4/5
"Darabjaira hullott a csoportokra épülő társadalom, amelyben Tris Prior hitt korábban: erőszakos cselekmények és hatalmi harcok vezettek a széteséséhez, a túlélők veszteségek és árulások sebeit hordozzák. Tris ezért aztán él a felkínált lehetőséggel, hogy feltérképezze a város általa ismert határain túli világot. Hátha ott, a kerítésen túl megadatik neki és Tobiasnak, hogy elkezdjék egyszerű, közös életüket, amelyet nem terhelnek szövevényes hazugságok, érdek-összefonódások és fájdalmas emlékek.
Az új világ azonban félelmetesebbnek bizonyul, mint amelyet Tris maga mögött hagyott. A korábbi felismerések értelmüket veszítik, veszélyes új igazságok formálják át az embereket, akiket szeretett. Trisnek ismét meg kell vívnia a maga csatáját, hogy megérthesse a bonyolult emberi természetet és önmagát: képtelennél képtelenebb döntéseket kell hoznia a bátorság, a hűség, az áldozatkészség és a szeretet próbatételei során."
Amikor egy sorozatot olvasok, mindig az a legrosszabb, amikor hosszabb várakozás után kezembe veszem az új részt, és rájövök, hogy alig emlékszem valamire az előző kötetekből. Itt is az elején úgy voltam, hogy csak kapkodtam a fejem, te jó ég, mi volt, hogy volt? Meglepően hamar visszajöttek a főbb történések, úgyhogy a végén sikerült ténylegesen is belekerülnöm a történet sodrásába.
Szerettem ezt a történetet, ezt a világot, a szereplőit, még akkor is, ha nem ez a kedvenc sorozatom. Nagyon sok mindent hoz, amit szeretek, sőt elvárok a jó könyvektől, de mégis, stabilan 4 pontot hoz minden egyes kötete. És hiába gondolkozok már több napja azon, ez miért van így, pontos okot nem tudok rá adni.
Aki nem olvasta a korábbi köteteket, az beleszaladhat SPOILER-es részekbe, így ezt figyelembe véve olvasson tovább.
A kötet ott folytatódik, ahol az előző abba maradt. Tris szabadságától megfosztva arra vár, hogy Tobias édesanyja és a Csoportnélküliek döntést hozzanak róla és társairól, vajon árulók-e vagy sem. Mindeközben a hatalom nincs megszilárdítva, lázadó csoport alakul, mely ki akar jutni a külvilágba.
Gondolom senki sem lepődik meg azon, hogy Tris és Tobias is csatlakozik ehhez a csoporthoz, és eljutnak kerítésen túlra. Csak éppen arra nem számítottak, amit ott találnak.
Ami érdekes a felépítését tekintve, hogy mind Tobias, mind Tris fejébe bepillantást nyerünk, mert hol az egyikük, hol a másikuk szemén keresztül látjuk a világot. Ez számomra csak akkor volt zavaró, mikor a másik szála érdekesebb volt, és jobban olvastam volna. Ezen apróságot leszámítva nem tudok ellene mit felhozni. Nem éreztem egyiküknél sem azt, hogy ezt egészen biztos nem így gondolta volna/tette volna meg az adott karakter. És néha nem hátrány, ha a másik fél gondolatait is megismerhetjük, ezáltal is színesebb lesz a dolog. (Néha a való életben is örülnék ilyen lehetőségnek.)
Habár mind a ketten sokat filozofálnak, és keresik a helyüket, valahogy a lány hozzáállása sokkal szimpatikusabb volt számomra. Mert lehet, hogy időnként elsírta magát, de még mindig jobban alkalmazkodott, kevésbé hagyta el magát, és megpróbált mindent megérteni. A fiúnál néha úgy éreztem, annyira hagyja eluralkodni magán az érzelmeket, veszteségeket, hogy ezek hátrányosan hatnak a választásaira.
A külvilág kialakítása tetszett, jó alapötlet volt, jó kivitelezéssel. Mert lássuk be, ki ne szeretne a hátrányos tulajdonságaitól megszabadulni? Bár engem személy szerint kissé riaszt a tökéletes világ gondolata, valahogy sterilnek és embertelennek tűnik. Lehet bennem van a hiba. Én szeretem a barátaimat, azokkal a hibáikkal együtt amik bennük vannak. És én sem vagyok tökéletes, de ettől vagyunk emberek. Meg attól, hogy azért küzdünk, ezeken felül tudjunk emelkedni. De ha ezt mesterségesen elintézik nekünk, mi fog minket a tovább haladásra késztetni? Na meg ki és milyen joggal dönt arról, mi számít hátrányos tulajdonságnak?
És ahogyan itt is látjuk, bizony közel sincs arra biztosíték, hogy ezek megszüntetésével nem lesz-e rosszabb a helyzet. Az ember annyira bonyolult lény, és annyira keveset tudunk még.
Hátborzongató volt abba is belegondolni, hogy a "sérült" embereket egy kísérleti terepen folyamatosan megfigyelték. És nem tettek semmit. Vagyis, de néha igen, de ettől is borsódzott a hátam. Nem tudom, képes lennék-e ilyen helyen dolgozni.
Persze egy ilyen világban óhatatlanul megvannak az ellentétek. Hiába remélték Tris-ék azt, hogy ez szebb és jobb lesz, ugyanazt kapták, csak éppen másba csomagolva. És ők megint a közepébe csöppentek.
Mindig az elnyomottakkal érzek jobban együtt, hiába tudom, hogy az elnyomók között sem mindenki eredendően gonosz. Még sem tudom, egyetértettem-e a megoldással. Persze, még mindig ez követelte a legkevesebb vért...de...vajon mennyivel lesz jobb az a világ, ami egy ilyen hazugságra épül? Mert tulajdonképpen ez is egyfajta hazugság. Legalábbis az én szememben. Arról nem is beszélve, hogy az embert az emlékei teszik azzá, aki. (Ez így most kissé érthetetlennek tűnhet, de aki már olvasta, az érteni fogja. Ha ennél egyértelműbb lennék, az már spoiler lenne.)
SPOILER
Szóval, miközben végig követtem a kis csapat minden lépését, hol egyetértettem velük, hol nem, egy rakat komoly kérdésen rágódtam. Aztán eljutottam az utolsó oldalakig. A molyon is, és másutt is láttam, hogy sokakban ellenérzést váltott ki ez a fajta lezárás. Nem tudom, én valahogy helyén valónak éreztem. Ez a világ nem habos-babos, sokkal jobban illett ez a vég hozzá, mint valami rózsaszín. Mondom ezt úgy, hogy alapvetően szeretem a boldog befejezéseket. Mégis, amikor ekkora változások következnek be, egy ilyen világban, az nem történhet meg áldozatok nélkül. És lássuk be, ő tökéletes volt erre a szerepre.
Spoiler vége
Szóval, én összességében elégedett voltam a sorozattal, a lezárással. Disztópia kedvelőinek bátran tudom ajánlani.
Kiadó: Cicero
Oldalak száma: 450
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése