4,5/5
Ezt a könyvet egy hete kaptam kölcsön egy ismerősömtől, de csak most volt időm belekezdeni. Pontosabban tegnap, miután végre sikerült haza keverednem az egyetemi városból.
A könyv nem teketóriázik, rögvest belecsöppenünk egy elmegyógyintézetbe, ahol is Al (Alfonso) megpróbálja barátját Madárkát visszahozni a saját kis világából a valóságba. Az egyetlen, amit tenni tud, hogy felidézi a gyermekkori kalandjaikat. Így kezdődik meg az utazásunk a múltba, a gyermekkorba, amely szépen halad a jelen felé.
Kezdetben csak Al érzéseit ismerjük, az ő történeteit halljuk, az ő szemén látjuk a barátja viselkedését is. Aztán egyszer csak megjelenik Madárka is a képben. Még ha nem is reagál a történetekre, attól még hallja őket. És emlékezik. Az ő emlékei azonban főleg a repülés, és a madarak felé irányulnak. Elsődleges helyet ők foglaltak el az életében.
Nagyon tetszett, hogy nem egyszerre lett ránk zúdítva minden információ a két férfiról, hanem ezeken a történeteken keresztül jutottunk el hozzájuk. Akár a hagyma héjai, úgy hántotta le minden egyes történet az újabb réteget a személyiségükről. Megismertük a tetteik mozgató rugóit, melyek gyakran még a másik előtt is ismeretlenek voltak.
A saját módjukon próbálják megtalálni a helyüket, azt hogy hova is tartoznak, kik is ők valójában. Ezek a kérdések nem egyszerűen megválaszolható dolgok, és mindannyiunknak ismerősek, hiszen mindenkiben felmerülnek. Ki így, ki úgy, de válaszokat keres rájuk.
Madárka a repülésben és a kanárikban, Al a sportban.
Voltak történetek melyeken nevettem, másokon elgondolkoztam. Volt amitől viszolyogtam egy kicsit...azért a sintérkedés kicsit sok volt nekem...
Ahogy egyre idősebbek lesznek, úgy távolodnak el egymástól. S nem csak a különböző érdeklődés miatt. A saját világukba merülnek. Egyikük a katonaság, a harc felé kacsintgat, míg a másik lassan az álomvilágába süllyed...
Érdekes volt látni, hogy bár ennyire különböztek, mégis...volt bennük valami közös. Ami összetartotta őket, ami miatt Al fogta magát, és nap mint nap mesélt. Részben Madárka miatt. Részben pedig saját maga miatt is.
Ki az, aki igazán eldönthetné, hogy mi az őröltség? Végülis, mindannyian a saját általunk alkotott világban élünk, maximum jobban elfogadott ez a világ, mint a másé.
Ami igazán tetszett még az, hogy a történet olvasása közben rengeteg információt kaptam a repülésről, a madarakról. És igazán észre sem vettem. Annyira természetesnek, odaillőnek tűnt.
Ami a fél pont levonását illeti...nos az azért van, mert néhol soknak éreztem az álom "jeleneteket". Ez a fajta rajongás távol áll a jellememtől, ezért idegenül is hatott nekem, kicsit eltávolított a történettől. Ettől függetlenül tetszett.
Kicsit szomorkás, a hangulata, de én kifejezetten szeretem az ilyet. Olyan, mint azok a cukorkák, melyek külső része savanyú cukorporral van beszórva, mely a nyelveden olvad el, ám alatta ott az édes, kemény cukor. Ez is ilyen. Csak idő kell, hogy az ember eljusson a belsejéig.
Kiadó: Cartaphilus
Oldalak száma: 382
Alapvetően egyetértek a véleményeddel, a sintéres rész nekem is kilógott, de nem az ellenérzéseim miatt, szimplán nem illik bele egy kvázi állatbarát közegbe.
VálaszTörlésAmit nem tudom eldönteni, hogy a végénél érdemes-e analizálni, hogy pontosan ki is az őrült és mi is lett akkor a vége, vagy csak egyszerűen hagyni kell véget érni...
Ez jó kérdés, szerintem ez is személyiség függő. Nyilván van, akinek jobb úgy, hogyha egyszerűen véget ér a történet. Bennem viszont még sokáig mocorgott a dolog, és óhatatlanul ezen elmélkedtem.
VálaszTörlés