A király bérgyilkosa

Sarah J. Maas: Üvegtrón

4,5/5

"Az ismert világ leghíresebb orgyilkosa. Celaena Sardothien gyönyörű és halálos. A sors nagy dolgokat tartogat a lenyűgöző, ifjú nő számára.
Távolvég sötét, nyomorúsággal teli sóbányáinak mélyén egy megviselt,tizennyolc éves lány robotol a rabszolgák között. Életfogytiglanig tartó kényszermunkára ítélték. Hiába képezték ki a földrész legjobb orgyilkosai. Hiába lett a halálos mesterség leghíresebb művésze. Elkövetett egy végzetes hibát. Elfogták.
A kegyetlen börtönbe egy napon különös látogató érkezik. Az ifjú és felettébb jóképű Westfall kapitány meglepő ajánlatot tesz a rettegett orgyilkosnak. Szabad lehet, ha előtte végrehajt egy hihetetlenül vakmerő és elképesztően nehéz feladatot. Az ország koronahercege bajnokot akar küldeni az apja halálos versenyére. Csatasorba állnak a birodalom legtehetségesebb tolvajai és legkönyörtelenebb harcosai. A küzdelem tétje az életben maradás. Ha győz, Celaena visszanyeri a szabadságát. Függetlenül attól, hogy képes lesz-e megnyerni a kegyetlen versengést, megrázó felfedezés vár az ifjú hölgyre. Már csupán az a nagy kérdés, hogy meglágyulhat-e egy orgyilkos kőszíve."

A történettel az elején nehezen akartam egyezségre jutni, ám végül még magam is meglepődtem a végeredményen.

Egy olyan világba csöppentem bele, ahol a mágiát tűzzel-vassal irtották, a királyság folyamatosan terjeszkedik, és mindenkit, aki ellenáll, bírálatot mond az uralkodóra, netalántán köze lehet a varázslathoz börtönbe, vagy táborokba vetik. Egy ilyen helyen találkozunk először főhősnőnkkel Celaena-val, aki orgyilkos volt, méghozzá a legjobb, amíg el nem kapták. Most azonban esélyt kap, amikor a herceg és kapitánya felvetik neki, vegyen részt egy versenyen. Ha győz, 4 év után szabad lesz, ám ez alatt a 4 év alatt a király parancsait kell követnie. Ha veszít, visszakerül oda, ahonnan hozták.
A történet onnantól kezd kicsit felpörögni, ahogy megérkezünk a palotába, innentől kezdve én sem tudtam letenni a könyvet.

Celaena egy titokzatos alak, aki a sok nyomorúság és erőszak ellenére sem veszítette el kedvességét (bár ezt ő tagadná). Intelligens, humoros, és erős, mégis képes a gyengédségre. A gyengéim az ilyen női karakterek, akik nem csak sipákolva várják, hogy megmentsék őket, hanem maguk kezdenek bele a mentésbe. A múltjáról csak keveset tudunk meg, így még kíváncsibb lettem rá, vajon milyen volt az élete, és mi vár még rá?
Szerelmi szál itt is van, sőt mi több, itt is két férfi közül lehet választani. Dorian, a herceg az, aki hamarabb és jobban nyílik meg a lány felé (ezzel jó pár női szívet borzolva fel, na meg persze a kapitányét). Ő az, aki könyveket ad neki olvasni, éjszakánként beszélget vele, könnyedén flörtöl és viccelődik. Nőcsábász létére eléggé megkedveltem, mert érző szíve van, királyság és az emberek sorsát már most a szívén viseli, bár az apja ellen még nem nagyon mer/tud fellépni. Mellesleg csodálom, hogy ilyen szülő mellett ép lélekkel nőtt fel.
A másik férfiú Chaol Westfall kapitány, én őszintén szólva neki szurkolok. Ő sokkal visszahúzódóbb, nehezebben tanult meg bízni a lányban, de amikor szükség volt rá, ott állt mellette. Kettejük szóváltásait, jeleneteit roppantul élveztem olvasni.

A történet sötétebb szálát a kiképzés, verseny, és a versenyzők elhalálozása adja. Hőseink versenyt futnak az idővel, ahogy megpróbálják megfejteni a halálok okait és mikéntjét. Szörnyetegek, rémjelek, démonok és rég halott királynők szegélyezik az utukat, na meg harc, és vér. Én mondjuk jobban élveztem a nyomozós részeket, azt, ahogy különféle rejtett folyosókon lopakodtunk, jeleket kerestünk. Kedvenc jelenetem viszont egyértelműen az álarcosbál volt. Úgy megnéztem volna élőben őket.

A történet nagyon kerek egészet alkot, nincs eltúlozva egyik szála sem. Szeretni való, illetve igen ellenszenves alakokat kapunk, így nyugodtan letehetjük a voksunkat melléjük, és lehet izgulni a végkifejlet miatt. Jó pár kérdés is felmerül, amik egy részére kapunk választ, de van amire nem, így azt hiszem igencsak tűkön ülve fogom várni a folytatást.

A könyvért köszönet illeti a Könyvmolyképző Kiadót.

Ketten egy testben

Stephenie Meyer: A burok

5/5

"A Földet elfoglalta a világűrből érkező idegen faj, amelynek tagjai irányításuk alá vonják az emberek elméjét, miközben testüket érintetlenül hagyják. Az emberiség túlnyomó része feladta, az ő testük már csak egy burok. A betolakodók magukkal hozták a rák ellenszerét, megszüntették a háborúkat, a Földet paradicsommá változtatták. Saját maguk számára.
Amikor egy nagyhírű, különc, világról világra vándorló lélek érkezik a bolygóra, az utolsó lázadók egyikének testét kapja ittlétéhez. A Vándor, aki Melanie Stryder testébe költözik, ismeri a nehézségeket és kihívásokat, amelyekkel szembe kell néznie egy emberi burokban élve. Tud a mindent elsöprő érzelmekről és a mindennél erősebb emlékekről. Egyvalamire azonban nem készült fel. Arra, hogy új testének előző lakója nemhogy nem költözött ki a burokból, de egyenesen visszaköveteli a tulajdonát. Melanie nem hajlandó feladni, nem hajlandó eltűnni.
Ő egy kőkemény lány, aki a végsőkig küzdeni fog a testébe betolakodó idegen létforma ellen.
Melanie megtölti a Vándor elméjét az emlékeivel és képekkel a szerelméről, aki egy távoli helyen bujkál, és még mindig nem adta fel a harcot az idegenek ellen. Mivel a Vándor képtelen ellenállni a rátörő érzelmeknek, vágyakozni kezd a férfi után, akivel még soha nem találkozott. Aztán egy váratlan fordulatnak köszönhetően Melanie és a Vándor szövetségesekké válnak, és a két lélek ugyanabban a burokban vág neki az arizonai sivatagnak, hogy megtalálják a férfit, akibe mindketten szerelmesek…"

Be kell vallanom, hogy hosszú-hosszú ideig előítéletekkel éltem eme könyv iránt, ugyanis az írónő előző könyvei annyira nem rejtettek rabul, így nem éreztem elég bátorságot, hogy ezt a történetet is elolvassam. Aztán egyre több olyan ismerősömtől hallottam dicsérni, akinek amúgy ugyanaz volt a véleménye a Twilight-ról, mint nekem. Az utolsó lökést pedig végül a film megjelenése adta, mivel én nem nézek úgy filmet, ha van belőle könyv, hogy azt ne olvastam volna el. Így került végül kezeim közé Mel és Vándor története.

Nos, azt kell mondjam, hogy az írónő kellemesen lepett meg engem. Fele annyi nyávogás, nyálcsorgatás, hisztizés nem volt ebben a történetben. Volt helyette viszont egy érdekes, és jól felépített világ, szerethető szereplők, belső feszültségek, amiket tényleg eltudtam képzelni és hinni.

  Vannak ugye a lelkek, akik nem képesek a világokban megmaradni gazdatestek nélkül, ezért amikor egy új világba eljutnak, az ott élők testét foglalják el. A probléma ezzel az, hogy nem közös megegyezéssel történik a dolog, hanem egyszerűen elveszik ami nekik kell. Ez történik nálunk is, az emberek nagy része már nem önmaga. Ezt a szemükről, illetve a nyakukon látható sebhelyről lehet felismerni. Na meg arról, hogy a Hajtónak nevezett réteget eltekintve képtelenek agresszióra, mindenkivel kedvesek, segítőkészek.
Persze az emberek nem adják fel, és kisebb csoportok megpróbálnak elmenekülni. Ilyen csoport tagja Melanie is, ám őt elkapják, és Vándort kapja meg. Ám Mel nem hagyja magát még ekkor sem, és Vándorral együtt egy igen izgalmas helyzetbe kerül.

Nos, nekem mindkettejük nagyon szimpatikus volt. Mel ereje, kitartása, hűsége, Vándor kedvessége, tudása, segítőkészsége kifejezetten jól kiegészíti egymást. Bár ilyen helyzetet nem szeretnék magam megtapasztalni, mert mint minden ember, én is ragaszkodom ahhoz, hogy a saját döntéseimet én hozhassam meg. Szörnyű lehet bezárva lenni a saját fejedbe, még akkor is, ha egy idő után megkedveled a másik hangot. Érdekes volt kettejük alakuló kapcsolatának fejlődését végig követni, ahogyan először csak egymás agyára mennek, aztán kényszerből összefognak, végül megkedvelik egymást.
Persze nem szabad elfelejtkezni a többiekről sem. Annak ellenére, hogy erőszak ellenes vagyok, megértettem a lány által keltett érzelmeket. A bizalmatlanságot, a dühöt, gyűlöletet. Mindenesetre Jeb igen bátor volt, amikor hagyta, hogy Vanda járjon-keljen :D. Hamár Jebnél tartunk: simlis vénember, egészen biztos, hogy nem ülnék le vele kártyázni :D. Mindig kerestem a mozgatórugóit a döntéseinek, mert bár tudott kedves lenni, a célt sosem felejtette el.
Jamie: Szerintem ő volt az első, aki igazán elfogadta eme kettős személyiséget, úgy ahogy van. S sokszor jóval komolyabb megállapításokat tett, mint azt várhattuk volna, de gondolom egy ilyen világban elég hamar fel kell nőnie az embernek. Mindenesetre nem csodálom, hogy Vanda szerette, egyik legszeretetreméltóbb szereplő, aki gyermeki bájával a legfeszültebb helyzetet is kicsit feloldja.
Jared: Vele az volt a bajom, hogy csak kijelentették nekem, ő a nagy szerelem, és kész. Annyira nem éreztem ezt alátámasztva, emlékképek ide és oda. A végére sikerült ugyan megkedvelni, de akkor is...inkább Ian :D.
Ian: Na, most a korlátlan áradozást félre téve....talán ő az egyedüli, aki igazán képes Vándort, és csak őt megérteni. Nem a kettősüket, hanem az idegen lényt. És mégis megkedveli. Sőt. Nekem ő nagyon szimpatikus szereplő volt, főleg, hogy igyekezett mindig megadni a kellő mennyiségű helyet és időt, amikor kellett. Igazi úriember volt :).
Doki: Habár nem ő a legfőbb szereplő, mégis meg kedveltem. Nem lehet egyszerű ilyen helyzetben elviselni azt, hogy akiket szeretsz, meghalnak, mert hiába lenne meg a tudásod, nincs lehetőséged megmenteni őket.
Kyle: Na őt azért lehet, hogy lerugdostam volna a mélybe :D. Egyszerűen idegesített a hőbőrgése, alamuszisága. Azért a végére alakult, hála az égnek.
Hajtó: A főellenség. Nem igazán értettem az elején a mozgatórugóit, és amikor a végén választ kaptam, akkor sem voltam teljesen elégedett. De ez van. Mindenesetre tetszett, ahogy végül legyőzték.

A világ, és az ötlet kifejezetten tetszett. Szerettem azokat a részeket, amikor más világokról olvashattam, meg amikor a megváltozott világfelépítését mutatta be az írónő.
És ami még tetszett, hogy most nem csak a cselekményre volt helyezve a hangsúly, hanem meg volt adva a háttér, a táj, az érzelmek, benyomások. Szépen kidolgozott történet, ami kerek egészet alkot, és amit élvezet volt olvasni.
Úgyhogy én abszolút elégedett voltam a végén.

Kiadó: Agave
Oldalak száma: 520

Agave hírek

Szeptember 26-án jelenik meg John le Carré: Törékeny igazság című könyve az Agave gondozásában. A kötet a tavasz végén jelent meg világszerte, és óriási sikert aratott mindenhol, megmutatva, hogy le Carré még 82 évesen is kiváló író és rendkívüli pontossággal ábrázolja, hogy mi történik napjainkban a hírszerzésben. A Törékeny igazság elegáns, ugyanakkor elkeseredett vádirat a kiszolgáltatottságról, az amerikai vallásos jobb oldal és a háború elüzletiesedéséről. Edward Snowden óta ráadásul rettentő aktuális, le Carré erre többször is kitért az interjúiban, legutóbb például két héttel ezelőtt a Financial Times-on: http://on.ft.com/19gdyKr

"2008-ban Nagy Britannia gyarmatainak ékkövén, Gibraltáron, Vadvilág fedőnéven titkos, terrorista-ellenes akciót szerveznek, amelynek célja elfogni és elrabolni egy rendkívül veszélyes dzsihádista fegyverkereskedőt. Az akció értelmi szerzője egy ambiciózus külügyminisztériumi államtitkár és egy közeli barátja, aki az amerikai szélsőjobb sorait erősíti, egykoron a CIA-nak dolgozott és most történetesen honvédelmi alvállalkozó. A művelet annyira titkos, hogy még az államtitkár személyi titkára, Toby Bell sem tudhat róla. Toby azonban veszedelmes összeesküvést sejt, de amint megpróbálja megakadályozni, azonnali hatállyal külföldre helyezik át.

Három évvel később a Különleges Erők egy tagja üzenetet küld a síron túlról, és hirtelen törékennyé válik az igazság: a Vadvilág művelet valóban olyan sikeres volt, mint mondták, vagy nem más, mint egy könyörtelenül elhallgatott emberi tragédia? Az egykori személyi titkárt ekkor egy nyugalmazott diplomata, Sir Christopher Probyn hívja el magához düledező cornwalli otthonába, ami után Tobynak választania kell a külügy iránti hűsége és a lelkiismerete között, miközben egyre jobban gyötri a kérdés: ha a gonosz győzelméhez nem kell más, mint a jó emberek tétlensége, akkor hogyan hallgathat tovább?"

Agave hír

Szeptember 19-én – jövő hét csütörtökön – érkezik China Miéville Locus-díjas, világszerte elsöprő sikert aratott urban fantasyje, a Kraken. 

A kötetet bátran ajánlják mindenkinek, aki szereti mind a modern, mind a hagyományos fantasyt (gondolva elsősorban Neil Gaiman és a Trónok harca rajongóira). Miéville nem először alkotott maradandót a zsánerben, a Kraken az utóbbi évek egyik legkiválóbb műve.

" A londoni Természettudományi Múzeumból eltűnik a világ egyik legnagyobb preparált polipja, az Architeuthis dux. A megmagyarázhatatlan bűncselekmény – miként kerülhetett ki a gigászi üvegtartály a bezárt teremből? – azonban csak a kezdet, amely még ennél is bizarrabb események láncolatát indítja el.

A fejlemények szökőárként sodorják el a rendkívüli példány preparátorát és egyben a bűntény felfedezőjét, Billy Harrow-t. A racionális tudóst elnyeli a modern London mágikus birodalma, ahol szekták vívják vallásos bandaháborúikat, a kultuszrendőrség az apokalipszis elhárításán fáradozik, és groteszk orgyilkosok dolgoznak az embernek már semmilyen értelemben nem nevezhető maffiafőnököknek.
Billy helyzetét nehezíti, hogy az Architeuthis dux teremtőjeként hirtelen túlságosan is fontos személlyé válik abban a másik nagyvárosban, ahol a lényt valódi istennek tartják. A kérdés pedig innentől már nem egyszerűen az, hogy ki tervelte ki a páratlan bűntényt – hanem az, hogy vajon melyik szekta akarja egy halott isten segítségével elhozni a nagy, végső apokalipszist?
A Konzulváros szerzőjének urban fantasyje sötéten humoros és közben mégis véresen komoly regény; rendkívüli ötletekkel teli utazás egy őrült és titokzatos London szívébe."

Végzet ereklyéi 1.

Cassandra Clare: Csontváros

3,5/5

"Amikor a tizenöt éves Clary Fray elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba, aligha számít rá, hogy egy gyilkosság tanúja lesz – amit ráadásul három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser követ el. A holttest aztán eltűnik a semmiben. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi – még egy vércsepp sem – bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán?
Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? Az Árnyvadászok tudni szeretnék…
Cassandra Clare lendületes, sziporkázó és végtelenül lebilincselő regénye szórakoztató, vad utazásra viszi az olvasókat, akik azt fogják kívánni, bárcsak sose érnének az út végére."

Amikor van egy nagyon felkapott sorozat, mindig gyanakvó vagyok vele. Nem tudom miért, de egyszerűen ódzkodok az azonnali elolvasásától. Ilyenkor körbeolvasom ismerőseim véleményét, blogját az adott műről, és az alapján eldöntöm, hogy akarom-e egyáltalán olvasni. Nos, ezzel is (illetve a jelenleg olvasás alatt álló Burokkal is) úgy voltam, hogy feltettem a listára, miszerint majd egyszer. A távoli jövőben. Ez pedig most jött el.

Ami miatt már megint hanyatt vágtam magam, hogy van egy főhősnőnk ugye, aki nagyon kemény és felnőttes akar lenni. Ez nem sikerül, és ráadásul az erőlködésétől csak borsódzik a hátam. Idegesítő kis liba, aki nem képes megvédeni magát, mégis folyamatosan megy a saját feje után, aztán meg sipítozik, és várja a megmentő sereget. Ami meg is érkezik.
A második fájó pontom a szerelmi sokszög volt. Miért kell mindig ez a bonyodalom? Komolyan van, aki azt igényli, hogy sok oldalon keresztül azt a nyűglődést olvassa, hogy jaj most A vagy B pasit válasszam? És fogadjunk, hogy itt hiába van egy csavar, tuti valahogy feloldódik majd a végére...de ott még nem tartok.

Mégis végig olvastam a könyvet. Hogy miért? Mert az idegesítő Clary, az öntelt Jace ellenére olvastatta magát a történet. Voltak benne egészen humorosra megírt részek, jó néhány érdekes alapötlet, sőt, szimpatikus szereplők is, igaz általában nem ők voltak a középpontban.
A cselekmény elég pergő, bár kiszámítható volt egyes részeken, de ha elkapott a ritmus, akkor oldalakat tudtam falni, anélkül, hogy felnéztem volna.
A világról, pontosabban az Árnyvadászokéról még sokkal többet is megtudtam volna, de gondolom erre még lesz lehetőségem a hátralévő kötetek során. Mindenesetre, elég érdekesnek tűnt, úgyhogy hajrá, én meggyőzhető vagyok.

Szóval, első blikkre nem mondanám egy katarktikus élménynek, de szórakoztatott, és kíváncsivá tett a folytatásra. Aztán meglátjuk, mivel tud meglepni az írónő.

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalak száma: 470

Agave hírek

Hosszabb kihagyás után folytatódik Roderick Gordon és Brian Williams: Alagutak sorozat, a negyedik rész: Vissza a felszínre címmel szept. 12-én jelenik meg az Agave kiadó jóvoltából.
Eredetileg trilógiának indult a sorozat, de a sikerre való tekintettel folytatást írtak, és úgy néz ki, hogy 2014-ben az első rész film változatát is láthatjuk majd a mozikban.

"A Belső Földben, a Föld legeslegbelsejében idilli világ várja Willt, Elliottot és dr. Burrowst: régen kihalt állatfajok, zöld fényben vibráló növényvilág, egy örökké ragyogó nap és egy ősi nép titokzatos piramisai. Miután a kis csapat megszerezte a Domínium vírust a Rebecca ikrektől, abban a hitben ringatják magukat, hogy sikerült végleg elhárítani az emberiséget fenyegető veszélyt. Fogalmuk sincs azonban arról, mi zajlik eközben a felszínen: hogy Drake egyedül veszi fel a harcot a styx-ügynökökkel a Felvilágban, hogy Chestert túszul ejti egy számkivetett, bomlott elméjű kolónialakó, és hogy már az ő nyomukban is regulátorcsapatok lihegnek. Ahogy arról sem tudhatnak semmit, hogy a Fekete Fénnyel az öntudatlanságig kezelt Mrs. Burrows elméjének legrejtettebb zugában éppen egy új személyiség születik.

Bár a két világban kibontakozó küzdelem egymástól függetlenül zajlik, a tét ugyanaz: megóvni az emberiséget a halálos vírustól, és megakadályozni a styxeket világuralmi terveik végrehajtásában. A kíméletlen harcból senki sem vonhatja ki magát, mindenki érintetté válik, legyen felvilági, styx vagy éppen a belső világ titokzatos lakója?"

Végtelen csillagtér

N. M. Kelby: Végtelen csillagtér

3/5

"Lucienne Kundera csillagász a fekete lyukakat kutatja. Anyja, Héléne szintén tudós, akinek titkokkal teli múltja sötétebb és nyugtalanítóbb, mint bármelyik rejtélyes jelenség az égbolton. Évtizedekkel korábban, a második világháború idején Héléne részt vett a Joliot-Curie házaspár atomkutatásaiban, majd megsebesült, és menekülnie kellett a németek által megszállt Párizsból. Évekkel később az új-mexikói Los Alamosban tűnt fel újra a csecsemő Lucienne-nel és titokzatos múltjával, amelyről soha nem beszélt. Amikor anya és lány újra Párizsba látogatnak egy tudományos konferenciára, hogy Lucienne átvegye a legújabb felfedezéséért járó tudományos kitüntetést, Héléne öngyilkosságot követ el. Lucienne eltökélten nekilát, hogy kibogozza az életüket lassan teljes egészében beszippantó fekete múltat és megértse az egyre nehezebbé váló jelent. Drámai, magával ragadó és tökéletesen kimunkált regény, mely íróját az élet legnagyobb titkainak kiváló mesélői közé emeli."

A könyvet ajándékba kaptam, és már korábban szemeztem a történettel, így kíváncsian fogtam bele az olvasásába. De még így napokkal utána sem tudom eldönteni, hogy inkább szerettem, vagy inkább untam :D.
Hogy miért is?

Amiért tetszett: A tudományos részek magyarázata, vagy az, ahogy leírja hogyan éltek és dolgoztak az atombombán, vagy épp utána. Pedig nem ezen a tudományterületen tanulok, de engem kifejezetten lefoglaltak ezek az oldalak. Arról nem is szólva, hogy minden úgy van megfogalmazva, hogy egy akár a csillagászatban, akár fizikában járatlan személy (lásd én) is megértse elsőre, méghozzá úgy, hogy nincs azaz érzésem, hogy leereszkedően adja át a tudást.
Az aprócska puzzle darabok, amiket össze kellett illeszteni, hogy megkapjuk az egész képet. Én szeretem azokat a történeteket, ahol nem az első öt oldal után jövök rá a végkifejletre, hanem végig maradnak bennem kérdések, amikre keresem a választ. Vagy ahol újabb és újabb meglepő fordulatok vannak, amik miatt falom a hátralévő részt.
Néhány szereplő, akik közel kerültek a szívemhez. Basheer forever!

Amitől sikítófrászt kaptam: A legtöbb szereplő. :D. Komolyan, a hideg mászkált tőlük a hátamon. Lucienne egyszerűen nem került közel hozzám, hiába volt megmutatva a hányattatott gyerekkora. Vagy a kedves Vincent...na tőle egyenesen féltem. Ez már közel sem egészséges hozzáállás a szerelemhez, a másikhoz.
Héléne...ő olyan semmilyen volt nekem. Hiába olvastam az ő életét, múltját, egyszerűen nem került hozzám közel az alakja. Csak úgy általánosságban sajnáltam a történteket.
Néhol pedig a történet belassult, illetve volt, ahol a csavarokat már túlzásnak éreztem. Mert persze, értem én, hogy igyekszik fent tartani az olvasó érdeklődését, de volt ahol már követni nem bírtam, ki kit és hogyan.

Összességében nem volt rossz, egyszer elolvasni megérte. De kedvenc nem lesz.

Kiadó: Scolar
Oldalak száma: 256