerekek elképzelései szerint szerveződnek újra?"
Néha elgondolkozom azon, nem kellene-e több kedves, aranyos történetet olvasnom? Valami kis rózsaszínt, vagy ami boldoggá tesz...aztán az első leendő alkalommal lecsapok egy ilyen könyvre :D.
In medias res. Egy csapat gyerek próbál egy kisebbet megmenteni a felnőttektől, míg egy másik csapat élelem után kutat a kihalt városban. Vagyis, jobb volna, ha kihalt lenne, de nem teljesen az...
A szerző nem sajnálta az olvasót, rögtön bedobta a mély vízbe, azzal a felkiáltással: Ússz! Mi meg még ki se tudtuk törölni a szemünkből a vizet, már jönnek is a cápák.
Nem vártam egy ennyire ütős kezdést egy YA könyvtől, de némi edződés után sikerült felvennem a ritmust.
Nagyon érdekes a kérdés, mi történne akkor, ha a felnőttek eltűnnének? A gyermekeink mihez kezdenének? Képesek lennének hosszabb időn át is életben maradni? Megalkotni újra a rendet? Vagy egy idő után hírmondónk se maradna?
Azt gondolom, az ember nagyon jól tud alkalmazkodni a legtöbb kihíváshoz (persze csodát nem tud tenni), és ez igaz a gyerekekre is. Hihetetlenül rugalmasak és találékonyak, és egy 12-13 éves már elég járatos a hétköznapi dolgokban is, hogy segíteni tudjon a kisebbeknek szükség esetén.
De vajon ennyi elég-e?
Arran és Maxie komoly terhet vettek magukra, amibe még egy felnőtt bicskája is könnyen beletörne. Nem elég, hogy másokat is életben kell tartani, de még a reményt és a jövőt is biztosítani kellene nekik, miközben te magad is kétségekkel küzdesz. Csodáltam azt, ahogy megpróbáltak minden elvárásnak megfelelni, és vigyázni mindenkire, meghozni a legmegfelelőbb döntést.
Maxie fejlődését amúgy is végig izgultam, reméltem helyt tud állni, és a többiek is elfogadják őt, mint vezetőt.
A történet azonban nem csak egy szálon fut, mert míg a fő csoport vándorlását és küzdelmeit követjük egyszer, a másik vonalon Sam életéért izgulhatunk több soron is, valamint Callum-ot figyelhetjük, vajon a helyes döntést hozta-e meg. A három szálból egyedül Callum volt az, akit ugyan értettem valamennyire, és szántam is, még sem tudtam igazán a szívembe zárni.
Sam és Maxie alakja azonban már teljesen más tészta volt, mindig vártam, mikor váltunk rájuk.
A többiek között voltak még érdekes szereplők (Ollie, King stb.), akikre kíváncsi vagyok, de még nem tudtam eldönteni, kedvelem-e őket, vagy éppen utálom. Meglátjuk, merre haladnak tovább, milyen döntéseket hoznak.
Merültek fel olyan gondolatok a történetben, amik kifejezetten érdekesek voltak. Mint például a szabályok meghozatala, hogyan lehet újra felépíteni a civilizációt, milyen korán kezdenek el egyáltalán politizálni az emberek, vagy hogy vajon a Földre milyen hatással van ez az esemény. És persze már az sem elhanyagolandó gondolat, hogy tényleg ilyen könnyen megtanulnák már a gyerekek a harcot?
Na és a vége…most várhatok a következő részig, hogy megtudjam, hol és hogyan fognak összefutni a szálak.
A könyvért köszönet illeti az Athenaeum kiadót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése