5/5
"Jávor Pál a huszadik század legismertebb és legnépszerűbb magyar férfi színésze, nyolcvan film főhőse. Ahány film, annyi Jávor Pál!
Volt egy korszak, amikor Jávor Pál, a színész testesítette meg az összes magyar társadalmi toposzt a szerepein keresztül. Nincstelen, jóképű törtető, lángoló hazafi, reformer mérnök, nyalka huszártiszt, eladósodott földesúr, reménytelen, öngyilkosságra hajlamos bússzerelmes, városi polgár, krakéler párbajhős, kedélyes úri huncut, zsidó és keresztény, de mindenekelőtt mindig mosolygós férfiideál, aki képes meghódítani a közönséget, nemre és korra való tekintet nélkül. Az idő tájt mindenki a szíve mélyén egy kicsit Jávor szeretett volna lenni.
De ki is volt valójában Jávor, amikor nem a filmvászonról vagy a színpadról küldte csábos mosolyát? Trianon áldozata, a torz vágyakban élő magyar virtus megtestesítője, irigyelt filmsztár, női szívek elrablója, csélcsap nőcsábász, példás férj, nemzeti hős, aki helytállásával a vészkorszakban kiemelkedett az átlagos magyar sorstörténetből? Aki csak itt, ezen a tájon, a magyar nyelvbe zárt zsigeri tehetségével volt képes életben maradni, kiteljesíteni színészi képességeit. Nincsen számára más hely, legyen az éppen roncsolt demokrácia, tomboló fasizmus vagy kommunista önkényuralom, csakis itt. Magyarországon, magyarok között."
Azt kell mondjam, így az év végére jutnak a legjobb könyvek számomra. Jó volna, ha ez a nyerő széria kitartana.
Ezt a könyvet úgy ajánlották a figyelmembe, hogy tetszene nekem, és így lett. Pedig előtte nem nagyon ismertem a színész életét és munkásságát. Nagyon sokat agyaltam, hogy láttam-e bármelyik filmet, amit itt megemlítenek, de arra jutottam, hogy nem. Így legalább nőtt a filmes várólistám is :D.
Kicsit hasadt tudattal olvastam ezt a regényt, mert egyszerre két dolog kötött le. A korrajz, amit ilyen színházi/filmes nézőponton keresztül még nem láttam, és Pál alakja. Nem tudnám megmondani, melyik kötött le jobban, mind kettő nagyon izgalmas volt, amiről egyre többet és többet akartam tudni, de egyben elszomorító is, mert valahol mindig ott lebegett a tudatom szélén, ennek jó vége nem lehet.
Szeretek színházba járni, és szeretek jó filmeket nézni. Mostanában barátkozom a számomra régi, klasszikus darabokkal főleg a filmek terén. Más szemmel nézem már, mint amikor az frissnek és újnak számított, és kicsit sajog a szívem azért az élményért. Olvastam az oldalakat, és megelevenedtek nekem az első hangos filmek készítésének pillanatai, aztán az aggodalmas várakozás, hogy a néző fogja-e vajon éppúgy szeretni. És én ebből már nem fogok semmit sem érezni, ha előveszem. Mert nem abban a korban nőttem fel, mások már az elvárásaim, és más lett azóta színészi játék kifejezésmódja is. Persze ez nem fog megakadályozni, hogy belenézzek ezekbe a művekbe, és megpróbálok majd elfogulatlan lenni velük. Megérdemlik.
Ez a világ amiből mi, mint kívülállók keveset látunk (vagy éppen keveset akarunk látni) sem különbözik annyira a miénktől, mégis elbűvöli az embert. Itt is megvoltak és gondolom meg is vannak a harcok, legyenek azok kicsik vagy nagyok. Küzd az ember az elismerésért, a hírnévért, az emberek szeretetéért. Időnként elfárad, eltéved, de aztán ismét neki vág az útnak.
Mégis, csodálom őket, mert én képtelen lennék emberek elé így kiállni, az érzelmeimet megmutatni egy-egy darab során. Mert nem elég csak úgy tenni, mintha éreznéd amiről beszélsz. Azt gondolom, hogy a legjobbak tényleg át is élik, és ha kell ezerszer halnak meg, lesznek szerelmesek. Én meg ettől az egy élettől is félek néha :D. Szóval fejet hajtok előttük, és egyúttal Jávor Pál előtt is, mert a leírtak alapján ő épp ilyen volt. Élt, halt, a szereppel együtt. Jobb akart lenni, a legjobb. Nincs ezzel semmi baj.
Bár nem volt egyszerű személyisége, (ezt hamar megértettem) de becsültem benne azt, hogy tiszták voltak a szándékai, és az elvei mellett kiállt. Hát a hangulatingadozások és a gyermeki naivitás, na meg az "engem mindenki szeressen" pedig vele járt. Ezt vagy elfogadta az ember, vagy nem. Minden negatív tulajdonsága ellenére szívesen leültem volna vele egyszer egy beszélgetésre. Biztos vagyok benne, hogy tanulságos lett volna.
A könyv vége felé igen nagy hangsúlyt kap a felesége is, Olga. Kíváncsi lennék rá, ő vajon hogy élte meg ezt a házasságot. Mennyit kellett magából háttérbe szorítania, hogy a férje ragyoghasson? Nem bánta ezt meg?
Elég talpraesettnek tűnt, olyannak, aki bárhol feltalálja magát. Mellette szinte naivnak tűnt a hétköznapi életben a párja. (Ez a zsenialitással jár együtt, érzésem szerint :D) Mégis, soha nem hagyta el Jávort, bármi történt is, bárhová sodorta őket az élet. Mondjuk Amerika megtépázta a kapcsolatukat (apropó, erről az időszakról is elolvasnám az ő nézőpontját...), mégis együtt visszajöttek Magyarországra.
Ezzel a könyvvel nem csak időn keresztül utaztam, de kontinenseken, és olyan eleddig zárt világba, amit még belülről sosem láttam. Olyan pillanatokat és embereket villant fel, akikről már csak könyvekben olvashatok, így viszont közelebb kerültek hozzám. Hogy szerettem-e őket vagy sem, az rajtuk múlott.
Mindenesetre szinte magam előtt láttam, ahogy Jávor Pál az asztalnál ülve, int a prímásnak, és dalra fakad. Bánatában vagy örömében...mindegy is, én csak megigézve hallgatom. Így mulat a magyar.
A könyvért köszönet illeti az Athenaeum kiadót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése