2014. szeptember 23., kedd

Útvesztő

James Dashner: Az útvesztő

4/5

"Thomas egy hideg, sötét liftben tér magához, s az egyetlen dolog, amire emlékszik, az a keresztneve. Minden más eltűnt az emlékezetéből. Amikor a lift ajtaja kinyílik, Thomas a Tisztáson találja magát egy csapat srác között. A Tisztáson élő fiúk mindennap Futárokat küldenek a lakóhelyüket körbeölelő Útvesztőbe, amelyet nehéz kiismerni, mivel a falai minden éjjel elmozdulnak. Thomas, az utolsóként érkező újonc számára egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy az Útvesztő egy kód, ami megfejtésre vár. Úgy dönt tehát, hogy ő is Futár lesz. Annak viszont, hogy a megfejtés közelébe kerüljön, komoly ára van: például olyan lényekkel is találkoznia kell, akik elől mindenki más menekül.
EGYSZER CSAK MINDEN MEGVÁLTOZIK…
…megérkezik a Tisztásra az egyetlen lány, Teresa, aki nemcsak Thomasra lesz nagy hatással, hanem az egész csapat sorsára is."

Úton-útfélen ebbe a történetbe futottam bele, főleg amikor megjelentek a mozifilm trailer-ei. Úgyhogy mivel amúgyis kíváncsi voltam rá, előrébb került a listán. Mert hát mozifilmet nem nézek úgy, hogy nem olvasom el előbb a könyvet, amiből készült. Már ha tehetem. 

Az alaptörténet olyan sok újdonságot nem tartalmaz. Ezer plusz egy történet szól arról, hogy néhány tini a túlélésért küzd nap mint nap. Aztán egyszerre csak megérkezik a főszereplőnk és ezzel minden megváltozik. De voltak újítások, amik egészen tetszettek. Na meg olyanok is, amik nem.
Ez utóbbiba tartozott például az "idegen" szavak sora. Ennek értelmét nem igazán láttam. Annyi időre azért nem voltak elzárva a környezettől, hogy ez indokolja a megjelenésüket. Úgyhogy ez az elején igazán zavart, aztán túl tettem rajta magam.
Ami tetszett, hogy az emlékeiket egy időre visszakapták, bizonyos helyzetekben. Ám utána hamar el is felejtették őket. Vagy a Siratók.

A fiatalok közül úgy igazán Minho-t, New-t volt az, akik igazán megfogtak. Thomas és Teresa alakja túl távoli lett számomra, illetve túlzottan erőltetve éreztem azt, hogy őket kedvelni kellene. Chuck meg olyan kis szerencsétlen volt, akit inkább védelmezne az ember, de nem ő a kedvenc.
Viszont úgy igazán senkit sem utáltam. Sem az Alkotókat, sem Gally-t. Talán mert túl sok kérdésem maradt megválaszolatlanul.

Érdekes volt nézni, hogy egy ilyen helyzetben a fiatalok is kiépítik a társadalmat, ami működik is. És hogy tényleg a remény az, ami végig munkál az emberben. Na persze nem árt, ha van valami cél is az életében.

Annyi kérdés maradt bennem a könyv elolvasta után, hogy egészen biztos elolvasom a folytatást is.
Aki szereti a kicsit komorabb hangvételű disztópiákat, akcióval megfűszerezve, szerintem nyugodtan belefoghat ebbe is.

Kiadó: Cartaphilus
Oldalak száma: 362

A Napkirály árnyékában

Golden Keyes Parsosns: A Napkirály árnyékában

3,5/5

"Az erős hitű hugenotta Clavell család üldöztetéséről és meneküléséről olvashatunk a XVII. századi Franciaországban, a hugenotta-üldözések korában játszódó történetben. A családanya Versailles-ba megy, hogy a királyhoz, XIV. Lajoshoz fűződő korábbi szerelmi kapcsolatára építve igyekezzen mentességet kicsikarni bujdosó, zaklatásnak kitett családja számára. A gyönyörű asszonynak az udvar forgatagában férje és a király mellett újabb hódolója akad egy rendkívüli vonzerejű fiatal udvaronc személyében, akinek sorsa a továbbiakban összefonódik a családéval. A fordulatos regény történései minden családtag hitét próbára teszik és megtudjuk, hogy bár Isten útjai számunkra kifürkészhetetlenek, minden pontosan illeszkedik egy magasabb rendű tervbe, hiszen az emberi szenvedések Isten dicsőségét szolgálják. Hasznos lecke emberi kapcsolatokból: példát kapunk arra, hogyan kell kegyetlen megpróbáltatások közepette is egyben tartani a családot, megőrizni hitünket és szeretetünket."

Sose értettem a megkülönböztetést, és nem is szeretem. Így itt is értetlenül álltam a hit miatti üldöztetés előtt. Én alapvetően úgy vagyok vele, hogy addig, amíg nekem nem okoz vele gondot, és nem akar erőszakosan a saját vallására áttéríteni, addig tőlem hihet abban, amiben akar. Ez az ő személyes joga. A problémák akkor szoktak lenni, amikor valaki ugyanezeket felém nem adja meg, és nyilván akkor kifejtem a véleményem, de akkor sem üldözöm a másikat. Mondjuk hatalmam sem lenne hozzá ez is tény.
Szóval maga a téma itt is érdekes, és jogos. Mert tényleg sose férünk a bőrünkbe, és ha más nem, akkor emiatt ugrunk egymás torkának. A puszta szeretet nevében. Logikus.

A kor is, ami színt ad az egész történetnek is, érdekes volt számomra. Nem sok olyan könyvet olvastam eddig, ami XIV. Lajosról szólt. Sajnos, itt sem kap olyan nagy hangsúlyt, leszámítva, hogy nőcsábász, rosszul viseli, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy ő szeretné, nem érdekli, hogy honnan van pénz, de legyen. Pedig biztosan nem csak ennyiből állt ez az ember. 

Ami a szereplőket illeti, érthető módon én a Clavell családnak szurkoltam. Bár az elején kissé naivnak tartottam az anyát, hogy úgy gondolta ki tudja magának kényszeríteni a védelmet a királytól, anélkül, hogy bármit is adna érte. Ugyan már. Ez akkor sem, és most se így megy. Mindennek meg kell adni az árát, ha nem akkor rögtön, akkor később.
Pierre alakja is egész szimpatikus volt, bár néhol már-már hihetetlenül segítőkész volt...de lehet, hogy csak én voltam addigra már túl rosszindulatú a könyvvel szemben.

Egynek nem volt rossz, de azért lázba nem hozott.

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalak száma: 386

Gyilkosság alkímiája

Carol McCleary: Gyilkosság alkímiája

3,5/5

"Párizs 1889. A Világkiállítás területén már áll Eiffel lenyűgöző tornya, szenzációs látványosságok, az ipar, a technika vadonatúj vívmányai bűvölik el a nagyérdeműt.
Ám egy rejtélyes gyilkos lopakodik a Fény városának utcáin, s lakóit pestisjárvány tizedeli. Nellie Bly-nak, a világ első oknyomozó újságírónőjének meggyőződése, hogy a gyilkosságok kapcsolatban állnak a járvánnyal, és elhatározza, hogy véget vet mindkettőnek. Szövetkezik a zseniális fantáziájú Vernével, az intelligens és szégyentelen Oscar Wilde-dal és a történelem legnagyobb mikrobavadászával, Louis Pasteurrel, hogy együtt megoldják az évszázad bűntényét."


Nos, a könyv külsőleg is gyönyörű, és a benne lévő rajzok is nagyon tetszettek. Szóval esztétikailag nincs gond vele. Viszont maga a történet nem teljesen szippantott magába. Pedig a fülszöveg nagyon ígéretes volt, de lehet csak én vagyok ilyen kekec.
A legnagyobb problémát maga a főszereplő alakja okozta. Nellie az esetek 80%-ban az idegeimre ment, és nem egyszer megérdemeltnek éreztem a problémáit. Így nehéz azon aggódni, hogy ugye nem fogják eltenni láb alól. Na nem mintha a többi szereplő annyira kedvenc lett volna, talán még Pasteur a maga különcségével.

Ami tetszett, azaz ahogy ebbe a korba nyerünk bepillantást. Az újságírók életébe, a nők életébe, na meg persze a világ kevésbé fényűző felébe. Emellett a biológia is elég hangsúlyos szerepet kap, ami nem elhanyagolandó szempont, pláne ha az ember lánya maga is ezen a szakterületen mozog. Mondjuk nem éppen mikrobiológia az irányom, de így is élvezettel olvastam az erre vonatkozó részeket. Senkit ne riasszanak vissza, mert teljesen érthetően van benne minden megfogalmazva.

A krimi szál annyira nem hozott lázba, hacsak az a része nem, amíg sikerült kideríteni egyáltalán mi okozza ezt a járványt. Az itt felvetett probléma, miszerint mekkora veszélyt is jelenthet a tudás, ha nem jó kezekben van, nem új keletű, de ettől függetlenül reális probléma. Bár azt hiszem itt az alapvető probléma bennünk, emberekben van, így ez addig fent fog állni, amíg emberek fogják taposni a bolygó felszínét. Vagy drasztikusan megváltozunk, amire én egyelőre nem látok esélyt, de soha ne mondjuk, hogy soha.

Szóval, összességében nem volt annyira rossz, de sokkal több mindent ki lehetett volna hozni belőle.

Kiadó: K.u.K.
Oldalak száma: 352

2014. szeptember 6., szombat

Lángoló agy

Susannah Cahalan: Lángoló agy - Egy hónapig őrült voltam

5/5

Lebilincselő visszaemlékezés a New York Post fiatal újságírójának tollából, aki ritka és ijesztő betegséggel vívott csatát, most pedig saját tapasztalatainak megírásával bepillantást enged az agykutatás fantasztikus tudományába.
Susannah Cahalan egy napon furcsa kórteremben ébredt – az ágyhoz szíjazva, felügyelet alatt, mozgásra és beszédre képtelenül. Az egyhónapos kórházi tartózkodása alatt készült kartonjai pszichózisról, agresszióról és veszélyes instabilitásról tanúskodnak. Néhány hete még egészséges, életteli huszonnégy éves volt, élete első komoly kapcsolatában, felfelé ívelő karrierrel.
Susannah lenyűgöző könyve tulajdonképpen egy krónika, mely megvilágítja a betegség útjának kifürkészhetetlen ösvényeit, és azt a szerencsés felfedezést, ami végül megmentette az életét. Kiderült ugyanis, hogy autoimmun kórról van szó, melynek során a szervezet megtámadja az agyat. Ez magyarázatot adhat a történelmen végigvonuló „démoni megszállásokra”


Hányszor mondjuk életünkben valamire, hogy ez őrültség, vagy a másikra azt, hogy te őrült vagy, egy helyzetre, hogy én ettől mindjárt megőrülök? De egy pillanatra se gondolunk bele, mi lenne velünk, ha ez tényleg bekövetkezne. Mit tennél, ha a valósághoz való viszonyod megváltozna? Ha az, akinek hitted magad, hirtelen eltűnne a süllyesztőben, s a családodnak egy teljesen új emberrel kellene valamit kezdenie?
A fejlődésünk egyik alappillére, amikor elérünk egy olyan fejlettséget, hogy kialakuljon az én tudatunk. Ennek általában a gyakori "nem" szócskával adunk hangot, melyet szüleink nem feltétlenül élveznek. Innentől kezdve tulajdonképpen életünk nagy részét azzal töltjük, hogy megismerjük önmagunkat, majd elhelyezkedjünk a társadalomban.
Gondolj bele, ha megkérdeznek arról, te milyennek tartod magad, akkor csupa ismerős dolgot veszel sorra. Azokat a tulajdonságokat, amiket mindennap látsz a tükrödben, és azokat, amik évek alatt alakultak és csiszolódtak a viselkedésedben. Mit tennél, ha mindez egy pillanat alatt megváltozna, sőt eltűnne?

A könyv két szempontból is felkeltette az érdeklődésemet. Egyrészt mint biológus, érdekelt maga a betegség, amely nem volt ismerős számomra. Másodszor pedig az emberi oldal. Hogy lehet ezt végig aszisztálni, megélni? Sőt, ezután újra beilleszkedni a hétköznapi világba?

Lenyűgözött Susannah őszintesége, a családjának kitartása, barátjának hűsége. Egyik félnek sem lehetett könnyű. A betegnek, mert ha nem is mindig volt tisztában a helyzetével, sokszor érezte, ez nem az igazi énje, a családnak és barátoknak pedig végignézni azt, ahogy leépül, közel kerül a halálhoz. És közben mindenki fejében ott az ijesztő gondolat: Mi van, ha ugyan fizikailag felépül, de szellemileg már nem lesz az, aki volt? Emelem kalapom előttük, mert nem adták fel. Hogy kiálltak érte akkor is, amikor ő nem tudott magáért. És a bátorság előtt is meghajlok, mert én nem biztos, hogy hónapokkal később képes lettem volna visszanézni a felvételeket, vagy beszélgetni azokkal az emberekkel, akik ezalatt az egy hónap alatt önmagamból kivetkőzöttnek láttak. Hiába, hogy nem maradtak saját, de leginkább megbízható emlékeim.
Nagyon szuggesztív az írása. Amikor olyan részt olvastam, ahol dühkitörése volt, vagy haragos és impulzív, akkor én is sokkal türelmetlenebb voltam a körülöttem lévőkkel, és indokolatlanul voltam haragos. Úgyhogy hamar rászoktam arra, hogy olyankor olvassam, amikor senkinek nem kell válaszolnom, vagy legalábbis megértően viselkednem. Igazi érzelmi hullámvasút élményt jelentett. Ez egyszerre jó, és rossz. Jó, hogy ilyen mélyen beszippantott, rossz, mert olvasás után a szomorúság, vagy lehangoltság szinte a bőröm alá kúszott, s velem maradt.  
Szinte láttam, ahogy egy-egy vizsgálatra elviszik (MRI nekem is volt, úgyhogy azt teljesen magam elé tudtam képzelni).  

Az orvosi, biológiai részek szerintem mindenki számára érthetően vannak megfogalmazva, bár ugye ebben nem biztos hogy én vagyok a legtisztábban látó személy. Mindenesetre ismét elgondolkodtam azon, amin már jó pár órán is anno, mennyire nem ismerjük még a saját agyunkat, és a különféle betegségeket, melyek azt támadják meg. Pedig jól látható, elég csak egy aprócska hiba, és akár mindent elveszíthetünk.
Nagyon pontosan vannak leírva a különféle fázisok, és kezelések is. Na meg az az összehangolt munka, ami egyáltalán elvezetett ahhoz, hogy rájöjjenek, mi a baja és elkezdjék a kezelést.

Olvasása közben sok mindenen elgondolkodhatunk. Milyen könnyen széthullhat egy emberi élet. Hogy az egészségügyi rendszer sehol sem tökéletes, hiszen volt olyan orvos, aki félrediagnosztizálta, és még a gyógyulása után sem tudott erről a betegségről. Hogy túlterheltek az orvosok és ápolók, és sokszor csak 5-5 perc jut vizsgálati időnek az emberekre. Ennyi idő alatt pedig nem lehet megváltani a világot, vagy jobban megismerni a pácienst.
Vagy azon is elgondolkodhatunk vajon hány és hány ember élete ment tönkre amiatt, mert nem tudták felismerni, ez a baja? És még ha ki is derül, nem biztos hogy felépül, vagy egyáltalán lesz arra elég pénze, hogy a kezelés megkezdődjön...

Ami végig bennem volt, az a hála, amiért nem velem történt meg. Nem én vesztettem el az identitásomat, nem nekem kellett megküzdeni a hallucinációkkal és paranoiával, később pedig a sajnálkozással, lenézéssel. A remény, hogy sikerül neki felépülni teljesen, s lehetősége lesz egy teljes élet leéléséhez. Sajnálat, hogy ilyen élményekkel kell bárkinek is megvívni, mert ezt senki nem érdemli. Düh, mert nincs mindenkinek lehetősége a legjobb orvosokat és a legjobb kezeléseket megkapni.

Ajánlani tudom, mert nem fog hidegen hagyni senkit. De arra mindenképpen készüljetek fel, hogy ez nem egy habos-babos, rózsaszín történet. S ugyan vannak benne vidámabb részek, azok nem túl hangsúlyosak. De nagyon elgondolkodtató. S talán általa megértjük, és kevésbé fogjuk elítélni azon embertársainkat, akik akaratlanul is elveszítik az agyuk feletti irányítást, hiszen ők is áldozatok. Csapdába esve a saját tudatunkban...ezt senki nem kívánja.

A könyvért köszönet illeti a Könyvmolyképző kiadót.

 

Én, Rembrandt lotyója

Sylvie Matton: Én, Rembrandt lotyója

3,5/5

"Hendrickje Stoffels – Rembrandt szolgálólánya, kedvese, múzsája, modellje. Legalábbis a lexikonok, kézikönyvek, művészettörténeti munkák szerint. De ki volt valójában Hendrickje, ez az írástudatlan, mélyen vallásos parasztlány, aki nem sokkal a vesztfáliai béke megkötése után, alig húszévesen került az akkor már híres festő és magányosan élő özvegyember, Rembrandt van Rijn házába? Ki volt valójában Rembrandt, minden idők egyik legzseniálisabb festője, akinek szívét rabul ejtette és ecsetjét megihlette az érzéki szépségű, szelíd lelkű fiatal lány? És milyen volt az a világ, amelyben éltek, az amszterdami jómódú polgárok kívülről oly erényes, belülről oly romlott világa?"

Az én legnagyobb bajom a történettel az volt, hogy Hendrickje-t nem sikerült igazán megkedvelnem. Ami elég komoly probléma, hiszen az ő tolmácsolásában, az ő szemén keresztül látjuk a mindennapi életet, és a család megpróbáltatásait.
Habár egy kedves, csendes és vallásos teremtés, nem került hozzám közel. Hiába derül ki róla, hogy hűséges, hogy kitart a legrosszabb pillanatokban is kedvese mellett, nem fogott meg az alakja. A babonaságaitól sikítófrászt kaptam, persze erről nem csak ő tehet, hanem a kor is, amiben élt. Mondjuk itt is voltak számomra érdekes dolgok, azt eddig sehol sem olvastam, hogy régen a fekete cseresznyét is a pestis "terjesztőjének" gondolták.
Vagy hogy a kutyákat és macskákat irtották, nehogy azok elpusztítsák a patkányokat, amik megtisztítják a várost a pestistől. Aham...

Az érdekességek, és a hétköznapok leírásai viszont megfogtak. Az emberi kegyetlenségen továbbra is meglepődök, akárcsak azon, hogy mennyire fontos számunkra a látszat. S az igazán értékes dolgokat figyelmen kívül hagyjuk.
Ma már meg se szólnánk Remrandt-ot és szerelmét, hiszen élettársi kapcsolatban éltek. De ez régen elfogadhatatlan volt, főleg ha a festő már eleve egy fontos ember bögyében van. És persze hogy sokkal könnyebb először a szeretett személyeken keresztül fogást találni rajta. Majd a művészetét csúfolják meg.
Sajnáltam, hogy ennyire sötét élete volt. Bár ha jobban belegondolunk, az igazán nagy alkotók egy tetemes része nem, vagy csak rövid ideig volt elismerve a korában. És csak az utókor emelte piedesztálra.
Magáról a festőről is megtudunk egyet-mást, de azt hiszem legközelebb egy olyan történetet olvasok róla, amiben az ő gondolatai is előtérbe kerülnek.

Zavart még a könyv felépítése is, hogy sokszor nem lehetett jól eldönteni, ez most meg is történik velük, vagy csak álmodja a lány, esetleg szeretné ha az elképzelt képsor bekövetkezne a rosszakaróikkal. Főleg az utolsó pár oldalon volt ez igazán érzékelhető.

Kiadó: Európa
Oldalak száma: 232 

2014. szeptember 2., kedd

Osztrák kurva

Lea Singer: Osztrák kurva

4/5

"Lea Singer, a német bestselleríró e nem túl dicsőséges epochát leleményes módon, kettős optikán keresztül mutatja be. Az ellenségei által „osztrák kurvaként” emlegetett Marie Antoinette királyné szenvedéstörténete megrázó erővel bontakozik ki a história megfilmesítésére készülő, öt mai nő beszélgetéseiből. Kiderül, hogyan éltek vissza a „felvilágosodás” és a „forradalom” nagyjai az akkor még épp csak hogy feltalált pornográfiával. Az első pillanattól fogva arra törekedtek, hogy erkölcsileg is megsemmisítsék a dinasztikus házasság eszközeként és szenvedő alanyaként, kislány korában Franciaországba került Habsburg hercegnőt.
Az öt mai hősnő pedig- a rendező, a három színésznő meg a történész- konzulens- lassanként felismeri saját privát történelmét a királynővel történtekben: az olvasó Marie Antoinette sorsával párhuzamosan „kis”, mai női drámákat él meg. Lea Singer páratlan arányérzékkel kezeli hőseit és a történelmet, egyszerre szól a szívhez és az értelemhez- talán még a férfiolvasó is megkönnyezi, amikor a megaláztatásában is méltóságteljes királyné a vérpadra lép."


Na, ez egy olyan könyv volt, amivel már régóta szemeztem, de nem nagyon tudtam elképzelni, mit is fogok kapni tőle. És habár számomra kissé furcsa volt a körítés, alapvetően tetszett a történet.
Marie Antoinette életébe, főleg az utolsó nem túl szép pillanataiba nyerünk bepillantást. Összeesküvések, rágalmazások, meghurcoltatás, és persze maga a bírósági eljárás.

Még ennyi mocskolódást...igazán szép példa az emberi viselkedés sötétebb oldalára. Nem mondom, hogy az elején nem adott esetleg okot az ellenszenvre, de könyörgöm, egy 15 éves fruskáról van szó. Viszont ezután meg nem volt megállás. Meglepetten olvastam ezt a lejárató hadjáratot, és a különféle kitalált történetet. Az emberi képzelet határtalan :D. Pláne ha ilyen dolgokról van szó.

Ami kevésbé fogott meg, az a jelenben játszódó részek voltak, kevésbé fogtak meg. Ráadásul kifejezetten zavart, hogy bármi is volt a téma, ezek folyton zabáltak. Nekem jó a gyomrom, de azért még én is kihagytam volna néha a ropogtatást a beszélgetések alatt.

Az elég jól kitűnik olvasás közben, hogy a politika azért nem sokat változott, és az ember azt hisz el, amit elakar hinni.
Marie Antoienette-ről elég sok mindent megtudunk, ahhoz képest milyen kis vékonyka a könyv, de én még szívesebben olvastam volna erről az időszakról, úgyhogy azt hiszem keresni fogok még ebben a témában könyveket.

Ha valakinek tényleg jó a gyomra, nem zavarja a téma, akkor szerintem érdemes elolvasni.

Kiadó: Cartaphilus
Oldalak száma: 200

A rizs és a só évei

Kim Stanley Robinson: A rizs és a só évei

5/5

"Képzeljük el, hogy a 14. századi Európa népességének nem 30–40, hanem 99 százalékát irtotta ki a fekete halál! Ez történelmünk egész menetét megváltoztatta volna. Kontinensünk keresztény kultúrája szinte teljesen megsemmisül, helyét a betelepülők iszlám és buddhista szellemisége veszi át. Az Újvilágot Kína fedezi föl, s a Közel- és Távol-Kelet szuperhatalmainak harapófogójában vergődő India az egyetlen, amely a rohamléptekben fejlődő tudománynak és technikának köszönhetően magára vállalhatja a függetlenségre vágyó kisebb nemzetek vezetőjének szerepét.
A minden könyvére alaposan felkészülő Kim Stanley Robinson a Vörös Mars után ismét egy rendkívül hiteles és hihető világot teremt, ám most itt, a Földön. Hétszáz év történelmét írja újra, lebilincselő alternatívát kínálva bolygónk múltjára, jelenére és jövőjére."

Eddig talán ez volt a legelgondolkodtatóbb olvasmányom. Múltról és jövőről, elvesztegetett és megtalált lehetőségekről, reményekről, az emberi hozzáállásról. Vallásról és politikáról. Szóval igen sok rétegű a történet, és ehhez mérten sok témában indult el bennem is a vezérhangya a hatására.

Pedig az elején nem voltam benne biztos, hogy végig tudom magam rágni rajta. Sok filozofálás és elmélkedés van benne, aminek a hangulatát és fonalát el kell tudni kapni, mert ha nem sikerül, akkor elég nyögvenyelős lesz a dolog. Sokkal olvasmányosabbra gondoltam a fülszöveg alapján, de végülis így sem volt rossz.
Na, de miután túltettem magam az első pár oldalon, kifejezetten élveztem. Mindig szerettem elmélkedni a mi lett volna ha dolgokon. Ami nem mindig jó, de az irodalomban sok gondot nem okoz. Érdekes volt végig követni a történelem sodrását ebben a vonalban. A nagyobb mérföldkövek itt is éppen úgy megjelennek, sőt néhány kiemelkedő alak is nagyon jól felismerhető lesz, még ha más helyzetben is találkozunk velük. Kifejezetten élveztem agyalni azon, az adott szereplő az általunk ismert történelemből kinek felelhet meg.

A vallási elmélkedések főleg az iszlám és buddhizmus területére csöppenünk, és azok jó-rossz oldalát egyaránt megismerhetjük. Mivel az alaptudáson kívül sok ismeretem nem volt róluk, én még ezeket a részeket is érdeklődéssel olvastam. És meglepő módon, mind a kettőből találtam számomra szimpatikus vonalakat, gondolatokat. Csak szomorú, hogy az emberek még a jó dolgokat is addig csavarják, amíg az érdekeiket nem szolgálja, és ezzel sok társukat hátrányba szorítják.
Az újjászületés és a közös "csoportban" fejlődés gondolata érdekes volt. Mindig keresni azokat, akikkel együtt, egy családot alkottok...hát, nem lehet egyszerű azért. Elég nagy a világ, mi van, ha a két ellentétes oldalára kerülünk?

Az emberi oldallal és a szereplőkkel nem volt igazán gondom. Igazából a szereplők nagy részét kedveltem, kivéve persze a "fő gonosznak"  kikiáltottakat. Szurkoltam, hogy sikerüljön nekik továbbfejlődni, és a végén megtalálják a megnyugvást. Az sem volt mellékes, hogy velük együtt az egész emberiség is megtalálja az egyensúlyt, szóval volt miért izgulni. Hiszen mindenki tudja, hogy milyen nehéz változni, pláne egyszerre sokat, sok embernek. Nem csoda, hogy annyiszor vissza kellett térniük, és mindig csak kicsit változott jó irányba a dolog.
De ettől még elég optimistának gondolnám a könyv hangját, mert hiszi, hogy képesek vagyunk változni. Legyen igaza.

A felépítés segíti azt, hogy kisebb adagokban olvassuk, ha túl töménynek érezzük, mert egy-egy nagyobb fejezet egy új élet történetét meséli el, a következő már más helyen, időben történik.

Szóval, ha valaki szereti az alternatív történelmet, nem zavarja a vallások jelenléte és azok elemzése, nem feltétlenül vágyik egy rohanó tempójú történetre, de szereti az igényes műveket, annak ajánlani tudom.

Kiadó: Metropolis Media
Oldalak száma: 602