Férfiképmás

Pataki Éva: Férfiképmás

5/5

"Az ​1890-es évek elejének Budapestjén lázasan folyik a készülődés a magyarság ezeréves fennállásának megünneplésére. A millenniumi előkészületek forgatagában Pulszky Károly, a nemzetközi hírű, becsvágyó művészettörténész megkapja élete lehetőségét: a kormány mesés összeget bocsát a rendelkezésére, hogy az Országos Képtár igazgatójaként világszínvonalú műkincsgyűjteményt hozzon létre Magyarországon. Károly érzi, hogy a majdani Szépművészeti Múzeum megalapításával nem csupán hazájának tehet maradandó szolgálatot, de végre talán örökké elégedetlen apja, Kossuth egykori minisztere, Pulszky Ferenc elismerését is kivívhatja. Ám irigyei mindeközben csak az alkalmat lesik, hogy magasztos törekvéseit a pártpolitika sarába ránthassák, és gyűlölt családjával együtt végleg tönkretehessék a túl gyorsan túl magasra jutott fiatalembert. Országos botrány készül, amelyben a becsületnél is több forog kockán…"

Még nem volt dolgom Pataki Éva könyveivel, így nem tudtam, mire is számítsak. Másrészt a Pulszky-család élete sem volt túlzottan ismert előttem, így ebben a tekintetben is várakozással tekintettem a könyvre. Viszont mindig is szerettem a történelmi ihletésű regényeket, főleg ha azok kis hazánkkal kapcsolatosak.

Habár kicsit tartottam a könyvtől, mennyire fog tetszeni, azt kell hogy mondjam, le vett a lábamról. Egyrészt sokkal több bepillantást engedett a család életébe, mint azt az elején gondoltam és ez nálam már eleve plusz pont. Sokkal jobban érthető egy szereplőnek a cselekedete, ha ismerjük a gyermekkorát, kapcsolatát a családjával. És ez ebben az esetben hatványozottan igaz. Hiszen Károly szinte minden mozdulata ugyanarra a dologra irányul, még ha nem is mondja ki: Édesapja elégedettségét kivívni. Szomorú volt figyelni, hogy két férfi, aki ennyire hasonlít és mégis olyan sokban különbözik, mennyire nem találja a közös hangot. Az utat egymáshoz. Pedig talán minden más lett volna.
Persze a múlton változtatni nem lehet, így én is csak tehetetlenül figyeltem, hogyan távolodnak egymástól, és azon ritka esetek, amikor egyikük nyitna, milyen katasztrofálisan végződik.
Sajnáltam azt a kisgyermeket, akit láttam Károlyban és a cselekedeteiben.

Sajnos az én művészeti érzékem, már ami egy-egy alkotás értékének felbecsülését érinti, nos az minimális. Leginkább úgy működöm, hogy tetszik, nem tetszik. (Nem kell túlbonyolítani a dolgokat, ugyebár. :D)
Épp ezért azt is érdekesnek találtam, amikor arról volt szó, hogyan mérték fel a festményeket/szobrokat, mi alapján döntötték el ki volt a festő, és hogy mennyit érhet. Alkudozni sem tudok, és nem is élvezném a dolgot, úgyhogy én biztos nem tudtam volna ennyi szépséget felhajtani a múzeum számára, mint főhősünk. Ha valamilyen területén az életnek ilyen magabiztos és mély tudással fogok rendelkezni, kimondhatatlanul büszke leszek magamra.

Minden jó tulajdonsága ellenére azonban megállapítottam, hogy Károllyal nem lehetett könnyű együtt élni. Az álmodozás, rajongás a művészet iránt olyan dolgok, amiket az ember könnyen elfogad és vagy megérti, vagy csak elnézi a másiknak. Viszont a hullámzó hangulat, melyről csak időnként kapunk némi finom utalást, és hogy nem tudott huzamosabb ideig egy helyben maradni...az már keményebb dió. Nem csodálom, hogy egy idő után a feleségével nem értették meg egymást. Pedig az a kapcsolat is mennyi keserűségnek lett végül okozója (apropó, erre tényleg kíváncsi lennék, hogy ez volt tényleg minden alfája és omegája?). Ennek ellenére is szomorúan figyeltem, hogy a meg nem értettség, a politika és az emberi rosszindulat keveréke mire képes. Szeretném azt hinni, hogy sose lennék képes ennyire messzire elmenni, csak hogy valakit megleckéztessek. A mai világban sem értem, miért kell bemocskolni valakit, főleg ha az ártatlan, s itt is tehetetlenül kellett néznem, ahogy valaki ennek a súlyába belerokkan.
Szóval nekem a vége némi elégedettséget nyújtott, én is emberből vagyok, na.

A regény cselekményét én elég mozgalmasnak éreztem, nem voltak olyan részek, amik untattak volna. Sőt, némelyik kifejezetten érzékletesen ábrázolta a környezetet, így én is ott izgultam az árverésen, vagy hallottam az idős testvérpárt, akik a képet sokkal többért akarták "ránk" sózni. Vagy figyeltem aggódva a kisfiút, aki elveszítette az édesanyját,a megszokott otthonát, a biztos helyét a világban. Sajnáltam, hogy az új hazája (az én otthonom) így mutatkozott be számára. Meglepő volt ezek után, hogy mégis itt maradt, és itt dolgozott.

Ha valaki szereti a művészetet, érdekli ez az időszak, és a múzeum megalapítása körüli harc, akkor csak ajánlani tudom a könyvet.

A könyvért köszönet illeti az Athenaeum kiadót.