Agave hírek

Március 6-án, azaz csütörtökön jelenik meg az Agave új szerzőjének, Rachel Ward-nak Nem enged a mélység című regénye.
A kötet műfaji megjelölése szerint ifjúsági pszicho-thriller, egyszerre rejtélyes és hátborzongató. Bátran ajánljuk mindenkinek, aki szeret néha egy kicsit borzongani.


"Mi történik, ha valami szörnyű dolgot követtél el, de nem emlékszel rá?
Mi történik, ha nem tudod, hogyan hozhatnád rendbe az életed?

Amikor Carl kinyitja a szemét egy jéghideg tó partján, bátyjára éppen rácipzárazzák a hullazsákot. Carl kétségbeesetten kutat az emlékezetében: mi történhetett a vízben? Ám akármilyen kitartóan próbálkozik, semmire sem emlékszik. Aztán a mentőben az ismerősnek tűnő, gyönyörű lány rémülten sikoltozni kezd, amint megpillantja. Carl érzi, hogy a lánnyal együtt talán kideríthetik az igazságot, még mielőtt az szökőárként zúdul rájuk."

Ha utolér a balszerencse

Gaura Ágnes: Átkozott balszerencse

4,5/5

"Egy közönséges halandó a vámpírok kitüntetett figyelmét, a hirtelen haragú és goromba főnököt és az állandó életveszélyt is átoknak tartaná, ám Borbíró Borbála számára mindez a hétköznapi élet része.
Amikor azonban Magyarország egyetlen még aktív szolgálatban lévő vámpírológusa szégyenszemre vérszívók és vérmedvék védelmére szorul, hogy ne váljon a saját ügyetlensége áldozatává, és egy jövőlátó médium már napi szinten próbálja rábírni, hogy meneküljön, kénytelen beismerni, hogy valami nincs rendben körülötte. Ráadásul már a főnöke taplóságában sem bízhat – Attila kezd egyre különösebben viselkedni.
Peche mindenkinek lehet. Ilyen mérvű balszerencsét azonban csak egy átok okozhat. Elkezdődik a versenyfutás az idővel, és Bori túlélési esélyei egyre halványulnak – ám felvágott nyelvére a végsőkig számíthat…
Magyar nyakba magyar szemfog!"

Az első kötete megfogott az írónőnek. Ma már eléggé kihígult a felhozatal a vámpíros történetek terén, és általában kerülöm őket, mert csak a vérnyomásomat emelik meg. De itt sikerült megfognia a történetnek, így várólistára került a folytatás. Amit végül meg is kaptam, egy nem várt ajándék formájában, hála @FFG-nek.

Ismét belecsöppenünk Bori életébe, ami ott folytatódik, ahol az előző kötetben elváltunk tőle. Igyekszik egy normális kapcsolatot fenntartatni Gézával (nem túl sok sikerrel), aláírja az új munkaszerződését és küzd egy átokkal. Szóval minden normális :D. Nos, leszámítva, hogy az átok csak apró kellemetlenségeket, majd egyre nagyobb baleseteket okoz a lány életében, ezzel nehezítve a már amúgyis kényes kapcsolatát a szeretet férfival, és a főnökével. Aki meglepően új érzelmeket fedez fel magában, hála a múzsa csókjának. Így aztán elindul a nyomozás, ki átkozta meg hősnőnket, aki mind a saját balszerencséjével, mind Attila széptevésével próbál megküzdeni, több-kevesebb sikerrel. Inkább kevesebbel. 

Ami továbbra is megfogott, és a történet erőssége is, az a humor, a párbeszédek, az IQ vámpírok alkotta közösség és annak háttere, és persze a szereplők.
Tetszett, hogy itt kicsit többet kaptunk Attilából, még ha az elején furcsálltam is a viselkedését. A szokásos szintet hozzák ketten Borival, élvezet volt a csipkelődéseiket olvasni. És az egyiptomi párhuzamok is érdekesek voltak, fel is ébredt bennem a vágy arra nézve, hogy valami ilyen témájú könyvet is olvassak :).

Ami miatt fél pontot levontam, az Bori volt. Az első részben egy karakán, talpra esett csajt ismertem meg, és azt hiszem az olvasók már tudják rólam, hogy gyengéim az ilyen női főszereplők. Így kicsit sokalltam az átok miatti nyüszögését. Mármint persze, ki szeretne arra ráébredni, hogy egyre erősödő balszerencse sorozat kíséri a lépteit? És természetes, hogy néha elveszíti a reményt. De miért kell ezen körülbelül két mondatonként vekengeni? Elsőre is megérti az olvasó, hogy ez bizony nem a legideálisabb helyzet. És ahogy a párkapcsolatot kezeli...váltig ragaszkodik a gondolathoz, hogy Géza az igazi...de mégis, rengeteg mindent elhallgat előle. És tudhatná, hogy sosem lesz igazán megfelelő pillanat arra, hogy csak úgy közölje: Drágám, volt egy kis afférom az egyik vámpírral.
Na meg azért csak bekacsint a szerelmi háromszög itt is, még ha nem is a teljesen megszokott formában.

Mindezek ellenére igenis élveztem az olvasását, (még ha nem is ez jön le a bejegyzésből) és kíváncsian várom a folytatást.

Kiadó: Delta Vision
Oldalak száma: 384

Agave hírek

Február 20-án, csütörtökön jelenik meg Ray Bradbury legújabb novelláskötete.

A világ egyetlen időutazója száz év elteltével végre feltárja a titkát.
Az Orient Expresszen egy kísértet is utazik.
Egy öregember a rendezett múltján keresztül a végzetes jövőjét próbálja megváltoztatni.

A több mint húsz rövid írást tartalmazó gyűjtemény Bradbury régi és új olvasóit egyaránt megszólítja. A legtöbb történet életünk ismerős szobáiban és tájain, gyakori gondolatainkban és emlékeinkben kezdődik, hogy aztán a képzelet legtávolabbi zugaiba repítsen. Bradbury lebilincsel bennünket, ahogy a történetei kibontakoznak, és a valóság titkos repedéseiben feltárul a csodálatos és a váratlan.

Az 1988-as kötetnek több novelláját is televízióra alkalmazta az HBO a Ray Bradbury Színháza című sorozatban.

A másik London

Neil Gaiman: Sosehol

5/5

"A világ és ami alatta van
Richard Mayhew egy fiatal üzletember jó úton a fényes karrier, szép feleség és kellemes élet felé… ami mind semmivé lesz, amikor egy bajba jutott lány segítségére siet. Jótette jutalmául a hétköznapi Fenti Londonból átkerül a baljós, sötét Lenti Londonba, az elveszett idők, elveszett helyek és elveszett emberek bizarr világába. Különös társaságba csöppen: Ajtó – a lány, akin segített – nemesi származású és szülei gyilkosát keresi; de Carabas márki kétes szívességeket behajtva éli még kétesebb életét; Vadász a világ legnagyobb szörnyeit hajszolja.
A csatornák és metróalagutak labirintusában velük kell boldogulnia Richardnak, hogy segíthessen másokon és így segíthessen magán is. Vajon megleli-e azt az életet, amelyet már jóval korábban elveszített, mint hitte?"

Lassan, lassan utolérem magam :D. Ezt a könyvet is még karácsonyra kaptam, de csak most sikerült elolvasni. Gaiman könyvei közül még csak keveset olvastam el, ám hamar rájöttem, hogy általában két végletet tapasztaltam: vagy imádtam minden mondatát, vagy utáltam. Hála istennek, ebben az esetben az első áll fent. Kicsit mindig gyermeknek érzem magam, aki az ágyán ülve hallgatja a meséket, és nem tudja eldönteni, vajon mennyit is hihet el.

Richard egy teljesen hétköznapi, és ráadásul eléggé tutyimutyi életet él Londonban. Barátnője, sőt jegyese Jessica irányítja lépteit, egészen addig, amíg a férfi szó szerint bele nem botlik Ajtóba. Az élete ettől kezdve megváltozik.

Én személy szerint élveztem ezt a nem mindennapi utazást, minden sötét és kicsit barátibb pillanatával együtt. Különleges világba pillanthattam be, miközben az Alsóvilágban jártam. Elmúlt korok szele érintett meg, patkányszavúak hangját hallottam, vadásztam, és vadásztak rám is. Úgyhogy emelem kalapom, a hangulat keltés, és a történetbe bevonás maradéktalanul teljesült.
A világ háttere sokszor kicsit homályos maradt, de ebben az esetben azt kell mondanom, jobb így, mintha minden szájbarágósan el lett volna mondva. Amit tudnunk kell, az úgyis kiderül a történet folyamán.

A szereplők...nos, az elején kapásból senki mellett nem tudtam letenni a voksom. Azt már az elején tudtam, hogy Jessicát nem bírom, de hogy kit szeretek, az nem volt ennyire egyértelmű. A végére azért legtöbbjüket megkedveltem: Carabas markit, akinél sose tudhatta biztosra az ember, hányadán is áll vele, Ajtót, aki megpróbálta kideríteni mi és miért történt a családjával, Vadászt aki ha el is botlott egy bizonyos ponton, még is szívemhez közel került, sőt még Richard-ot is, aki a végére egészen kikupálódott.

A cselekményre sem lehet panasz, nem sokáig hagy minket pihenni az író. Mindig történik valami, s bár egy idő után az ember sejti a fordulatot, mégis tovább olvassa, mert nem tud elszakadni tőle.

Szóval, ha nem zavar az erőszak, ami előfordul a történetben, és kedveled a kissé sötétebb hangvételű történeteket, amelyek mögött sokkal több bújik meg, akkor csak ajánlani tudom.

Kiadó: Agave
Oldalak száma: 268

Reuben könyve

Tabita King: Reuben könyve

3/5

"Stephen King felesége, Tabitha King ötödik regényében ismét megcsillantja kivételes tehetségét, amikor megnyerő és felismerhető jellemeket ábrázol, akik az élet váratlan viszontagságaival szemben hősiesen felveszik a harcot. A Reuben könyvében lenyűgöző az írónő érzelmi azonosulása Reuben Stylesszal, aki egész életét Nodd's Ridbe-ben tölti, Maine államban, és aki semmi mást nem akar az élettől, csak a boldogságot. Azokban az években, amit beárnyékol a vietnami háború és a sorozás, Reuben egy sovány, céltudatos tinédzser, akinek a romantikáról alkotott elképzelését az akkori generáció dalai alakítják, és akinek könnyen elérhető álmai vannak, zsarnok apja halála ellenére. Megpróbál helyesen cselekedni a szokásos amerikai sikertörténet forgatókönyve szerint – de az élet számára nem hoz könnyű és gyors sikereket. A középiskolában kiemelkedő eredményeket ér el a sport terén, de fel kell hagynia sporttal kapcsolatos ambícióival, hogy eltarthassa magát. Keményen dolgozik a helyi benzinkútnál, és kitartó munkával eléri, hogy megvásárolhassa a kutat és a garázst, de közben akadályok egész sorával találja magát szembe. Találkozik egy gazdag és gyönyörű, öregedő szépasszonnyal, aki az ágyába csábítja, és akinek az a csapás jut osztályrészéül, hogy gyermeke rejtélyes halálának szemtanúja lesz. Reuben elveszi feleségül gyerekkori szerelmét, és hirtelen a vágy és a felelősségérzet harcának szorításában találja magát. Miközben semmi sem úgy alakul, ahogy azt Reuben elképzeli, hihetetlen lelkiereje és akaratereje segítségével sikerül elkerülnie, hogy belebukjon az életbe. Minderre bizonyítékul szolgál, hogy képes újra szerelemre lelni, amikor találkozik a gyönyörű Pearllel. Harca azért, hogy olyan emberré válhasson, amilyet lelki szemeivel elképzelt magának, betekintést nyújt abba, milyen áldozatokkal jár az, hogy férfi legyen egy olyan világban, amit nem ő alakított, de megtanult elfogadni."

Úgy látom az egész család meg van áldva az írással :D. Kíváncsian vártam a könyvet, mert még sosem olvastam az írónőtől. A fülszöveg alapján egy főleg érzelmekre koncentráló, valamint egy korszakot bemutató könyvet vártam, ami tulajdonképpen meg is kaptam. Szépen megrajzolt jellemek, nekem elég hihetőnek tűnő korrajz. Ami miatt mégis nyögvenyelősen haladtam vele és boldog voltam, hogy vége, az a főszereplőnk. Reuben konkrétan idegesített a végére, és elég nehéz valakivel úgy együtt érezni, ha közben lassan te magad is megutálod. Pedig nem csinált semmi különös dolgot, sőt, pontosan ez volt a baj. Hogy csak hagyta megtörténni az eseményeket, nem változtatott rajtuk, akkor sem, amikor lehetett volna. Aztán meglepődött, hogy mi lett a vége.

Igen, tudom, hogy unalmas lehet a férfiaknak megfelelni az olyan elvárásoknak, hogy mindig ők legyenek az erősek, a bátrak stb. Én szeretem, ha pasinak meg vannak a saját gondolatai, ha nem csak azon agyal, mikor kell mennie a következő edzésére. Ha nem kap azonnal agybajt, ha az érzelmekre terelődik a szó. De Reuben még nekem is sok volt. Ő az a típus, aki elelmélkedik a világ problémáin, meg a sajátjain is...és nem tesz semmit. Még akkor sem, ha már látja, itt nincs remény. Mert tény, a házasság komoly dolog, és az első problémánál azért ne rohanjunk azonnal az ügyvédhez. De van az a határ, ahol már azt kell mondani, elég. Ennek ellenére tűr, elvisel. Néha megtudtam volna rázni, hogy ébredjen fel, vegye észre ő itt a férfi lenne, a családfő, tegyen valamit. Bármit.

Amúgy maga a történet szépen folydogál az előre látható kifejlet felé. Gyerekkori szerelem, egy túlidealizált nő alak, aki aztán nem egészen az, amit várt. Mondjuk már a komolyabban alakuló kapcsolat során is voltak olyan intő jelek, amiknél én hagytam volna az egészet a fenébe. Mondom ezt úgy, hogy nő vagyok, és bizonyos félelmeket, aggályokat megértettem. És még sem tudtam igazán megkedvelni a feleséget. Igazából akár ő is kezdeményezhette volna a válást, vagy valamiféle közbülső megoldást.

Ha így jobban belegondolok, egy olyan szereplő sem akadt, akit úgy igazán megkedveltem volna. Mindenkinek meg volt a maga gyengesége, bűne és persze valami jó tulajdonsága...mégis, valahogy távol maradtak tőlem. Ellenben az a fád érzés, hogy hiába küzdenek napról napra, semmit nem érnek el, na az átjött.

Kiadó: Alexandra
Oldalak száma: 398

Párizs és a szerelem

Stephanie Perkins: Anna és a francia csók

5/5

"Anna nagy várakozással tekint végzős évének kezdete elé atlantai középiskolájában, ahol van egy remek munkája, egy hűséges legjobb barátnője, és egy alakulófélben levő, ígéretesnek tűnő kapcsolata. Így aztán eléggé elkeseredik amiatt, hogy Párizsba kell költöznie egy bentlakásos iskolába – egészen addig, amíg ott nem találkozik Étienne St. Clairrel, aki okos, sármos, gyönyörű, szóval tökéletes… lenne, ha nem volna foglalt. De a Fények Városában a vágyak valahogy mindig utat törnek maguknak. Vajon a szerelmes majdnem-ek éve a hőn óhajtott francia csókkal ér véget? Stephanie Perkins a romantikus feszültséget mindvégig sistergőn, a vonzalmat pedig magas hőfokon tartja debütáló regényében, amely garantáltan megbizserget minket a fejünk búbjától a lábujjainkig és megolvasztja a szívünket."

 

Hm, újabb 5 pontos könyv, és ismét csak nem egészen én vagyok a célközönség. Mégis, élvezettel olvastam el, és kicsit sajnáltam, hogy vége van.

Azért Párizsért irigylem Annát, még akkor is, ha megértem, hogy az elején miért nem fogadta kitörő örömmel. Valljuk be, ebben a korban nem feltétlenül értékeltük mi sem, ha kiszakítottak bennünket a jól ismert közegünkből, és véleményünk megkérdezése nélkül döntöttek a dolgainkról. Anna elkeseredett, és egyedül érzi magát az új iskolában. Ám ez csak addig tart, míg meg nem ismerkedik Meredith-el és annak barátaival: Rashmi-val, Josh-sal, James-szel és St. Clair-rel. A filmek mellett ők töltik ki a napjai nagy részét, és persze a küzdelem, hogy ne legyen szerelmes. Vagy legalább ne a barátjába. De persze mind tudjuk, hogy ez nem így működik.

 

Oké, így elolvassa csupa klisének tűnik a dolog. Ha jobban belegondolok az is. Párizs, középiskola, diák szerelem, szerelmi sokszög, halálos betegség...

És mégis, ami máshol már megkopott lemez, az itt nagyon is jól működő egységet alkot, és magával ragadja az olvasót. Egyrészt a szereplők miatt. Végre nem azt éreztem, hogy a természetüktől idegen tettek és mondatok vannak rájuk erőszakolva. Habár St. Clair itt is a tökéletes pasinak lett megírva, mégis róla elhiszem. Talán mert vannak gyenge pillanatai is, amik emberivé varázsolják az olvasó számára. Itt még Anna ingadozása sem zavart, mert egyrészt nem az tette ki minden oldal központi gondolatát, hogy jaj, kit válasszak? Másrészt mert ő tényleg megpróbál csak barát maradni. Khm, kevés sikerrel :D. És mert igen, ha szerelmesek vagyunk, és féltékenyek, bizony csinálunk néha hülyeségeket. És Anna is így tesz. Na meg nem csak egy passzív szereplő, akivel megtörténnek a dolgok, hanem miután rátalál saját magára, igenis kiáll a dolgokért. 

Mondjuk ami kicsit zavart, hogy a többiekről olyan sok mindent nem tudunk meg. Kicsit lehetett volna több mindent is elmondani róluk. 

A cselekményben nagy csavarok nincsenek, de az igazság az, hogy ennyi idősen ezt csinálja a legtöbb ember. Tanul, utál bizonyos tantárgyakat és tanárokat, a haverjaival lóg, szerelmes lesz, moziba jár, időnként ellóg, elmegy bulizni. Ezt nehéz másként ábrázolni, hacsak nem fantasy-t ír az ember.

A hangulata pedig jól meg lett fogva. Amikor arról ír, milyen a kollégiumban, én is ott álltam a folyosón, vagy éppen a kedvenc éttermükben ültem, vagy a süteményes boltban csorgattam a nyálamat.

Ha valami könnyed és aranyos történetre vágysz, ezt ajánlani tudom. Világot nem váltja meg, de kikapcsol és szórakoztat.

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalak száma: 384

Saját magadba zárva

Martin Pistorius: Néma üvöltés

5/5

"A 12 éves Martint egy ritka és kíméletlen betegség támadta meg. Először elvesztette a hangját, később kómás állapotba került, majd kerekesszékbe kényszerült. Az orvosok tanácstalanok voltak. Martin aggódó szüleivel közölték, hogy egy gyógyíthatatlan degeneratív betegség következtében a kisfiú értelmi képességei egy csecsemő szintjére zuhantak vissza, és legfeljebb 2 éve van hátra. Egy súlyosan beteg gyermekekkel foglalkozó intézménybe utalták, miközben Martin látszólag fel sem fogta mi történik vele. Nem beszélt, még csak nem is pislogott. Amit azonban senki nem sejtett, hogy a mozgásképtelen test börtönében egy érző és gondolkodó fiú lakott, élve eltemetve…
Martin szülei az orvosok ítélete ellenére sem adták fel a küzdelmet. Mindent feláldoztak, hogy újra mosolyogni lássák az egykor eleven és tehetséges gyermeküket. És a csoda megtörtént. Tíz évvel később Martin teste lassan „felébredt" hibernált állapotából, és ami még meglepőbb, kiderült, hogy a fiuk értelmes, gondolkodó felnőtt lett. Gyermek és férfi egyszerre, két lélek egy testben, aki nem emlékezett a betegsége előtti időkre, de a számítógép segítségével újra megtanult beszélni. Azóta megtalálta élete szerelmét, megnősült és sikeres vállalkozást indított. Mert élni jó, és a csodák megtörténnek, ha hiszünk bennük!
A Néma üvöltés végtelenül megható, őszinte és lélekemelő vallomás egy csodás felépülésről és a szeretet erejéről. Martin újjászületésének igaz története fontos üzenet minden érző ember számára, hogy értékeljük saját életünk minden percét, és az emberi akaraterő csodáját."

Az idei év tényleg csupa jó könyvvel kedveskedik nekem, bár kezdek félni, jön még kutyára dér. Ám az előző könyvekkel ellentétben, ez a történet megtörtént. Épp ezért szívbemarkoló, néhol elkeserítő, ám mégis reményt adó történet. Hihetetlen kitartásról szól, a vágyról, hogy észrevegyék az embert, részese lehessen az életnek, meghozhassa a saját döntéseit és saját élete legyen.
Ezek nem szokatlan vágyak, mindannyian megtapasztaljuk őket, átesünk a hozzájuk vezető rögös útszakasz megtételén. Ám az esetek többségében mindezt hamarabb tesszük meg, és egészen más irányból közelítve, mint Martin.
12 éves koráig úgy élt, minden gyerek a korosztályában. Játszott a kutyával, szerette a családját, és jó rézéke volt az elektromos dolgokhoz. Mindez egy pillanat alatt változott meg, és csupán egy torokfájással kezdődött. Majd lassan elsorvadtak az izmai, elveszítette felettük a kontrollt, nem tudott beszélni, és egyszer csak a személyisége is eltűnt, maradt egy üres váz.
Évekkel később tért csak vissza a világba, és egy olyan felfedezést tett, amit senkinek nem kívánok. Be van zárva a saját testébe, és az évekig tartó vegetálás miatt visszatértét nem is veszik észre. Elég csak az, hogy megakarja mutatni, jelen van? Hogy él, érez és gondolkodik? Lesz elég kitartása?

   Rövid könyv, viszonylag hamar lehet vele végezni. Mégis, rengeteg gondolkodni valót ad. Egyrészt arról, milyen nehéz helyzetük van még napjainkban is azoknak, akik valamiféle fogyatékossággal élnek. Nem csak mert esetleg nehezebben látják el a mindennapi dolgokat. Hanem mert másokra vannak utalva. És ha nincs, aki ezt felvállalja, akkor akár teljesen elszeparálódhatnak a világtól. Valljuk be, ezt senkinek nem kívánjuk.

 Bepillanthatunk a család életébe, abba, hogyan élik meg a gyermek/testvér elvesztését, a beteg ápolását, majd a visszatérést. Nem lehet könnyű egy ilyen helyzetben ellavírozni, egyrészt ellátni a beteget, másrészt a család többi tagjára is odafigyelni, és eközben nem feladni, nem belerokkanni.
 
Megtapasztalhatjuk az otthon világát, méghozzá kapásból kettőét is. Mit ne mondjak a hajam égnek állt, amikor bizonyos esetekről olvastam. Nem, és nem tudom elfogadni azt, hogy egy kiszolgáltatott lénnyel (legyen az ember, vagy állat) így bánjanak. Még akkor is, ha megerőltető lehet ilyen helyen dolgozni. Mind fizikailag, mind lelkileg. És hogy egy idő után belefásulhat az ember. Mégis...ha ő lenne ilyen helyzetben, akkor nem várná el, hogy vele is emberségesen bánjanak? Viszont emelem kalapom azok előtt, akik mindent megtettek az ott élők érdekében. Nem hiszem, hogy én képes lennék huzamosabb ideig így dolgozni, már csak azért sem, mert a lelki terhelést nem bírnám.
 
És nem utolsó sorban megismerjük Martint is. Gondolatait, vágyait, azokat a lépcsőket tesszük meg vele, amik nagy részén mi magunk is átestünk, mégis más lesz most ez az út. Én végig szorítottam a happy end-ért (oké, vállalom, a végletekig optimista és romantikus tudok lenni, de akkor is szeretem, valaminek jó a vége). És valljuk be, ő igazán megérdemli, hogy boldog legyen. És még rengetegen, akik hozzá hasonló helyzetben vannak.

Kinek ajánlanám? Huh, jó kérdés. Mindenkinek. Mert egyrészt viszonyítási alapot ad ahhoz, hogy mik a mi problémáink néha, és mik másoké. Az új nézőpont miatt, ami segítségével talán kicsit megértőbbek leszünk. És talán ha elég sok ember olvassa, akkor elindul egy változás, hogy hogyan is bánjunk a megváltozott képességű embertársainkkal.

Kiadó: Athenaeum
Oldalak száma: 288