Mobil

Robin Cook: Mobil

3/5

"Az ​orvosi hivatás gyökeres változások előtt áll – az információs technológia, a nanotechnológia és a genomika fejlődésének köszönhetően az orvosok hamarosan egészen más szerepet tölthetnek be. George Wilson, a Los Angeles-i Egyetem klinikájának negyedéves radiológus rezidense is tanúja annak, amint az okostelefonok új nemzedéke váltja fel a régi vágású háziorvosokat. Így afféle személyi asszisztensként komplex és a páciens igényeihez igazított szolgáltatásokat nyújtanak, életjeleket követnek és diagnózisokat állítanak fel, méghozzá fáradhatatlanul, a nap huszonnégy órájában. Az alkalmazás az iDoc nevet kapja.
George tragikus körülmények között ismeri meg a fejlődés új irányvonalát. Egyik reggel arra ébred, hogy menyasszonya, aki nemrég jelentkezett az iDoc bétatesztelésére, holtan fekszik mellette. Majd nem sokkal ezt követően több olyan beteg is meghal, akik nála jártak radiológiai vizsgálaton. Mint kiderül, valamennyien résztvevői a húszezer fős mintán végzett tesztelésnek.
Lehetséges, hogy hackerek törték fel a rendszert – s hogy az Egyesült Államok kormánya is részt vesz ennek eltussolásában? A megélhetését és a szabadságát érő fenyegetések dacára George fáradhatatlanul kutatja az igazságot annak tudatában, hogy ha igaza van, a következmények nemcsak számára, hanem számtalan más ártatlan számára is végzetesek lehetnek."

  Alapvetően tetszik az ötlet. Már csak azért is, mert annyira elérhetőnek tűnik, ha figyelembe vesszük, hogyan is élünk a mai világban. Annyi applikáció segíti a mobilunkon az életünket, hogy eggyel több, vagy kevesebb, már nem tűnik fel. Ráadásul egy ilyen alkalmazásnak még értelmét is látom, hiszen lássuk be, az orvoshiány hazánkban is érezhető. Meg a nővérhiány. Szóval egy jól megalkotott és tényleg működő rendszer sokat segíthetne a dolgokon. Csak hát...

  A történet pedig pont ezt mutatja be, mégpedig mi történik akkor, ha túl "jól" lett megalkotva a program. És ezzel sikerült is egy nagyon kényes kérdésbe beletenyerelnie az írónak. Ki dönthet arról, hogy kinek van joga életben maradni? Vagy hogy egyáltalán reményt kapjon a gyógyulásra? Mi a fontosabb, a közösség, vagy az egyén?

  Na de, míg az ember ilyesmiken elmélkedik, na meg gyanúsan vizslatja a mobilját (hátha az is ellene akar fordulni...)azért figyelemmel követi az eseményeket is.
És hát ez a George gyerek...alapvetően egy szimpatikus figura volt számomra, de azért jó néhányszor megtudtam volna rázni, vagy a saját fejemet a falba verni. Ennek a fickónak semmi életösztöne nem volt, csodáltam, hogy a könyv felénél még mindig játékban volt. Komolyan, ennyi idősen, egy ilyen világban, mint amiben élünk, senki, ismétlem senki nem lehet ennyire naiv. De komolyan. Na mindegy. Miközben a fejemet fogtam egy-egy megmozdulása után, azért szurkoltam neki. (Csak halkan jegyzem meg, hogy azért azt is túlzásnak éreztem, hogy az összes nő csak azért akarjon vele lenni, mert megakarja tudni, mit tud...hát ennyire nem lehetett csúnya :D.)

  Viszont kikérem magamnak, hogy sose tudom meg, mi történik a főhősünkkel. Ez a második könyv azt hiszem, amit az írótól olvasok, és itt is csak úgy huss, eltünteti a szereplőt, aztán lehet tippelgetni, mi lett vele. Ne már...legalább valami halvány utalást tehetett volna.

  Nem volt ez rossz, főleg így a nyárra. De még nem tudom, hányadán is álljak az íróval.

Kiadó: Alexandra
Oldalak száma: 368

Nano

Robin Cook: Nano

3/5

Nem igazán szoktam olvasni az írót, korábban talán 1-2 könyve fordult meg a kezem között. Ennek ellenére a téma, ami a történet középpontjában áll, érdekelt, úgyhogy kíváncsian fogtam bele. Mert rengeteg mindent ki lehetett volna hozni belőle. Érzésem szerint ez nem igazán sikerült.

Adott ugye egy neves cégnél dolgozó tudós, Pia, aki nanorobotokkal kapcsolatos kutatásban segédkezik. Jól ért a munkájához és szereti is csinálni, annak ellenére, hogy a közvetlen főnökével nem igazán jön ki, a cég igazgatója pedig nem csak a tudását értékeli, hanem egészen más tekintetben is szeretné kipróbálni. Igazán idilli munkakörülmények, ha engem kérdeztek. De oké, nyilván az ember lánya nem hagy ott csapot-papot, az első nehézségek esetén. Ám amikor egyre furcsább dolgokra figyelünk fel, amik akár arra is utalhatnak, hogy embereken kísérleteznek ezek a jótét lelkek, na akkor én egészen másként viselkedtem volna. Mert azt nekem senki sem tudja bemesélni, hogy valaki ennyire a saját feje után menjen, főleg amikor egy okító célzatú balesetet is átvészel, többé-kevésbé épen.

Szóval, amikor nem azon dühöngtem, hogy a csaj mit csinál (ez amúgy eléggé ki tudja zökkenteni az embert az olvasásból, főleg ha azon elmélkedik, mivel tudná megcsapkodni az adott szereplőt), akkor azon agyaltam, hogy sikerült egy ennyire érdekes témát ennyire tönkre vágni. Ehhez komolyan tehetség kell.

Annyi kérdés merült fel bennem, csak úgy az olvasás hatására: mit szabad és mit nem, meddig mehet el az ember annak érdekében, hogy egy szebb jövőt hozzon el stb. És ugyan ezek megvannak említve, de ennyi. Pedig nyugodtan bele lehetett volna mászni jobban ezekbe az etikai kérdésekbe. Mondom ezt úgy, hogy mint biológus, nyilván a felesleges félelemkeltést sem szeretem, amit egy-egy új módszernél rögtön bedobnak az embereknek. Nem szabad félvállról venni semmit, megfelelő tisztelettel kell kezelni minden új módszert, mert a tudásunk közel sem terjed ki mindenre. De semmit sem szabad kapásból elvetni, vagy az ördög módszerének bélyegezni.
Ahogy embereket sem lehet/ lenne szabad kényszeríteni arra, hogy ehhez hasonló kísérleteken vegyenek részt, ha nem önszántukból teszik (és nem, véleményem szerint a halállal történő fenyegetés nem egyenlő az önszántukból történő jelentkezéssel).

Szívesen olvastam volna még többet arról, hogy hogyan is hatottak/működtek ezek a kis robotok, és hol tart vajon ez a technológia? Tényleg ennyire nem szabályozzák? (Mondjuk ezt azért kétlem, de sose lehet tudni.)

Szóval kérdések tömkelege viharzott a fejemben, válaszokat meg nem nagyon kaptam. Jó persze ne legyen tele teljesen érthetetlen szakzsargonnal, mert azt az olvasók nem élvezik. De lehet ezt úgy csinálni, hogy mindenki értse a dolgot, és közben egészen sok mindent meg is tudjunk az adott témáról. Másnak már sikerült.

Aztán itt vannak a karakterek. Piát mint említettem az esetek többségében felképeltem volna. De a többiek se voltak kutyák.
George az elején a tipikus hősszerelmes, némi papucsállatka beütéssel. És lépten-nyomon féltékenykedett. Ez hosszú távon fárasztó is lehetett volna, de hála istennek ő megfelelő időközönként elrepült a munkájához. (Mondjuk valaki mutasson már nekem egy olyan munkahelyet, ahol a kezdő dolgozótól elfogadnak ennyi kifogást, amikről messziről bűzlik, hogy nem teljesen fedik az igazságot.) Aztán a könyv végére meg kb. profi maffiózó válik belőle. Én meg csak pislogtam, hogy oké, szerelmes, meg minden, de nem durva és főleg nem gyors ez egy kicsit? Mert elhiszem, hogy ha szeretünk valakit és az veszélyben van, akkor sok mindent megteszünk érte, de nah. Nem gondolnám, hogy az én barátom kapásból betörővé és bérgyilkossá képezné magát, majd így indulna a megmentésemre. Aztán persze ki tudja.
Paul pedig, hát ő úgy van. Időnként segít, és csak kis mértékben hajlandó megszegni a törvényt, mert különben jujj mi lesz. (Én vallom, hogyha már valamit csinálunk, akkor azt csináljuk nagyban és jól, de nem lehetünk egyformák.) Ráadásul néha olyan információkat tudunk meg róla, amik nem viszik előrébb a történetet. De biztos lényegre törő, hogy tudjam, nem veti meg a férfiakat.

Szóval, olvastam már jobbat is, de egynek elment. Ha valaki ezeken áttud siklani, és nem akar agyvérzést kapni rajta, akkor még élvezheti is.

Kiadó: Alexandra
Oldalak száma: 416