4/5
"Daisyt, míg apja rémes, új felesége gyereket vár, lepasszolják nyaralni a vidéki rokonokhoz. Egyik ámulatból a másikba esik: sosem hitte volna, hogy vannak tizennégy éves srácok, akik cigiznek, autót vezetnek, és egyáltalán: olyan szabadok, mint bármelyik felnőtt. Daisyt elvarázsolja a szabad élet, na meg az unokatestvére, Edmond. Főleg az után, hogy felügyelet nélkül maradnak, mert kitört a háború. A háború, amelynek méreteit és súlyát képtelenek felfogni egészen addig, amíg be nem kopogtat hozzájuk egy rokonszenvesnek távolról sem nevezhető alak személyében…"
Gyerekként az ember azt kívánja, bárcsak többet lehetne maga, minden felnőtt figyelme nélkül, és tehetné azt, amit szeretne. Mert az milyen csodás. Kezdetben ezt gondolják Daisy-ék is, na meg azt, hogy mivel annyira távol élnek a városoktól, őket a háború nem érintheti. És az elején ez így is van. Így aztán nem is törődnek vele. Egészen addig, amíg a változások be nem lépnek az életükbe, és el nem választják őket egymástól. Ekkor már nem csak az életben maradás lesz nehezebb, de azt is ki kell találni, hogyan találhatnak egymásra.
Az elején nem értettem, miért is nem tud megfogni a könyv, hiszen már erre is oly régóta vadásztam. Főleg a film megjelenése óta. Mintha hirtelen mindenki ezt akarta volna olvasni, legalábbis abban a könyvtárban, ahol én kerestem. Aztán rájöttem, hogy az elbeszélőnk és annak a módja zavar. Mert itt bizony tényleg egy 15 éves lány az, aki elmesél azt, amit átélt. Nem kapunk barokkos körmondatokat, bár néha még így is sikerül meglepően költőinek lenni, csak olyan gyermek módjára. Szóval a nyelvezet és a történtek tálalásához egy kissé edződnöm kellett, mert az utóbbi napokban nem egészen ilyen történeteket olvastam. Viszont ahogy belerázódtam, nem bírtam letenni.
Azt szögezzük le, hogy habár háború idején vagyunk, és halál, no meg kegyetlenség lesz benne, nem ez fogja a főprímet vinni. Egyszerűen csak keretet ad nekünk, no meg a szereplőknek, hogy azt tegyék, amit akarnak. Épp ezért nem tudjuk meg pontosan kik is a támadók, miért támadják meg Angliát, és hogy pontosan ez hogy is zajlik. Hiszen ez egészen addig nem is érdekli igazán Daisy-t, amíg nem kényszerülnek bele a költözésbe. És ezt ő fel is vállalja. De meglepő módon ezen információk hiánya nem zavart. Persze, kíváncsi voltam, és szívesen olvastam volna erről is, de újat nem tett volna a történethez.
Az írónő jól ért a hangulatok megragadásához, amíg szép napok voltak, szinte én is kedvet kaptam, hogy elvonuljak valami isten háta mögötti helyre, ahol kutyák, kecskék, csirkék vesznek körbe, na meg csend, és csak úgy örüljek annak, hogy élek. Persze én mindezt harci aláfestések nélkül terveztem.
Ami még jól megragadott, azok a szereplők. Szinte láttam őket magam előtt, ahogy egymás mellett fekszenek, vagy éppen horgásznak. Daisy és Piper alakja lett a kedvencem, nekik végig nagyon szurkoltam. Nyilván azért is, mert én is lány vagyok. Másrészt mert ők voltak talán a legmélyebb részletig kidolgozva. És mert róluk tudunk meg a legtöbbet, nekik szurkolhatunk igazán, hiszen a fiúk sokáig csak a tudatunk szélén mozognak. Daisy azért, mert egy talpraesett, karakán kis csaj, szarkasztikus humorral, végtelen kitartással. Piper pedig a nagy szívével. És mert ő Piper.
Edmond és Isaac is eléggé a szivemhez nőtt. Egyikük a lazasága és nyugodtsága miatt, másikuk pedig azért, mert olyan jól kijött az állatokkal. Akkor már rossz ember nem lehet.
Viszont Osbert nem került közel hozzám. Talán ha többet foglalkozott volna a többiekkel, és nem csak a külvilággal. Vagy lehet akkor sem.
A szerelmi szál engem nem fogott meg. (Itt sem. Úgy látszik kezdek belefáradni a szerelmes történetekbe.) Arról nem is beszélve, hogy sose voltam híve a vérfertőzésnek, de persze ízlések és pofonok. Tény, hogy egy nem mindennapi helyzetben az emberek néha olyan dolgokat is megtesznek, amit amúgy nem. Viszont ez a nagy vonzódás annyira nem érződik a lapokon. Talán csak az utolsó oldalakon.
A család kissé furcsa beütését pedig hamar megszokja az ember, néha nem volna rossz nekem sem, ha ilyen képességeim lennének :D.
Kicsit keveselltem az oldalakat. A végét még igazán lehetett volna folytatni, kíváncsi lettem volna arra, hogy mi lesz a családdal. Illetve a fiúk történetét is megismertem volna jobban, de sajnos kénytelen leszek a saját képzeletemre hagyatkozni.
Mindenesetre ha gondolkozol a könyv elolvasásán, ajánlani tudom.
Kiadó: Európa
Oldalak száma: 224
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése