4/5
"A tizenkét éves
Jude Brighton három napja tűnt el, és annak dacára, hogy az oregoni Deer
Valley rendőrsége és lakói mindent megtesznek azért, hogy megtalálják,
az emberek kezdik feladni a reményt. Tudják, hogy az első negyvennyolc
óra döntő fontosságú, és miután letelik, fel kell készülni a
legrosszabbra. Gyerek létére Stevie is tudja, hogy ez így van, mert
imádja a nyomozós filmeket. Pontosan tudja, hogy minden egyes másodperc
fontos az unokatestvére, Jude számára, aki ráadásul a legjobb barátja.
És ott van az a másik fiú, Max Larsen… Őt évekkel ezelőtt holtan találták meg az erdőben, miután különös és tisztázatlan körülmények között eltűnt. Deer Valley-ben a háziállatok is furcsán viselkednek: a kutyák és a macskák állandóan elszöknek a gazdáiktól. A kisváros lakói évek óta pusmognak ezekről a megoldatlan ügyekről és arról, hogy talán egy gyilkos ólálkodik az otthonuk környékén. A félelmük hirtelen valósággá válik, amikor Stevie, aki mindenáron ki akarja deríteni, mi történt Jude-dal, rádöbben a szörnyű igazságra."
Jó érzékkel sikerült a második könyvével kezdenem az írónőnek, de oda se neki. Az elején nem igazán tudtam, mire is számíthatok. Krimi? Vagy éppen természetfeletti? Kettő az egyben? Az én értelmezésemben végül inkább ez utóbbi. Több szempontból érdekes volt olvasni ezt a regényt. Egyrészt olyan problémákat vetett fel, amikről aztán órákig lehetne beszélni. A családon belüli erőszak, az iskolai bántalmazás, mentális betegség...szóval van itt minden, és meglepően jól összetartva. Mondjuk néha lehetett volna ezeket bővebben is kifejteni, de ne legyek már telhetetlen. Mert azért elég jól egyensúlyozott velük, nem mondhatom, hogy csak hatáskeltésnek voltak beírva, de amúgy súlytalanok lettek volna.
Azt hiszem a szülők egyik rémálma lehet az, ha eltűnik a gyerekük. Még akkor is, ha problémás, ha a kisváros nagy része nem kedveli. Márpedig pont ez történik rögtön a regény elején, s úgy néz ki, hogy leginkább Stevie az unokatestvér próbálja meg felkutatni Jude-ot. Mikor ez egyáltalán nem egy kisgyerek feladata lenne. Mindenesetre ő mindent megtesz, kérdezősködik a felnőtteknél, felkutatja a közös helyeiket az erdőben, és még a legfélelmetesebb helyre, a házhoz is elmegy. Aztán Jude egyszer csak visszatér. De vajon tényleg minden rendben? Lehet egy ilyen eset után minden rendben?
Én tényleg szurkoltam, hogy legalább a kis Stevie-nek legyen happy end-je. Eleve terhelt gyerek, hiszen a hallucinációi miatt nem veszik akkor sem komolyan, amikor kellene. Az egyetlen barátja az unokatestvére, így nem csodálom, hogy tényleg mindent megtesz érte. (Bár azért ott is az volt az érzésem szegény kis srác ki volt használva, mert Jude nem tudott mással lógni.) Azért persze pont a korábban elcsöpögtetett információk miatt volt egy pont, ahol bennem is, mint olvasóban felmerül, mi van, ha tényleg csak hallucinálja az egészet? Mondjuk ennek pont ellent mondanak azok a részek, amik házban élőkről szólnak. Rose kicsit idegesített, (kicsit nagyon), de közben el is gondolkodtatott. Tényleg nincs párja az anyai szeretetnek? Mindent elnézhetünk a gyermekünknek? Még akkor is, ha közben bennünk van a lelkiismeret-furdalás, mert az elején nem vágytunk rá? Bár azért azt gondolom, van az a pont, ahol megfogjuk a gyereket és kezdünk vele valamit, akár segítséget kérünk hozzá (pl: mikor legyilkol egy kis gyereket...)
A hangulatteremtés ötös, én tényleg borzongtam néha olvasás közben, bár rémálmaim nem ettől lesznek. Viszont elgondolkodtatott, és ezt mindig szerettem. Legyen kihívás a könyv, amin pár napig még rágódhatok. Mint például ennek a történetnek a végén. Kinek van igaza? Tényleg létezett az a lény? Mit akarhatott vajon Jude anyjától? Vagy Stevie kattant meg végleg?
Nem volt rossz, ha valaki borzongani szeretne, nincs baja az erőszakkal és a természetfeletti dolgokkal, akkor annak nyugodt szívvel tudom ajánlani.
Vértestvérek
4/5
És ott van az a másik fiú, Max Larsen… Őt évekkel ezelőtt holtan találták meg az erdőben, miután különös és tisztázatlan körülmények között eltűnt. Deer Valley-ben a háziállatok is furcsán viselkednek: a kutyák és a macskák állandóan elszöknek a gazdáiktól. A kisváros lakói évek óta pusmognak ezekről a megoldatlan ügyekről és arról, hogy talán egy gyilkos ólálkodik az otthonuk környékén. A félelmük hirtelen valósággá válik, amikor Stevie, aki mindenáron ki akarja deríteni, mi történt Jude-dal, rádöbben a szörnyű igazságra."
Jó érzékkel sikerült a második könyvével kezdenem az írónőnek, de oda se neki. Az elején nem igazán tudtam, mire is számíthatok. Krimi? Vagy éppen természetfeletti? Kettő az egyben? Az én értelmezésemben végül inkább ez utóbbi. Több szempontból érdekes volt olvasni ezt a regényt. Egyrészt olyan problémákat vetett fel, amikről aztán órákig lehetne beszélni. A családon belüli erőszak, az iskolai bántalmazás, mentális betegség...szóval van itt minden, és meglepően jól összetartva. Mondjuk néha lehetett volna ezeket bővebben is kifejteni, de ne legyek már telhetetlen. Mert azért elég jól egyensúlyozott velük, nem mondhatom, hogy csak hatáskeltésnek voltak beírva, de amúgy súlytalanok lettek volna.
Azt hiszem a szülők egyik rémálma lehet az, ha eltűnik a gyerekük. Még akkor is, ha problémás, ha a kisváros nagy része nem kedveli. Márpedig pont ez történik rögtön a regény elején, s úgy néz ki, hogy leginkább Stevie az unokatestvér próbálja meg felkutatni Jude-ot. Mikor ez egyáltalán nem egy kisgyerek feladata lenne. Mindenesetre ő mindent megtesz, kérdezősködik a felnőtteknél, felkutatja a közös helyeiket az erdőben, és még a legfélelmetesebb helyre, a házhoz is elmegy. Aztán Jude egyszer csak visszatér. De vajon tényleg minden rendben? Lehet egy ilyen eset után minden rendben?
Én tényleg szurkoltam, hogy legalább a kis Stevie-nek legyen happy end-je. Eleve terhelt gyerek, hiszen a hallucinációi miatt nem veszik akkor sem komolyan, amikor kellene. Az egyetlen barátja az unokatestvére, így nem csodálom, hogy tényleg mindent megtesz érte. (Bár azért ott is az volt az érzésem szegény kis srác ki volt használva, mert Jude nem tudott mással lógni.) Azért persze pont a korábban elcsöpögtetett információk miatt volt egy pont, ahol bennem is, mint olvasóban felmerül, mi van, ha tényleg csak hallucinálja az egészet? Mondjuk ennek pont ellent mondanak azok a részek, amik házban élőkről szólnak. Rose kicsit idegesített, (kicsit nagyon), de közben el is gondolkodtatott. Tényleg nincs párja az anyai szeretetnek? Mindent elnézhetünk a gyermekünknek? Még akkor is, ha közben bennünk van a lelkiismeret-furdalás, mert az elején nem vágytunk rá? Bár azért azt gondolom, van az a pont, ahol megfogjuk a gyereket és kezdünk vele valamit, akár segítséget kérünk hozzá (pl: mikor legyilkol egy kis gyereket...)
A hangulatteremtés ötös, én tényleg borzongtam néha olvasás közben, bár rémálmaim nem ettől lesznek. Viszont elgondolkodtatott, és ezt mindig szerettem. Legyen kihívás a könyv, amin pár napig még rágódhatok. Mint például ennek a történetnek a végén. Kinek van igaza? Tényleg létezett az a lény? Mit akarhatott vajon Jude anyjától? Vagy Stevie kattant meg végleg?
Nem volt rossz, ha valaki borzongani szeretne, nincs baja az erőszakkal és a természetfeletti dolgokkal, akkor annak nyugodt szívvel tudom ajánlani.
Vértestvérek
4/5
"Az
Appalache-hegység mélyén található egy ház, messze a civilizációtól. A
Morrow család lakja, akik magányos, maguknak való emberek. Csak néha
mennek be a legközelebbi városba, egyébként senkit nem zavarnak. S épp
ezért senki nem megy hozzájuk kérdéseket feltenni, amikor eltűnik
egy-egy fiatal lány. Pedig elég lenne csak felásni a környéküket, és
Nyugat-Virginia állam legkegyetlenebb gyilkosai lepleződnének le.
A tizenkilenc éves Michael is kötelességtudóan részt vesz családja erőszakos tevékenységében, de sosem lelte örömét benne. A fákon át visszhangzó sikolyoktól sokszor kirázza a hideg. Normális életre vágyik, és bízik benne, hogy egyszer meg is kapja… Mikor a szomszédos kisváros lemezboltjában találkozik Alice-szel, azonnal megigézi valami, és meglátja a kiutat. Egy pillanatra elfelejt minden szörnyűséget, ami az életét kísérte. Azonban a családja rögtön emlékezteti, hogy hol a helye.
Ania Ahlborn regénye pokoli utazás az amerikai vidék kietlen zugaiba, ahol velejéig romlott emberek tesznek kimondhatatlan dolgokat. A Vértestvérek nem csak az utóbbi évek egyik legsokkolóbb horrora, de egyben tanúbizonysága annak is, hogy a műfaj nem csak a férfi szerzőké."
Ha már a másik könyve egészen bejött a szerzőnek, neki estem az első regényének is. Itt inkább az emberi gyengeségre és gonoszságra helyezte a hangsúlyt. A maga módján ez is elég borzasztó. Főleg, hogy olvasás közben simán eltudtam képzelni, ez akár a valóságban is megtörténhet. (Nem Amerikában fogok stoppolni ezek után, az tuti).
Azt mondjuk megállapítottam, hogy az írónő vonzódok a szereplőinek leterheléséhez és a nehéz témákhoz. De itt még jobban éreztem, hogy nincs kifejtve egy-egy rész, inkább csak be lett dobva, hogy igen, nézd, vele ez történt. Ezért lett ilyen és kész. Lehetett volna ezt bővebben kifejteni, és akkor mondjuk nem éreztem volna a szülőket (már ha nevezhetem őket annak) olyan kétdimenziós sablon szereplőknek. Ott voltak, ijesztgettek, de ennyi.
Ezzel persze nem azt mondom, hogy rossz a könyv. Engem lefoglalt, és kíváncsi voltam a végkifejletre. (Jah igen, úgy látom a hölgynél nem dívik az egyértelmű befejezés...:D)
Mondjuk elég hamar ráéreztem a forduló pontokra, így inkább az foglalt le, hogy figyeljem, a főszereplők mikor jönnek rá szintén.
Ha már szereplők. Én senkit sem tudtam megkedvelni. A család nagy részét érthető okokból, még ha Reb esetében legalább nagyjából kirajzolódik a személyisége és miért lett olyan, amilyen. A bátyák gyöngye...
Alice viszont teljesen súlytalan marad, és ezen a sorsa se sokat változtatott.
Michael...ő néha idegesített. Még ha valahol értem, hogy nehéz lehet szembemenni a tanultakkal. Meg az, ahogy egyáltalán ő is bele került ebbe a bűbájos családba, és ez milyen hatással volt a fejlődésére. De akkor is. Úgy éreztem, lett volna lehetősége lépni, ráadásul úgy, hogy akár sikeres is legyen a dolog, még se tette.
Ez a regénye kevésbé tetszett, de azért egy olvasásra nem volt rossz. Bár lehet, hogy csak az én tolerancia küszöböm lett magasabb, de félni egyáltalán nem féltem tőle. (Lehet ezen is el kellene gondolkodnom :D).
Mind két könyv az Agave gondozásában jelent meg.
A tizenkilenc éves Michael is kötelességtudóan részt vesz családja erőszakos tevékenységében, de sosem lelte örömét benne. A fákon át visszhangzó sikolyoktól sokszor kirázza a hideg. Normális életre vágyik, és bízik benne, hogy egyszer meg is kapja… Mikor a szomszédos kisváros lemezboltjában találkozik Alice-szel, azonnal megigézi valami, és meglátja a kiutat. Egy pillanatra elfelejt minden szörnyűséget, ami az életét kísérte. Azonban a családja rögtön emlékezteti, hogy hol a helye.
Ania Ahlborn regénye pokoli utazás az amerikai vidék kietlen zugaiba, ahol velejéig romlott emberek tesznek kimondhatatlan dolgokat. A Vértestvérek nem csak az utóbbi évek egyik legsokkolóbb horrora, de egyben tanúbizonysága annak is, hogy a műfaj nem csak a férfi szerzőké."
Ha már a másik könyve egészen bejött a szerzőnek, neki estem az első regényének is. Itt inkább az emberi gyengeségre és gonoszságra helyezte a hangsúlyt. A maga módján ez is elég borzasztó. Főleg, hogy olvasás közben simán eltudtam képzelni, ez akár a valóságban is megtörténhet. (Nem Amerikában fogok stoppolni ezek után, az tuti).
Azt mondjuk megállapítottam, hogy az írónő vonzódok a szereplőinek leterheléséhez és a nehéz témákhoz. De itt még jobban éreztem, hogy nincs kifejtve egy-egy rész, inkább csak be lett dobva, hogy igen, nézd, vele ez történt. Ezért lett ilyen és kész. Lehetett volna ezt bővebben kifejteni, és akkor mondjuk nem éreztem volna a szülőket (már ha nevezhetem őket annak) olyan kétdimenziós sablon szereplőknek. Ott voltak, ijesztgettek, de ennyi.
Ezzel persze nem azt mondom, hogy rossz a könyv. Engem lefoglalt, és kíváncsi voltam a végkifejletre. (Jah igen, úgy látom a hölgynél nem dívik az egyértelmű befejezés...:D)
Mondjuk elég hamar ráéreztem a forduló pontokra, így inkább az foglalt le, hogy figyeljem, a főszereplők mikor jönnek rá szintén.
Ha már szereplők. Én senkit sem tudtam megkedvelni. A család nagy részét érthető okokból, még ha Reb esetében legalább nagyjából kirajzolódik a személyisége és miért lett olyan, amilyen. A bátyák gyöngye...
Alice viszont teljesen súlytalan marad, és ezen a sorsa se sokat változtatott.
Michael...ő néha idegesített. Még ha valahol értem, hogy nehéz lehet szembemenni a tanultakkal. Meg az, ahogy egyáltalán ő is bele került ebbe a bűbájos családba, és ez milyen hatással volt a fejlődésére. De akkor is. Úgy éreztem, lett volna lehetősége lépni, ráadásul úgy, hogy akár sikeres is legyen a dolog, még se tette.
Ez a regénye kevésbé tetszett, de azért egy olvasásra nem volt rossz. Bár lehet, hogy csak az én tolerancia küszöböm lett magasabb, de félni egyáltalán nem féltem tőle. (Lehet ezen is el kellene gondolkodnom :D).
Mind két könyv az Agave gondozásában jelent meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése