2014. december 30., kedd

Összegzés


Nos, rohamléptekkel közeledik felénk az új év, új kihívásokkal, egy rakat szép és kellemes élménnyel, na meg egy pár olyannal, amit a hátunk közepébe sem kívánunk. Azért legyünk optimisták, és reménykedjünk, hogy az élet ebben az évben fog elkényeztetni minket (szinte hallom a gúnykacajt).

Őszintén szólva az idei évből nem sok mindent bánok. Maximum egy-két felesleges vitát, és duzzogást, de szinte minden más olyan élmény, amit nem hagynék ki. Még akkor sem, hogy tudom mennyi munka, és vér és veríték volt az elérésébe fektetve.
Könyvek tekintetében kevésbé volt zsúfolt, mint a tavalyi, ez köszönhető az izgalmasabb egyetemi időszaknak is. Így "csak" 81 könyvet olvastam el (egy pedig még folyamatban van, de nem hiszem, hogy holnap éjfélig befejezném). Ebből csak kettőre mondtam azt, hogy kedvenc lett:

Ons Sai: Calderon 2.- avagy felségáruláshoz bricsesz dukál,
amelyet még év elején olvastam, itt pedig elolvashatjátok az akkori véleményemet.
Nagyon remélem, hogy hamarosan a folytatást is kézbe kaphatom. Muszáj.











 Jay Kristoff: Stormdancer - Vihartáncos
Nyári olvasmány, melyet barátomtól kaptam. Nem hiába ácsingóztam már egy ideje ezután a kötet után, teljesen elvarázsolt, és szintén várok arra, hogy majd egyszer a folytatást is olvashassam. És persze polcomon tudjam.












A könyvespolcaimra is jóval kevesebb könyv került (pedig direkt lettek újak felfúrva), mindösszesen 19 került a birtokomba. Mondjuk ez is szép termés. És legalább még mindig van hely, a következő könyveknek.

Remélem, hogy 2015 minden kihívásával egyetemben is legalább ennyi olvasást lehetővé tesz számomra. Ha kicsivel több kedvenc könyvet avatok, az ellen nincs kifogásom, kevesebb ne legyen.
Több könyv is jöhet a polcokra, bár van egy mennyiség, ami után lehet, hogy nagyobb szobát kellene néznem magamnak. Esetleg lakást...

Minden kedves olvasómnak köszönöm, hogy az agymenéseimet, véleményeimet elolvasta, remélem néha segítettem döntésre jutni.
A kiadóknak köszönöm a belém vetett bizalmukat, és a recenziós könyveket.

És kívánok mindenkinek nagyon Boldog Új Évet, ha addig nem találkoznánk.

2014. december 29., hétfő

Magányos utazó

 Samuel Bjørk: Magányos utazó

4/5

"Holger Munch veterán nyomozó különös üggyel találja szemben magát: Oslo mellett az erdőben egy felakasztott kislányt találnak, babaruhákba öltöztetve, nyakában tábla: Magányos utazó. Már önmagában a tábla is elég lett volna, de ki és miért öltöztette a holttestet babaruhákba? Az oslói speciális gyilkossági csoport egyik nyomozója, Mia Krüger felfigyel egy fontos részletre: a halott kislány körmébe egy egyes szám van karcolva, amiből arra következtet, hogy nem ő az egyetlen áldozat. Mia rendkívüli nyomozói képességének hála a rendőrség párhuzamot von a gyilkosság és egy hat évvel korábban történt eset között, amelyben elraboltak egy csecsemőt Honefoss városából. Az újszülöttet sosem találták meg. Mia szerint a gyilkosnak köze van az eltűnt gyermekhez, és a jelen történései a rendőrség korábbi kudarcát hivatottak megtorolni. Samuel Bjork krimijében vérfagyasztó titkok nyomába ered, újabb és újabb szörnyűségeket feltárva a norvég múltból, ugyanakkor megteremti napjaink antihősét: Munch nyomozó jó modorát szakmai alázattal, simulékonyságát tökéletes szimattal helyettesíti."

Az utóbbi időben rákaptam a krimikre, így ez a történet is felkeltette a figyelmemet. Azután megláttam a borítót. Itt már végem volt, ehhez még jött, hogy norvég az író, tőlük még nem sok mindent olvastam, viszont mindenki dicséri őket, és a hangulatot, amit teremtenek. Így aztán el is dőlt a kérdés. Ez a könyv kell.

Körülbelül az ötödik oldal után rájöttem, mit értettek a hangulat teremtésen a többiek. Még szinte senkiről nem tudunk semmit, alig indulnak be a történések is, de mi már fázósan húzzuk össze magunkat, és úgy érezzük, mintha még a fény is kevesebb volna a szobában. Egyszerűen árad a sötét, depressziós, magányos hullám a lapokról. És már ez megalapozza a későbbi történéseket. Úgyhogy ezen pont a legnagyobb mértékben kielégítően volt ábrázolva.

A szereplők nagy része kicsit sérült, ilyen, vagy olyan okból kifolyólag. Egyszerre sokat nem tudunk meg róluk, lassan csepegtetik nekünk az információkat, de én kifejezetten élveztem azt, hogy csak tippelgethettem, vajon mi is történt velük. Mitől lettek azok, akik. És pont ezek miatt sebezhetőek, emberiek. Olyanok, akiket vagy szeretünk, vagy utálunk.
Holger alakja szinte az elejétől kezdve szimpatikus volt, annak ellenére, hogy kissé magának való, de meg van a sajátos bája, és humora. Ráadásul odafigyel az embereire, ami nálam hatalmas piros pont volt.
Miával már nehezebben boldogultam. Habár szörnyű lehet egy testvér elvesztése (ez olyan dolog, amit nem akarok megtapasztalni), az élet elvetését még sem éreztem jogosnak. De azért a történet haladtával vele is megbékéltem.
Bár azt hiszem személyes kedvencem Tobias volt. 13 éves kora ellenére sokkal érettebb viselkedést mutatott, mint némelyik felnőtt. Sőt, bátrabb is volt. És volt benne egyfajta kettősség, a gyermeki álmodozás, és a már-már felnőttes felelősségvállalás. Nagyon drukkoltam neki.

Maga a nyomozás is jól volt megírva. Én néha csak kapkodtam a fejem. Több szálat mozgat egyszerre az író, méghozzá anélkül, hogy mi csak sejtenénk is, mi fog ebből kisülni. Itt aztán tényleg semmi sem az, aminek látszik. Csak lestem, amikor kiderült ki a tettes, és miért teszi.

A történetben a gyerekgyilkosságok mellett is meg van említve pár olyan szál, ami mellett azért nem érdemes csak úgy elsétálni. Például hogy az idősek milyen könnyen átverhetőek, ha úgy érzik foglalkoznak velük, és a halálfélelem is a vallásosság felé hajtja őket. Vagy, hogy a vallási áhítat mekkora fegyver bizonyos esetekben. Na és ott van a bosszúvágy. Nem elhanyagolandó fegyvertény.

Összességében nézve, megérte elolvasni a könyvet, és a krimi rajongóknak ajánlani tudom. De készüljenek fel egy nagyon borús, és szuggesztív történetre.

A könyvért köszönet illeti az Athenaerum Kiadót.

2014. december 28., vasárnap

Karácsony

A karácsony az egyik olyan ünnep, amit szerintem vagy szeretnek az emberek, vagy utálnak. Szeretnek, főleg gyerekként, mert otthon vannak, ajándékot kapnak, még többet játszhatnak, és ha szerencséjük van, akkor hóesést csodálhatnak. Utálnak, mert sok ember, akinek nincs családja, vagy rossz a kapcsolata velük, egy emlékeztetőt kap. El nem tudom képzelni milyen lehet ezt a három napot magányosan tölteni, vagy épp nyomorogva...
Ahogy nőttem, úgy változott az én hozzáállásom is ehhez az ünnephez, de összességében nézve én még mindig szeretem. Csak most több a feladat, mint kicsiként, hiszen már nem kell anyának előttem fent tartani a csoda látszatát, hanem öcsémmel együtt segítünk a készülődésben. És amennyire szerettem gyerekként a kész, feldíszített fát látni, olyannyira élvezem a díszítését (ez lehet, hogy perverzió...?).

Ha már ajándékok, akkor természetesen könyvek. Régóta tudja a család, hogyha nincs konkrét kívánságom, és nekik sincs ötletük, akkor a könyv egy biztos pont az én esetemben. Mondjuk sokat csökkent a számuk, ahhoz képest, hogy volt olyan, amikor több, mint 10 könyvet kaptam :D, igen, akkor nem volt igazán ötlet :D.
Az idei termés:
Igencsak kíváncsi vagyok, milyenek lesznek.
Persze lesz ez még több is, ugyanis a teljes tankönyvtámogatásom fent maradt, amit január 16-ig el lehet költeni, és én tervezem is. Úgyhogy még legalább 3 könyv csatlakozik eme csoporthoz, amolyan önmagam megajándékozása képen :D.
Ezeken kívül kaptam még ceruzákat, mert rengeteget rajzolok, illetve egy fatáblát, hogy ne a könyveken végezzem eme tevékenységet. :D. Festményt, csokit, sapkát, sálat...szóval gazdag karácsonyom volt, nem lehet okom panaszra. Az pedig külön öröm, hogy a családdal tölthettem, mert ha nem is teljesen normálisak, (nem mintha én az lennék), és sokszor sok mindenben nem értünk egyet, azért mégiscsak a családom, és jó látni őket.
Remélem másnak is jól teltek az ünnepek, sok szép könyvet és mást kaptatok. És túléltétek a bejgli/töltött káposzta túladagolást :D.


2014. december 26., péntek

Sírkertek királynője 1.

Amanda Stevens: Örök kísértés

4/5

Őszintén szólva ezt a könyvet már régebben olvastam, csak éppen időm nem volt feltenni. Na de most, így a nap evések után kissé megpihenve.

A könyvet még Halottak napja környékén kezdtem el olvasni, kerestem valamit, ami kissé hangulatba ringat. Azt hiszem ebben a könyvben ezt meg is találtam.

Ami szerintem a legnagyobb erőssége a történetnek, az a hangulat megteremtése. A kicsit misztikus, kicsit sötét, de mindemellett mégis vonzó sötétség. A már-már romantikus temetői ábrázolás, melynek hatására az ember kedvet kap ahhoz, hogy felkerekedjen, és a legközelebbi temetőbe menjen, és csak úgy sétálgasson, magába szívja a hangulatot, és elmélázzon az élet nagy kérdésein. Még akkor is, ha ezt kezdetben elég furcsa ötletnek gondolta.
Ehhez jöttek még hozzá a különféle jelek és szimbolikák, melyek megjelentek a történetben. Nagyon tetszett, és ezekből/ezekről többet is olvastam, sőt olvasnék most is.

A szereplők sem voltak rosszak, Amelia alakja szimpatikus, rengeteg lehetőség rejlik benne, amit az írónő vagy kiaknáz, vagy nem. Majd kiderül.
Persze nem maradhatunk erős férfi karakter nélkül (az más kérdés, hogy sokaknak ebbe beletörik a bicskája), és ebben az esetben Devlinben nem is csalódunk. Sötét múlttal, kellően izgalmasra megrajzolva, az a típus, akiről a nők legtöbbje álmodozik, és akik miatt a legtöbbet sír. Kérdés, hogy vajon Amelia meg tudja-e gyógyítani, vagy sem?

Személy szerint a krimi szállal is elégedett voltam. Persze volt benne kiszámítható fordulat, de a legtöbb esetben igenis meglepett a történet, és ennél többet nem is vártam tőle. Persze lehet, hogy egy igazi keményvonalas krimi rajongó nem dobja hanyatt magát tőle.

Szóval, ha szereted az új ötleteket, mint egy sírkő-restaurátor életének nyomon követése, nem veted meg a természetfelettit, szeretsz borzongani, akkor csak ajánlani tudom.

Kiadó: Athenaeum
Oldalak száma:  366

2014. december 18., csütörtök

A másik életem

Demcsák Zsuzsa: A másik életem

5/5

"Demcsák Zsuzsa könyvében eddig még nem ismert, a képernyőn soha meg nem mutatott életét tárja az olvasók elé. A televíziós műsorvezető saját életéből vett példákon keresztül beszél a családon belüli erőszakról, sorstársaival készített interjúival pedig a téma súlyosságára kívánja felhívni a figyelmet. Megrázó erejű könyv és őszinte vallomás Zsuzsától, nőktől, mindenkinek!"

Mostanában a sajtó gyakran hangos ettől a könyvtől, ettől a történettől. Még sem ez volt az oka annak, hogy olvasni akartam. Hanem maga a téma, amit boncolgat. Mert valljuk be, gyakran az az első gondolatunk, ha egy bántalmazó kapcsolatról hallunk, olvasunk, hogy miért nem ment el? Mért nem hagyta ott az első pofon után? Mi képes még hozzákötni az embert valakihez, aki testi fölényét kihasználva bántalmazza? Nem egyszer, nem kétszer, sokszor.

A könyvben megismerjük Zsuzsa életét, és kapcsolatát a férjével, de ezenkívül ügyvéd, pszichológus is megszólal a témában, illetve más hasonló helyzetben lévő hölgyek is mesélnek a történetükről a lapokon. Az olvasó pedig csak ül, és próbálja felfogni a felfoghatatlant.
Néha úgy éreztem magam, hogy értem, de még se értem. Azt hiszem ez egy olyan helyzet, amit át kellene élni, hogy igazán megértsem a feleket mozgató rugókat. De talán még akkor sem. Mert számomra felfoghatatlan marad, hogy miért üt meg valaki mást, aki ráadásul gyengébb nála, s teszi ezt akár rendszeresen? Mivel tudja ezt önmaga előtt igazolni? Mert nem hiszem, hogy van olyan cselekedet (és az olvasottak között egy sem volt), ami ilyen retorziót érdemelne.
Így hát olvasás közben néha megálltam, akár oldalanként is, és emésztettem a leírtakat. Hogy hogyan veszítették el a szabadságukat, az önbizalmukat, végül szinte önmagukat, és mi volt az a végső pont, ami arra sarkalta őket, lépni kell. Becsülöm őket, mert a nulláról kezdenek újra építkezni, és ez sosem könnyű. Ráadásul el is mondják a történetüket, remélve, hogy másoknak segíthetnek. Nem tudom, én ilyen helyzetben lennék-e ilyen bátor, erős. Mert ehhez ezek is kellenek. Hogy vállaljam, ez történt velem.

Szomorú, hogy az ilyen eseteket nehéz megelőzni, és hogyha megtörténnek, akkor sem könnyű segítséghez jutni. Azt hiszem először ott akadtam fent igazán, amikor azt olvastam, hogy az áldozatnak kell bizonyítania, tényleg bántalmazás történt. Mi?? Értem én, hogy a négy fal között történő dolgokat nehéz bizonyítani, de azért vannak olyan esetek, amikor elég ránézni az egyik félre, és ha azt látom rajta, hogy teszem azt, tele van foltokkal, és jó párszor járt már a kórházban, akkor az  gyanús egy kicsit. Vagy úgy gondolják, hogy valami extrém sportot űz a konyhában, a gyereknevelés mellett?
Na meg a távolságtartó papír. Egy darab PAPÍR. Most komolyan, ez vajon hány embert tart vissza attól, hogyha igazán elragadja a hév, akkor ne rohanjon el a másikhoz, és verje meg úgy istenesen? Persze szép elképzelés, és egy ideális világban talán működne is (bár ha jobban belegondolok, egy ideális világban ez elő sem fordulna, így a papírra sem lenne szükség). De nézzünk körül, és lássuk be, a világ amiben élünk nem volt, és nem is lesz ideális. Szóval kicsit komolyabb védelem nem ártana.

A pszichológus résznél is igyekeztem megérteni, mi indíthat el valakit egy ilyen úton, de itt végül teljesen feladtam a próbálkozást. Szerintem mindenki volt már legalább egyszer féltékeny az életében. Én is. De egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy ilyen szintű ellenőrzéseket tegyek ( a testi bántalmazásra már nem is gondolok, elég nehéz lenne számomra kivitelezni a dolgot). És őszintén szólva, az sem merül fel bennem, hogy a párom egy vitatkozás végén az igazát egy ütéssel tenné érthetőbbé és vitathatatlanná.

Úgyhogy a könyv olvasta után csak ültem, és ellentmondó érzések kavarogtak bennem. Talán, választ kaptam néhány kérdésre. De az biztos, hogy még több merült fel bennem.
Azt gondolom, hogy a rendszeren, ami elvileg védené az ilyen helyzetbe került embereket (nemtől függetlenül), nem ártana változtatni, mert nem elég gyors, nem elég rugalmas, és egyszerűen nem elég. Viszont ahhoz, hogy ez megtörténjen, az emberek hozzáállásán is változtatni kellene, ami nagyon nehéz és lassú folyamat. Hogy elég-e hozzá ez a könyv? Nem biztos. De ahhoz elég, hogy segítséget, reményt adjon másoknak, és elgondolkoztassa az olyan embereket, akik ezt nem élték át. És minél többen gondolkozunk, annál többen akarunk majd változtatni. Na az, talán elég lesz ahhoz, hogy el is induljon valami.

A könyvért köszönet illeti az Athenaeum Kiadót.

2014. december 7., vasárnap

A döntés joga

Ta-mia Sansa: A döntés joga

5/5

Sansa könyveit annak ellenére is izgatottan várom, hogy tudatában vagyok, nem egy rózsaszín álomvilágba fogok becsöppenni, és bizony a saját félelmeimmel, szörnyeimmel randevúzhatok a lapokon. Mégis, a világ, amibe bepillantást nyerek vonz annyira, hogy minden egyes alkalommal önként ugorjak fejest egy viharos történelembe, és megpróbáljam a fejem a "víz" felett tartani.

A Gender krónikák második részében megtudhatjuk, mi is indítja el a második kirajzást a Földről (és ezáltal megalapozódik a Terrai Császárság létrejötte), illetve az előző kötetben elmenekült emberek életét is nyomon követhetjük.

Egyik esetben sem felhőtlen boldogsággal találjuk magunkat szemben. A Földön az elnyomás, és elbutítás olyan méreteket ölt, hogy szinte önként vonulnak a diktatúra ölelő karjaiba, akik pedig ez ellen tehetnének valamit megfélemlítés alatt állnak (ez a jobbik eset), vagy halottak (rosszabbik helyzet). Ebben a szálban Dr. Benjamin Ramine és JJ az, aki megpróbál életben maradni, és valamilyen szintig hűnek maradni magához, az elveihez. Inkább kevesebb sikerrel, mint többel, de könnyű okosnak lenni, ha nem abban a világban élsz, és nem a te fejedhez szorítanak egy pisztolyt.
   Itt személy szerint Benjamin vonulata közelebb állt hozzám, még úgyis, hogy sikítófrászt kaptam, amikor belement a paktumba. Annyira tudhatta volna, sőt tudta, mert levezette, hogy mihez vezetett már ez a múltban és mégis. El is gondolkodtam rögvest, hogy bennem él-e ilyen mértékű vágy, a hírnév iránt. Mert persze, jó volna nyomott hagyni a Földön, de ez azért már-már túl jól sikerült nyom. (Még jó, hogy én mint növénybiológus, ilyesmivel nem foglalkozom...max mutáns növényeket tudnék a világra engedni :D).
    JJ alakja nekem túl távoli volt, és túl logikus bizonyos helyzetekben. Én sokkal érzelem vezéreltebb vagyok, így nem igazán jutottam vele közös nevezőre.

Kint az űrben sem tombol a vidámság, 16 év alatt nem találtak maguknak új otthont, és ez bizony megteszi a hatását. Azok, akik még emlékeznek az otthonra, kezdik elfelejteni, mi elől is menekültek. Míg azok, akik már eleve ebbe a világba születtek, amolyan aranykorként tekintenek vissza a hallott/mesélt dolgokra. És itt e két érzelem össze is ér, haza akarnak menni. Most. Persze ez kezdetben nem volt ilyen tiszta, és apróbb feszültségekben manifesztálódott, míg végül szinte lázadásig fajul. Amivel Sandra nem egészen tud mit kezdeni. Nem akar olyan keménykezű lenni, mint a múltjában, pedig én a helyében már sokkal komolyabb lépéseket tettem volna meg. És a legszebb az egészben az volt, hogy a saját fia állt szembe vele a leginkább. A kis drága.
És Robert alakja esetén el is érkeztünk a legidegesítőbb szereplőhöz is. Ami nem kis teljesítmény annak fényében, hogy a Földön mindent eltörölnek, amit tisztelek és szeretek, én mégis egy 16 éves kamasz vérére szomjazom. Persze, ez egyben azt jelenti, hogy jól sikerült megrajzolni az alakját, mert ebben a korban elég sokan hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mindent jobban tudunk, és olyan összefüggéseket látunk, mit senki más sem. (Csak ebbe általában mások nem halnak bele.)

A könyv szinte azonnal magába szippantott, és függetlenül attól, hogy mennyire komor is volt a hangulat, a markában tartott. Egyetlen komoly bajom volt vele, hogy vége lett.
Pedig kifejezetten kíváncsi vagyok, mi történt például a dokival, aki hibázott, de hát ő is ember. Vajon Robert tanult az esetből? (Ha nem, akkor igényelném a következő kötetben a halálát!)
 A dinamika rendben volt, engem nem zavartak a váltások sem, teljesen követhető volt minden.
Kifejezetten tetszettek az idézetek a fejezetek elején (ezeket is szívesen olvasnám :D).
Olyan problémákat vet fel, amin érdemes gondolkodni. Most is, és elnézve fajunkat, szerintem még sokáig igen aktuálisak lesznek azok a gondok. Pl: nemek alapján történő megkülönböztetés, a másság kezelése, a politikai játszmák/korrupció, az emberek megvezethetősége, és a kérdés, vajon tényleg ilyen könnyen ki lehetne építeni egy újabb diktatúrát?


Ha valaki kedveli a sötétebb, komorabb hangvételű történeteket, amelyek elég jól ábrázolják az emberiséget, nem bánja a sci-fi elemeket, a halált és erőszakot, akkor olvassa el. Mert érdemes. Akárcsak a többit.

Kiadó: Delta Vision
Oldalak száma: 336

2014. december 3., szerda

Levelek a bőröndből

Louise Walters: Levelek a bőröndből

4/5

"Ki lehetett az a férfi a II. világháború viharaiban, akinek a kedvéért szerelme nemcsak a vezetéknevét, hanem keresztnevét is megváltoztatta?
Roberta Pietrykowski, a 30-as éveiben járó antikvárius minden társaságból kilóg, így aztán nem jár társaságba. Egyetlen öröme, hogy munkahelyén, az Old and New Bookstore polcain sorakozó könyvek titkait lesi: régi képeslapok és levelek után kutat. Családjának féltett titka kerül elő, amikor édesapja egy bőröndöt hoz be a boltba, tele könyvekkel. A bőrönd belsejében a Mrs. D. Sinclair név olvasható, Roberta nagymamájának gyöngybetűivel írva. Ki lehet Mrs. Sinclair? Ki lehet a titokzatos Jan, ha nem Roberta nagyapja? Miért nem találja meg Roberta a nagyszülei házassági kivonatát?"


Habár közeleg a vizsgaidőszak, és erőteljesen tanulnom kellene, nem bírtam ellenállni az olvasás lehetőségének. Elég vegyes értékeléseket láttam a könyvről, így kifejezetten kíváncsi voltam arra, nekem mit fog nyújtani.
Alapvetően egy könnyed, kissé talán kiszámítható történetet vártam, ami elszórakoztat, és kikapcsol a napi mókuskerékből. Ennél azért többet kaptam, így kifejezetten pozitív a végkicsengés számomra.

2 idősíkban mozgunk a könyvben, a jelenben, ahol Roberta életét követhetjük nyomon. Habár ő az, aki egy könyvesboltban dolgozik, szereti a könyveket, és még macskája is van, még sem fogott meg annyira. Ebben a korban kapjuk talán a leginkább az előre sejthető fordulatokat, de nem zavaró ez sem, mert még ennem a résznek is meg van az a sajátos hangulata. Az pedig kifejezetten tetszett, hogy minden egyes fejezet elején kaptunk egy-egy levelet/képeslapot, melyek könyvekből kerültek elő, és Roberta összegyűjtötte őket.
Voltak olyan cselekedetei amikkel nem értettem egyet, vagy éppen elhamarkodottnak tartottam. És kicsit sajnáltam, hogy olyan sok mindent nem tudunk meg róla, kis hiányérzetem volt a személyiségét illetően.

Dorothea élete a múlt, amit végig követhetünk. Itt is egy idő után sejtettem, mi lesz az egyik fontosabb pont, csak azt nem tudtam, hogy odáig hogyan is jutott el a nő, valamint utána mi történt velük. Épp ezért ezt a részt jóval nagyobb érdeklődéssel is olvastam. Dorothea és Jan alakja sokkal jobban ki volt dolgozva, legalábbis hozzám ők közelebb kerültek. És a történetük olvasása közben elgondolkodtam azon, vajon hány ehhez hasonló "elfelejtett" titok lappanghat a családokban?
Emellett azon is elmorfondíroztam, vajon én mire lennék képes, meddig mennék el egy gyermekért? Mert mint minden nő, alapvetően én is úgy gondolom, hogy az életem egy pontján szeretném, ha lenne. És el nem tudom képzelni, milyen érzés lehet újra és újra azzal szembesülni, hogy elveszted a gyermeked. Pláne egy olyan világban, ahol ez még igenis fontos volt, és a környezeted szinte el is várta, hogy "teljesíts" ezen a területen. Aztán ott van ennek a sikertelenség érzetnek a hozadéka, mert lássuk be, hogy egy erős kapcsolat is megsínyli ezt, hát még ha nem is olyan biztos az alap, mint gondoltuk.
Kicsit sajnáltam a végét, és kíváncsi lennék, végül mi lett Jan sorsa.

Maga az egész történet nem egy gyors sodrású, de ez szerintem nem is baj. A hangulatteremtés nagyon jó, és a világ megrajzolása is olyan, hogy szinte ott voltam a könyvesboltban, vagy éppen a házban a lányokkal, miközben ők a gramofont hallgatták és táncoltak.

A lassabb sodrású történetet kedvelőknek ajánlanám, főleg azoknak, akik szeretik a romantikát is, és néhány megszokott csavar nem zavarja őket.
A könyvért köszönet illeti azAthenaeum Kiadót.

2014. november 5., szerda

Álmatlanok

Adrian Barnes: Álmatlanok

4,5/5

"Egy nap Vancouver lakossága azt tapasztalja, hogy senki, vagyis szinte senki nem aludt előző éjjel. Másnap ugyanez történik. Harmadnap megint. Kiderül, hogy az egész világ ugyanabban a bajban szenved. Csupán néhányan maradnak az alvás képességének birtokában, ráadásul mind ugyanarról álmodnak: egy furcsa, aranyszínű fényről.

Hat napnyi teljes alvásmegvonás után bekövetkezik az alvásdeprivációs pszichózis. Négy hét után a test belehal. A két időpont között pedig elszabadul a pánik és a pokol. Egy bizarr új világ jön létre, amelyben azok veszik át a vezetést, akik korábban a társadalom peremére szorultak, és az új hatalom egészben nyeli le a régit.

Adrian Barnes bemutatkozó regénye a legvadabb posztapokaliptikus rémálom – nem véletlenül jelölték érte az Arthur C. Clarke-díjra, és tekintik a kortárs sci-fi egyik legizgalmasabb és egyben legfélelmetesebb új hangjának."

Figyelemfelkeltő borító, érdekes fülszöveg, és én már tudtam is, hogy nekem kell ez a könyv.

Belegondoltatok már abba, mennyire fontos az alvás a számunkra? És most nem arra gondolok, hogy a nehézkes reggeli felkelésnél még 5 percet szeretnénk eme tevékenységgel tölteni.
Hányszor hagytuk el, amikor a határidők már a nyakunkon voltak, vagy hányszor kívántuk azt, hogy bár képesek lennénk meglenni nélküle, és akkor mennyi plusz időnk lenne elvégezni a mindennapi dolgainkat. De vajon tényleg jól járnánk vele?

Paul szemén keresztül látjuk a dolgokat, pontosabban ő az, aki utólag leírja nekünk, mi is történt ez alatt a pár nap alatt, amikor a világ, amit ismertek megszűnt létezni, és helyét átadta Nód-nak.
Az ő alakja hamar közel került hozzám, sok mindenben hasonlítunk, és sok mindenben különbözünk. Voltak dolgok, amiket nem biztos, hogy úgy tettem volna, ahogyan ő, de nagyon remélem, sose lesz lehetőségem ezt élesben letesztelni.
Egyike az álmodóknak, annak a kevés embernek, akik képesek aludni, és ugyanazt az álmot látják. Ám ez is veszélyes, mert előfordulhat, hogy többet nem lesz képes felébredni belőle. Néha én is szeretném az életem egy részét átaludni, de nem a teljes egészét. Csipkerózsikák, csak éppen nincs  herceg, aki felébressze őket.

A hangulat teremtés nagyon erős a történetben. Nem csak látod a szemeid előtt, amit leírt az író, de ott vagy vele együtt ebben a kifordult, és perverz világban, amit egyszerre megvetsz, és félsz tőle, de valamiért mégis ismerős. Mert ki ne érezte volna már azt, hogy jó lenne egy kicsit szabályok nélkül játszani? Ha megtehetnél mindent, amit most tilos? Csak aztán nehogy a préda szerepébe kerülj, mert ahol azt hisszük, hogy nincs szabály, ott is van: aki gyenge, elpusztul.
Ahogyan végig követhettem az emberiség kivetkőzését, végig azon gondolkodtam, honnan tudja ezt ilyen jól? Mert az ott történtek tényleg olyan dolgok, amiket eltudok képzelni rólunk. Mert mindig lesznek, akik az utolsó pillanatban is nyerészkedni akarnak, hiába sejthető, hogy azt a pénzt már nem lesz mire elkölteni. És lesznek, akik hatalomhoz akarnak jutni, meg akarják mutatni, hogy mire képesek, vagy egyszerűen csak megtorolni azt a sok sérelmet, amit a társadalom addig elkövetett ellene. És lesznek olyanok, akik kétségbeesetten keresnek egy kapaszkodót, bármit, ami utat mutathat nekik. Na meg a meghunyászkodók, akik az életben maradásért elvetik az elveiket. Mert az ösztön erősebb, mint az összetartás.
Túl jól ismer minket, vagy legalábbis a bennünk élő szörnyetegeket. És talán ez a legijesztőbb a könyvben. Nem egy idegen faj, nem mutáns élőlények döntik végül romba azt, amit ismertünk. Hanem mi.

A szereplők tényleg hétköznapi emberek, tökéletlenek, és a kapcsolataik is azok. Itt nem fogunk feddhetetlen hős lovagokkal találkozni. Pont ezért szerethetőek, és utálhatóak. Mert tükröt mutatnak nekünk. És tetszik, vagy nem tetszik a kép amit látunk, attól még igaz.

Rengeteg elgondolkodtató kérdés merült fel bennem az olvasása közben, és nagyon sokra egyáltalán nem kaptam választ. Úgyhogy lesz min elmélkednem egy darabig. És ez jó. Mert még mindig bennem él a történet, a szereplők. Még látom magam előtt azokat a jeleneteket, amik nagyon megfogtak, és nem eresztenek.

Szóval, ha keresel egy jól megírt, kerek történetet, amely rólunk szól, arról, hogy milyenek is vagyunk ( és ennek a részletességétől nem félsz), bírod az erőszak ezen formáját, és szeretsz gondolkodni, akkor ez a te könyved.

                                                És abban az esetben isten hozott Nód-ban.

 A könyvért köszönet illeti az Agave kiadót.

2014. november 2., vasárnap

Királycsináló

Martina Kempff: A királycsináló

4/5

Mostanában megnőtt a történelmi témájú könyvek száma az életemben, de én egy cseppet sem bánom. Középiskolában is szerettem a töri órákat, elképzelni a letűnt korokat, rég elmúlt embereket és pillanataikat. De persze lehet, hogy csak az időnkénti menekülési vágyam az, ami ilyenkor kielégülésre kerül. Ki tudja?

Ebben a könyvben Nagy Károly édesanyjának az életébe nyerünk bepillantást. Azt azért ne várja senki, hogy egy teljesen hiteles, és száraz történelmi könyvet fog a kezébe. Nyilván ebben is megvannak az igazságok, de erre még egy nagy halom hozzáfűzött mese is kerül. De engem személy szerint nem zavart. Pont eme plusz miatt éltek igazán a szereplők, és kerültek közel hozzám.

Bertrada az elején egy elkényeztetett nemes lány, aki épp az esküvőjére készül eljutni, amikor egy döntése az egész életét megváltoztatja, örökre. Szembe kell néznie azzal, hogy a világ cseppet sem olyan könyörületes, mint azt gondolta volna. S ha némi noszogatásra is, de végül felállt, és összeszedte magát, meg az újonnan szerzett tudást, ami a birtokába került, és kialakított magának egy új életet, új személyiséggel.

" Aki vágyik a halálra, az ne féljen szembenézni vele." 

Kifejezetten tetszett ez az új lány, aki határozott volt, és tudta mit akar. Kíváncsi voltam arra, hogyan alakul a sorsa. Úgyhogy nem kis elégedettségemre szolgált, amikor végül kiderült a titok, ő pedig a megérdemelt helyére került. Igaz, még itt is kaptunk némi csavart a történetbe.
Jó stratéga, a világra és az embereire odafigyelő nőt ismertem meg általa, aki végül megtalálta a boldogságát, még ha ez néha csak ideig-óráig tartott. Időnként komolyan mondom, jobban uralkodó lett volna belőle, mint a férje. :D

Pippin alakja nekem kicsit semleges maradt. Egy igazi nőcsábász, akit végül egyetlen nő megigézett...igen, én meg másodállásban a húsvéti nyúl vagyok. Na mindegy. D legalább odafigyelt a feleségére és tanácsaira (általában), és meglepően sok szabadságot adott neki. Ez viszont tetszett. A végét azért sajnáltam, hogy egy ilyen összeesküvésen csúszott el az életük.

A gyerekek. Én nem tudom, hogy a hatalom az, ami ennyire eltudja választani a testvéreket, vagy a királyi családban történő nevelkedés már eleve sem hagy sok lehetőséget a testvéri összefogásra. Mert ha jobban belegondolok, azért nem sok boldog és kiegyensúlyozott testvéri kapcsolatra emlékszem így a történelem tengeréből. Ellenben a testvérgyilkosságok száma elég magas. Mindenesetre én azért sajnáltam, hogy ennyire elidegenedtek egymástól. Már korán kiderült, hogy nem igazán bírják egymást, így én nem értettem egyet itt Bertrada-val, hogy ennek ellenére is egy légtérben tartja őket. Tapasztalatból tudom, hogy néha a távolság igenis jól jön. Pedig mi öcsémmel azért nem akartuk egymást megölni, maximum verbálisan.

A mellékszereplők közül is sok szerethető alak van, nekem saját történettel és álmokkal, ami azért fontos, mert néha annyira elsiklik felettük a szerző, és csak egy kétdimenziós papírbabát kapunk hús-vér alakok helyett, de itt ilyen problémám nem volt. Bonifacius kifejezetten a szívembe zárta magát.

Az örökös konspiráció, a félelem attól, hogy elveszítik a hatalmukat, az állandó háborúskodás. Egy olyan világ, amiben nem szívesen éltem volna le a teljes életemet. Ennek ellenére egy-két napot igazán eltöltenék, hogy lássam ezt a világot is a maga szépségével, és árnyaival. Sajnáltam, hogy a könyv ilyen hamar véget ért. Én még olvastam volna, főleg az érdekelt Károly mit szólt az anyja tettéhez...de úgy érzem ezt már nem fogom megtudni.

Ha egy történelmi könyvet keresel, nem zavar az erőszak, az összeesküvések hada, némi varázslat, akkor nyugodtan fogj bele.

Kiadó: Illia & Co.
Oldalak száma: 333

2014. október 24., péntek

A gyilkosság illúziója

Carol McCleary: A gyilkosság illúziója

4/5

A második kötetben Nellie megpróbálja teljesíteni a kihívást, melyet elfogadott. Azaz kevesebb, mint 80 nap alatt körbeutazza a világot. Már ez maga is elég komoly kihívás egy nőnek ebben az időszakban, hát még ha gyilkosság, kémkedés és cselszövések hálójába kavarodik. És persze a hősnőnk megint nem fér a bőrébe, és ezzel megkezdődik a játék, mely végig kíséri az útján.

Alapvetően nem volt baj ezzel a történettel sem. Szórakoztatott, elvonta a figyelmemet a mindennapi gondokról, elém varázsolta azokat a tájakat, melyeket még nem láttam, de szeretnék, mindezt megspékelte némi múltba tekintéssel is.
Ami azonban továbbra is lefárasztott, az a főszereplőnk maga. Nincs bajom azzal, ha egy erős, talpraesett, sziporkázó hölgyet kapunk főhősnek, aki szórakoztató riposztokat szór, és a férfiak a lábai előtt hevernek. Sőt, kifejezetten kedvelem az ilyet. Ha jól van megírva. Viszont Nellie alakja inkább idegesített, mint szórakoztatott. Az, ahogy túlerőlteti a dolgokat, hogy ötpercenként hisztit csap, és megsértődik, akár egy kisgyerek engem inkább elidegenített. Arról nem is beszélve, hogy nem képes tanulni a hibáiból, és újra meg újra ajtóstól ront be a házba, aztán meglepődik, hogy a végén ő kerül bajba. Anyám priznicelj!

Na, de ha ezt leszámítjuk, akkor kifejezetten kellemes olvasmányt jelentett a könyv. A körmeimet tövig ugyan nem rágtam, viszont voltak olyan csavarok, amikre nem számítottam, maga a krimiszál sem volt annyira rosszul megírva. A történelmi kikacsintások pedig kifejezetten érdekesek voltak.

A szereplők nagy része a két szokásos kategóriába sorolható: kedveled, vagy utálod. Van itt ügyeletes szépfiú, a pórnépet lenéző kékvérű,az isteni színésznő, felbérelt gyilkosok, vadász és bűvészek minden mennyiségben, úgyhogy szerintem mindenki megfogja találni a számára szimpatikusat. Én kifejezetten többet is tudtam volna olvasni az "isteni Sara"-ról, de nem baj. Férfiak közül Frederick kifejezetten érdekes személyiség volt, nem csodálom, hogy Nellie is rá vetette ki a hálóját. De ha már férfiak, hiányoltam Vernét a történetből, végülis ő húzta fel annyira a riporternőt, hogy belevágjon ebbe, igazán megjelenhetett volna.

Kiadó: K.U.K.
Oldalak száma: 352

Maxim Kiadó őszi kínálata

A Maxim Kiadó 30%-os kedvezménnyel kínálja a könyveit az olvasni vágyóknak.
Ha pedig két könyvet rendelsz náluk, postaköltséget sem kell fizetned :).

Bővebb információkat kapni, valamint rendelni itt lehet: Megrendelés

A már megjelent könyvek listája:




Október végén és novemberben megjelenő könyveik:

2014. október 12., vasárnap

Medici Katalin

Jeanne Kalogridis: Medici Katalin, a démoni királyné

4/5

Már egy ideje szemeztem egy kedves ismerősömnél ezzel a könyvvel, és egy leheletnyi unszolás hatására el is hoztam :D. Szörnyű, hogy nem tudok nemet mondani, ha könyvekről van szó...

Ezelőtt nem sokat tudtam Katalin életéről, ám a könyv olvasása felkeltette érdeklődésemet, vajon milyen is lehetett ő.
Az biztos, hogy nem volt könnyű élete, hiszen politikai számításokból adták férjhez, és ténylegesen 10 éven keresztül nem sikerült gyermeket szülnie férjének. A tizedik év után azonban egymás után 10 gyermeknek is életet adott, s tényleg sokan suttogtak arról, hogy ez az udvari "varázslójának" köszönhető. Erős akaratú nő lett az évek alatt, aki minden áron megakarta őrizni a hatalmat a gyermekeinek. Bármi áron.

Ezen alapokra építkezik a történet, és meglehetősen jól fűzi össze a kitalált elemekkel. Katalin érdeklődött és hitt is az asztrológiában és varázslatokban, de kétlem, hogy a könyvben leírtak megtörténtek volna. Kellemes borzongást adnak, elgondolkodtatnak, de ennyi. Ennek ellenére is élmény olvasni.

A gyermekkorától kezdve követjük végig az életét, és bár sok olyan dolgot megtett, amit én nem tudnék, vagy akarnék, ennek ellenére is valahogy szimpatikus maradt, mint szereplő. Pedig nem egy ember vére tapad a kezéhez. De talán mert a gondolataiba belelátunk, vagy mert a szerzőnek sikerült emberivé tennie, ezáltal közelebb hoznia hozzám az alakját, mégis, egészen a végéig szurkoltam neki, és annak, hogy sikerüljön elérnie amit akar. A történelem szerint ez sajnos nem jön össze neki, de nem lehet minden tökéletes.

A hangulat teremtésre sem lehet panaszom. Szinte láttam a királyi udvart, ahol egy gyermeknek kellett helyt állnia, majd egy nőnek, mindezt egy olyan világban, ahol elvileg mindenről a férfiak döntenek. Láttam a hatalmas pompájú ünnepségeket, a felcicomázott hölgyeket, a beteges hercegeket, a nekik kiszemelt feleségeket.
A folyamatos árulások és cselszövések közepette is találhattunk mindig egy aprócska boldogságot, bár tudtuk, ez tiszavirág életű lesz.

A szereplők közül számomra tényleg Katalin volt az egyik legszimpatikusabb. Az is igaz, hogy az ő alakja volt talán a legjobban kidolgozva.
Henrik valahogy nem fogott meg, azzal pedig nem is segített a dolgon, hogy akárcsak az apja, a szeretőjét többre tartotta a feleségénél. Habár a halálát nem kívántam, azért némi elégtételt éreztem :D. De lehet, hogy csak kissé vérmessé tett a történet.
Ruggieri alakjáról többet is megtudtam volna, kár hogy erre nem adatott lehetőségem. Habár magában a varázslatban nem hiszek, ezek a részek legalább annyira megfogtak, mint egy-egy politikai játszma.
A királyi gyermekek...hát, a könyvben leírtak alapján úgy igazán egyiküktől sem estem hanyatt. Aztán persze ki tudja, hogy a valóságban milyenek is voltak. Az elején még Eduard-ot kedveltem, de a végére igencsak megutáltam, és a vérét kívántam. (Lehet, hogy tényleg rossz hatással volt rám a történet?)

Viszont az biztos, hogy nem lehet ennyi alapján megítélni a történteket és embereket, úgyhogy biztos fogok még olyan könyvet keresni magamnak, ami ezzel a korral és ezen szereplőkkel foglalkozik. Hátha kicsit többet megtudhatok róluk.

Ha valaki szereti a történelmi könyveket, nem zavarja a vér, és a varázslat ami itt-ott átszövi, akkor csak ajánlani tudom.

Kiadó: Palatinus Kiadó
Oldalak száma: 658

2014. október 1., szerda

Callie és Kayden

Jessica Sorensen: Callie és Kayden - Callie, Kayden és a véletlen

4/5

"Kayden megtanulta, hogy egyetlen esélye a túlélésre az, ha némán tűri a szenvedést. Ha szerencséje volt, meg tudta húzni magát, és tette a dolgát, kibírta egyik napot a másik után. Ám egy este úgy tűnt, végül mégis oda a szerencséje – és az élete… míg fel nem bukkant egy Callie nevű lány, éppen időben, hogy őrangyalként megmentse.
Callie nem hisz a szerencsében. A tizenkettedik születésnapján történt szörnyűség óta nem. Miután túlélte a borzalmat, Callie eltemette magában az érzelmeit, és megfogadta, hogy soha senkinek nem árulja el, mi történt. Most, hat évvel később, még mindig küszködik ezzel a fájdalmas titokkal, ami kis híján felemészti.
Amikor a sors úgy hozza, hogy Kayden és Callie ugyanarra az egyetemre kezdenek járni, a fiú elszánja magát: megismerkedik a gyönyörű lánnyal, aki megváltoztatta a végzetét. A csöndes és visszahúzódó Callie még mindig fél bárkit is beengedni a világába. Kayden azonban biztos benne, hogy Callie okkal tért vissza az életébe. És minél inkább igyekszik a lány életének részévé válni, annál inkább rádöbben, hogy ezúttal Callie szorul megmentésre…"

Néha tényleg elgondolkozom azon, hogy engem miért találnak meg az ilyen "komorabb" történetek. Lehet, hogy így próbálom meg kompenzálni a romantikát? Na mindegy.

A történet eléggé in medias res kezdéssel indít. Egy buliba csöppenünk, ahol főhősnőnk még számunkra érthetetlen okból kifolyólag kerüli a társaságot és az érintkezést, míg a főhőst épp az édesapja leckézteti meg. Nem éppen ideális találkozás, de valamit mégis elindít bennük.
Ezekután kisebb utalásokkal teletűzdelve indulunk meg az egyetemi élet sűrűjébe.

Annak ellenére, hogy a könyv nem teljesen az én korosztályomnak szól, engem mégis szórakoztatott, megfogott. Kíváncsivá tett a szereplőkre, és arra, vajon milyen jövő fog rájuk várni.
Az már a legelején kiderül, hogy egyikük élete sem tökéletes, még Kayden-é sem, pedig a látszat ott mást mutatna. Ha más okok miatt is, de egyikük sem bízik a családban, nem támaszkodik rájuk.        Olvasás közben nem is tudtam, hogy melyiküket sajnáljam jobban. Mindkét esetben a "nem veszünk tudomást" a rossz dolgokról viselkedés jelen van, ami előtt én értetlenül álltam. Nem mondom, hogy nem lehet nehéz szembenézni a történtekkel, vagy éppen egy erőszakos családtaggal. De ha az embernek gyereke/gyereki vannak, akkor legalább meg kellene próbálni. Egy anya sem védheti meg mindentől a csemetéjét, de kicsit több erőfeszítés nem átallott volna. Ennyit a remekül működő családokról.
   A fenti okokból kifolyólag a két fiatal igyekszik mindent magába zárni, és egyedül megoldani. Ami várható módon nem mindig a legegészségesebb formában jelentkezik. Bár ebben az esetben mintha Callie egy fokkal jobb helyzetben lenne, hála az egyetemen megismert új barátjának, aki sokat segít neki. De még ő sem tud mindent. A kérdés az, hogy vajon két ilyen mértékig sérült fiatal, tud-e egymásnak segíteni abban, hogy leszokjanak ezekről a berögzült szokásokról, és egy kiegyensúlyozottabb jövő elé nézzenek? Remélem ezt a következő részek ki fogják fejteni, mindenesetre szurkolok nekik.

A szereplők tényleg szerethetőek. Nem egy esetben túlzásba esnek az írók, miközben azt próbálják érzékeltetni hogy a főhőseik milyen mértékig szerencsétlenek, és sajnálni valóak, amivel nálam pont az ellenkező hatást érik el. Itt ilyen hála az égnek nem volt.
   Mondjuk ennek ellenére az én személyes kedvencem Seth volt. Annak ellenére, hogy neki is meg volt/ meg van a maga gondja, mégis mindig vidám, segítőkész, és tényleg vigyázott a lányra.
   Callie a védelmező ösztönöket váltja ki az emberből, még belőlem is, pedig nem férfi vagyok. Talán amiatt, ahogy megjelenik a lapokon. Pedig ahogy egyre jobban megismerjük a múlt egy bizonyos eseményét, rájövünk, hogy sokkal több erő lakik benne, mint látszik.
   Kayden az erős férfi szerepre pályázik, aki megakarja menteni a másikat. Ám közben saját magával és a félelmeivel is meg kell küzdenie. Az elején őt gondoltam az erősebbnek, kitartóbbnak, de a végén ezt felül kellett vizsgálnom, ennek ellenére nagyon remélem, hogy ki tud lábalni abból a kalamajkából, amibe keverte magát.

A témák, amik itt fel vannak vetve, sajnos elég aktuálisak. A családon belüli erőszak, a kiskorúak megrontása, a szexuálisan más beállottságúak bántalmazása...ezek mind olyan problémák, amik a mindennapjainkban is megjelennek. És csak hálát adhatunk, hogyha minket nem érintenek, de sok-sok más embert igen. És ezen már érdemes elgondolkodni. Meg talán tenni is ellene. Ha mást nem is, akkor annyit, hogy mi magunk nem fogjuk elítélni őket, hanem segítünk, ha megtisztelnek a bizalmukkal, és beavatnak a problémáikba. Mert mindannyian emberek vagyunk, nem igaz?

A könyvért köszönet illeti a Könyvmolyképző Kiadót.

2014. szeptember 23., kedd

Útvesztő

James Dashner: Az útvesztő

4/5

"Thomas egy hideg, sötét liftben tér magához, s az egyetlen dolog, amire emlékszik, az a keresztneve. Minden más eltűnt az emlékezetéből. Amikor a lift ajtaja kinyílik, Thomas a Tisztáson találja magát egy csapat srác között. A Tisztáson élő fiúk mindennap Futárokat küldenek a lakóhelyüket körbeölelő Útvesztőbe, amelyet nehéz kiismerni, mivel a falai minden éjjel elmozdulnak. Thomas, az utolsóként érkező újonc számára egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy az Útvesztő egy kód, ami megfejtésre vár. Úgy dönt tehát, hogy ő is Futár lesz. Annak viszont, hogy a megfejtés közelébe kerüljön, komoly ára van: például olyan lényekkel is találkoznia kell, akik elől mindenki más menekül.
EGYSZER CSAK MINDEN MEGVÁLTOZIK…
…megérkezik a Tisztásra az egyetlen lány, Teresa, aki nemcsak Thomasra lesz nagy hatással, hanem az egész csapat sorsára is."

Úton-útfélen ebbe a történetbe futottam bele, főleg amikor megjelentek a mozifilm trailer-ei. Úgyhogy mivel amúgyis kíváncsi voltam rá, előrébb került a listán. Mert hát mozifilmet nem nézek úgy, hogy nem olvasom el előbb a könyvet, amiből készült. Már ha tehetem. 

Az alaptörténet olyan sok újdonságot nem tartalmaz. Ezer plusz egy történet szól arról, hogy néhány tini a túlélésért küzd nap mint nap. Aztán egyszerre csak megérkezik a főszereplőnk és ezzel minden megváltozik. De voltak újítások, amik egészen tetszettek. Na meg olyanok is, amik nem.
Ez utóbbiba tartozott például az "idegen" szavak sora. Ennek értelmét nem igazán láttam. Annyi időre azért nem voltak elzárva a környezettől, hogy ez indokolja a megjelenésüket. Úgyhogy ez az elején igazán zavart, aztán túl tettem rajta magam.
Ami tetszett, hogy az emlékeiket egy időre visszakapták, bizonyos helyzetekben. Ám utána hamar el is felejtették őket. Vagy a Siratók.

A fiatalok közül úgy igazán Minho-t, New-t volt az, akik igazán megfogtak. Thomas és Teresa alakja túl távoli lett számomra, illetve túlzottan erőltetve éreztem azt, hogy őket kedvelni kellene. Chuck meg olyan kis szerencsétlen volt, akit inkább védelmezne az ember, de nem ő a kedvenc.
Viszont úgy igazán senkit sem utáltam. Sem az Alkotókat, sem Gally-t. Talán mert túl sok kérdésem maradt megválaszolatlanul.

Érdekes volt nézni, hogy egy ilyen helyzetben a fiatalok is kiépítik a társadalmat, ami működik is. És hogy tényleg a remény az, ami végig munkál az emberben. Na persze nem árt, ha van valami cél is az életében.

Annyi kérdés maradt bennem a könyv elolvasta után, hogy egészen biztos elolvasom a folytatást is.
Aki szereti a kicsit komorabb hangvételű disztópiákat, akcióval megfűszerezve, szerintem nyugodtan belefoghat ebbe is.

Kiadó: Cartaphilus
Oldalak száma: 362

A Napkirály árnyékában

Golden Keyes Parsosns: A Napkirály árnyékában

3,5/5

"Az erős hitű hugenotta Clavell család üldöztetéséről és meneküléséről olvashatunk a XVII. századi Franciaországban, a hugenotta-üldözések korában játszódó történetben. A családanya Versailles-ba megy, hogy a királyhoz, XIV. Lajoshoz fűződő korábbi szerelmi kapcsolatára építve igyekezzen mentességet kicsikarni bujdosó, zaklatásnak kitett családja számára. A gyönyörű asszonynak az udvar forgatagában férje és a király mellett újabb hódolója akad egy rendkívüli vonzerejű fiatal udvaronc személyében, akinek sorsa a továbbiakban összefonódik a családéval. A fordulatos regény történései minden családtag hitét próbára teszik és megtudjuk, hogy bár Isten útjai számunkra kifürkészhetetlenek, minden pontosan illeszkedik egy magasabb rendű tervbe, hiszen az emberi szenvedések Isten dicsőségét szolgálják. Hasznos lecke emberi kapcsolatokból: példát kapunk arra, hogyan kell kegyetlen megpróbáltatások közepette is egyben tartani a családot, megőrizni hitünket és szeretetünket."

Sose értettem a megkülönböztetést, és nem is szeretem. Így itt is értetlenül álltam a hit miatti üldöztetés előtt. Én alapvetően úgy vagyok vele, hogy addig, amíg nekem nem okoz vele gondot, és nem akar erőszakosan a saját vallására áttéríteni, addig tőlem hihet abban, amiben akar. Ez az ő személyes joga. A problémák akkor szoktak lenni, amikor valaki ugyanezeket felém nem adja meg, és nyilván akkor kifejtem a véleményem, de akkor sem üldözöm a másikat. Mondjuk hatalmam sem lenne hozzá ez is tény.
Szóval maga a téma itt is érdekes, és jogos. Mert tényleg sose férünk a bőrünkbe, és ha más nem, akkor emiatt ugrunk egymás torkának. A puszta szeretet nevében. Logikus.

A kor is, ami színt ad az egész történetnek is, érdekes volt számomra. Nem sok olyan könyvet olvastam eddig, ami XIV. Lajosról szólt. Sajnos, itt sem kap olyan nagy hangsúlyt, leszámítva, hogy nőcsábász, rosszul viseli, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy ő szeretné, nem érdekli, hogy honnan van pénz, de legyen. Pedig biztosan nem csak ennyiből állt ez az ember. 

Ami a szereplőket illeti, érthető módon én a Clavell családnak szurkoltam. Bár az elején kissé naivnak tartottam az anyát, hogy úgy gondolta ki tudja magának kényszeríteni a védelmet a királytól, anélkül, hogy bármit is adna érte. Ugyan már. Ez akkor sem, és most se így megy. Mindennek meg kell adni az árát, ha nem akkor rögtön, akkor később.
Pierre alakja is egész szimpatikus volt, bár néhol már-már hihetetlenül segítőkész volt...de lehet, hogy csak én voltam addigra már túl rosszindulatú a könyvvel szemben.

Egynek nem volt rossz, de azért lázba nem hozott.

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalak száma: 386

Gyilkosság alkímiája

Carol McCleary: Gyilkosság alkímiája

3,5/5

"Párizs 1889. A Világkiállítás területén már áll Eiffel lenyűgöző tornya, szenzációs látványosságok, az ipar, a technika vadonatúj vívmányai bűvölik el a nagyérdeműt.
Ám egy rejtélyes gyilkos lopakodik a Fény városának utcáin, s lakóit pestisjárvány tizedeli. Nellie Bly-nak, a világ első oknyomozó újságírónőjének meggyőződése, hogy a gyilkosságok kapcsolatban állnak a járvánnyal, és elhatározza, hogy véget vet mindkettőnek. Szövetkezik a zseniális fantáziájú Vernével, az intelligens és szégyentelen Oscar Wilde-dal és a történelem legnagyobb mikrobavadászával, Louis Pasteurrel, hogy együtt megoldják az évszázad bűntényét."


Nos, a könyv külsőleg is gyönyörű, és a benne lévő rajzok is nagyon tetszettek. Szóval esztétikailag nincs gond vele. Viszont maga a történet nem teljesen szippantott magába. Pedig a fülszöveg nagyon ígéretes volt, de lehet csak én vagyok ilyen kekec.
A legnagyobb problémát maga a főszereplő alakja okozta. Nellie az esetek 80%-ban az idegeimre ment, és nem egyszer megérdemeltnek éreztem a problémáit. Így nehéz azon aggódni, hogy ugye nem fogják eltenni láb alól. Na nem mintha a többi szereplő annyira kedvenc lett volna, talán még Pasteur a maga különcségével.

Ami tetszett, azaz ahogy ebbe a korba nyerünk bepillantást. Az újságírók életébe, a nők életébe, na meg persze a világ kevésbé fényűző felébe. Emellett a biológia is elég hangsúlyos szerepet kap, ami nem elhanyagolandó szempont, pláne ha az ember lánya maga is ezen a szakterületen mozog. Mondjuk nem éppen mikrobiológia az irányom, de így is élvezettel olvastam az erre vonatkozó részeket. Senkit ne riasszanak vissza, mert teljesen érthetően van benne minden megfogalmazva.

A krimi szál annyira nem hozott lázba, hacsak az a része nem, amíg sikerült kideríteni egyáltalán mi okozza ezt a járványt. Az itt felvetett probléma, miszerint mekkora veszélyt is jelenthet a tudás, ha nem jó kezekben van, nem új keletű, de ettől függetlenül reális probléma. Bár azt hiszem itt az alapvető probléma bennünk, emberekben van, így ez addig fent fog állni, amíg emberek fogják taposni a bolygó felszínét. Vagy drasztikusan megváltozunk, amire én egyelőre nem látok esélyt, de soha ne mondjuk, hogy soha.

Szóval, összességében nem volt annyira rossz, de sokkal több mindent ki lehetett volna hozni belőle.

Kiadó: K.u.K.
Oldalak száma: 352

2014. szeptember 6., szombat

Lángoló agy

Susannah Cahalan: Lángoló agy - Egy hónapig őrült voltam

5/5

Lebilincselő visszaemlékezés a New York Post fiatal újságírójának tollából, aki ritka és ijesztő betegséggel vívott csatát, most pedig saját tapasztalatainak megírásával bepillantást enged az agykutatás fantasztikus tudományába.
Susannah Cahalan egy napon furcsa kórteremben ébredt – az ágyhoz szíjazva, felügyelet alatt, mozgásra és beszédre képtelenül. Az egyhónapos kórházi tartózkodása alatt készült kartonjai pszichózisról, agresszióról és veszélyes instabilitásról tanúskodnak. Néhány hete még egészséges, életteli huszonnégy éves volt, élete első komoly kapcsolatában, felfelé ívelő karrierrel.
Susannah lenyűgöző könyve tulajdonképpen egy krónika, mely megvilágítja a betegség útjának kifürkészhetetlen ösvényeit, és azt a szerencsés felfedezést, ami végül megmentette az életét. Kiderült ugyanis, hogy autoimmun kórról van szó, melynek során a szervezet megtámadja az agyat. Ez magyarázatot adhat a történelmen végigvonuló „démoni megszállásokra”


Hányszor mondjuk életünkben valamire, hogy ez őrültség, vagy a másikra azt, hogy te őrült vagy, egy helyzetre, hogy én ettől mindjárt megőrülök? De egy pillanatra se gondolunk bele, mi lenne velünk, ha ez tényleg bekövetkezne. Mit tennél, ha a valósághoz való viszonyod megváltozna? Ha az, akinek hitted magad, hirtelen eltűnne a süllyesztőben, s a családodnak egy teljesen új emberrel kellene valamit kezdenie?
A fejlődésünk egyik alappillére, amikor elérünk egy olyan fejlettséget, hogy kialakuljon az én tudatunk. Ennek általában a gyakori "nem" szócskával adunk hangot, melyet szüleink nem feltétlenül élveznek. Innentől kezdve tulajdonképpen életünk nagy részét azzal töltjük, hogy megismerjük önmagunkat, majd elhelyezkedjünk a társadalomban.
Gondolj bele, ha megkérdeznek arról, te milyennek tartod magad, akkor csupa ismerős dolgot veszel sorra. Azokat a tulajdonságokat, amiket mindennap látsz a tükrödben, és azokat, amik évek alatt alakultak és csiszolódtak a viselkedésedben. Mit tennél, ha mindez egy pillanat alatt megváltozna, sőt eltűnne?

A könyv két szempontból is felkeltette az érdeklődésemet. Egyrészt mint biológus, érdekelt maga a betegség, amely nem volt ismerős számomra. Másodszor pedig az emberi oldal. Hogy lehet ezt végig aszisztálni, megélni? Sőt, ezután újra beilleszkedni a hétköznapi világba?

Lenyűgözött Susannah őszintesége, a családjának kitartása, barátjának hűsége. Egyik félnek sem lehetett könnyű. A betegnek, mert ha nem is mindig volt tisztában a helyzetével, sokszor érezte, ez nem az igazi énje, a családnak és barátoknak pedig végignézni azt, ahogy leépül, közel kerül a halálhoz. És közben mindenki fejében ott az ijesztő gondolat: Mi van, ha ugyan fizikailag felépül, de szellemileg már nem lesz az, aki volt? Emelem kalapom előttük, mert nem adták fel. Hogy kiálltak érte akkor is, amikor ő nem tudott magáért. És a bátorság előtt is meghajlok, mert én nem biztos, hogy hónapokkal később képes lettem volna visszanézni a felvételeket, vagy beszélgetni azokkal az emberekkel, akik ezalatt az egy hónap alatt önmagamból kivetkőzöttnek láttak. Hiába, hogy nem maradtak saját, de leginkább megbízható emlékeim.
Nagyon szuggesztív az írása. Amikor olyan részt olvastam, ahol dühkitörése volt, vagy haragos és impulzív, akkor én is sokkal türelmetlenebb voltam a körülöttem lévőkkel, és indokolatlanul voltam haragos. Úgyhogy hamar rászoktam arra, hogy olyankor olvassam, amikor senkinek nem kell válaszolnom, vagy legalábbis megértően viselkednem. Igazi érzelmi hullámvasút élményt jelentett. Ez egyszerre jó, és rossz. Jó, hogy ilyen mélyen beszippantott, rossz, mert olvasás után a szomorúság, vagy lehangoltság szinte a bőröm alá kúszott, s velem maradt.  
Szinte láttam, ahogy egy-egy vizsgálatra elviszik (MRI nekem is volt, úgyhogy azt teljesen magam elé tudtam képzelni).  

Az orvosi, biológiai részek szerintem mindenki számára érthetően vannak megfogalmazva, bár ugye ebben nem biztos hogy én vagyok a legtisztábban látó személy. Mindenesetre ismét elgondolkodtam azon, amin már jó pár órán is anno, mennyire nem ismerjük még a saját agyunkat, és a különféle betegségeket, melyek azt támadják meg. Pedig jól látható, elég csak egy aprócska hiba, és akár mindent elveszíthetünk.
Nagyon pontosan vannak leírva a különféle fázisok, és kezelések is. Na meg az az összehangolt munka, ami egyáltalán elvezetett ahhoz, hogy rájöjjenek, mi a baja és elkezdjék a kezelést.

Olvasása közben sok mindenen elgondolkodhatunk. Milyen könnyen széthullhat egy emberi élet. Hogy az egészségügyi rendszer sehol sem tökéletes, hiszen volt olyan orvos, aki félrediagnosztizálta, és még a gyógyulása után sem tudott erről a betegségről. Hogy túlterheltek az orvosok és ápolók, és sokszor csak 5-5 perc jut vizsgálati időnek az emberekre. Ennyi idő alatt pedig nem lehet megváltani a világot, vagy jobban megismerni a pácienst.
Vagy azon is elgondolkodhatunk vajon hány és hány ember élete ment tönkre amiatt, mert nem tudták felismerni, ez a baja? És még ha ki is derül, nem biztos hogy felépül, vagy egyáltalán lesz arra elég pénze, hogy a kezelés megkezdődjön...

Ami végig bennem volt, az a hála, amiért nem velem történt meg. Nem én vesztettem el az identitásomat, nem nekem kellett megküzdeni a hallucinációkkal és paranoiával, később pedig a sajnálkozással, lenézéssel. A remény, hogy sikerül neki felépülni teljesen, s lehetősége lesz egy teljes élet leéléséhez. Sajnálat, hogy ilyen élményekkel kell bárkinek is megvívni, mert ezt senki nem érdemli. Düh, mert nincs mindenkinek lehetősége a legjobb orvosokat és a legjobb kezeléseket megkapni.

Ajánlani tudom, mert nem fog hidegen hagyni senkit. De arra mindenképpen készüljetek fel, hogy ez nem egy habos-babos, rózsaszín történet. S ugyan vannak benne vidámabb részek, azok nem túl hangsúlyosak. De nagyon elgondolkodtató. S talán általa megértjük, és kevésbé fogjuk elítélni azon embertársainkat, akik akaratlanul is elveszítik az agyuk feletti irányítást, hiszen ők is áldozatok. Csapdába esve a saját tudatunkban...ezt senki nem kívánja.

A könyvért köszönet illeti a Könyvmolyképző kiadót.

 

Én, Rembrandt lotyója

Sylvie Matton: Én, Rembrandt lotyója

3,5/5

"Hendrickje Stoffels – Rembrandt szolgálólánya, kedvese, múzsája, modellje. Legalábbis a lexikonok, kézikönyvek, művészettörténeti munkák szerint. De ki volt valójában Hendrickje, ez az írástudatlan, mélyen vallásos parasztlány, aki nem sokkal a vesztfáliai béke megkötése után, alig húszévesen került az akkor már híres festő és magányosan élő özvegyember, Rembrandt van Rijn házába? Ki volt valójában Rembrandt, minden idők egyik legzseniálisabb festője, akinek szívét rabul ejtette és ecsetjét megihlette az érzéki szépségű, szelíd lelkű fiatal lány? És milyen volt az a világ, amelyben éltek, az amszterdami jómódú polgárok kívülről oly erényes, belülről oly romlott világa?"

Az én legnagyobb bajom a történettel az volt, hogy Hendrickje-t nem sikerült igazán megkedvelnem. Ami elég komoly probléma, hiszen az ő tolmácsolásában, az ő szemén keresztül látjuk a mindennapi életet, és a család megpróbáltatásait.
Habár egy kedves, csendes és vallásos teremtés, nem került hozzám közel. Hiába derül ki róla, hogy hűséges, hogy kitart a legrosszabb pillanatokban is kedvese mellett, nem fogott meg az alakja. A babonaságaitól sikítófrászt kaptam, persze erről nem csak ő tehet, hanem a kor is, amiben élt. Mondjuk itt is voltak számomra érdekes dolgok, azt eddig sehol sem olvastam, hogy régen a fekete cseresznyét is a pestis "terjesztőjének" gondolták.
Vagy hogy a kutyákat és macskákat irtották, nehogy azok elpusztítsák a patkányokat, amik megtisztítják a várost a pestistől. Aham...

Az érdekességek, és a hétköznapok leírásai viszont megfogtak. Az emberi kegyetlenségen továbbra is meglepődök, akárcsak azon, hogy mennyire fontos számunkra a látszat. S az igazán értékes dolgokat figyelmen kívül hagyjuk.
Ma már meg se szólnánk Remrandt-ot és szerelmét, hiszen élettársi kapcsolatban éltek. De ez régen elfogadhatatlan volt, főleg ha a festő már eleve egy fontos ember bögyében van. És persze hogy sokkal könnyebb először a szeretett személyeken keresztül fogást találni rajta. Majd a művészetét csúfolják meg.
Sajnáltam, hogy ennyire sötét élete volt. Bár ha jobban belegondolunk, az igazán nagy alkotók egy tetemes része nem, vagy csak rövid ideig volt elismerve a korában. És csak az utókor emelte piedesztálra.
Magáról a festőről is megtudunk egyet-mást, de azt hiszem legközelebb egy olyan történetet olvasok róla, amiben az ő gondolatai is előtérbe kerülnek.

Zavart még a könyv felépítése is, hogy sokszor nem lehetett jól eldönteni, ez most meg is történik velük, vagy csak álmodja a lány, esetleg szeretné ha az elképzelt képsor bekövetkezne a rosszakaróikkal. Főleg az utolsó pár oldalon volt ez igazán érzékelhető.

Kiadó: Európa
Oldalak száma: 232 

2014. szeptember 2., kedd

Osztrák kurva

Lea Singer: Osztrák kurva

4/5

"Lea Singer, a német bestselleríró e nem túl dicsőséges epochát leleményes módon, kettős optikán keresztül mutatja be. Az ellenségei által „osztrák kurvaként” emlegetett Marie Antoinette királyné szenvedéstörténete megrázó erővel bontakozik ki a história megfilmesítésére készülő, öt mai nő beszélgetéseiből. Kiderül, hogyan éltek vissza a „felvilágosodás” és a „forradalom” nagyjai az akkor még épp csak hogy feltalált pornográfiával. Az első pillanattól fogva arra törekedtek, hogy erkölcsileg is megsemmisítsék a dinasztikus házasság eszközeként és szenvedő alanyaként, kislány korában Franciaországba került Habsburg hercegnőt.
Az öt mai hősnő pedig- a rendező, a három színésznő meg a történész- konzulens- lassanként felismeri saját privát történelmét a királynővel történtekben: az olvasó Marie Antoinette sorsával párhuzamosan „kis”, mai női drámákat él meg. Lea Singer páratlan arányérzékkel kezeli hőseit és a történelmet, egyszerre szól a szívhez és az értelemhez- talán még a férfiolvasó is megkönnyezi, amikor a megaláztatásában is méltóságteljes királyné a vérpadra lép."


Na, ez egy olyan könyv volt, amivel már régóta szemeztem, de nem nagyon tudtam elképzelni, mit is fogok kapni tőle. És habár számomra kissé furcsa volt a körítés, alapvetően tetszett a történet.
Marie Antoinette életébe, főleg az utolsó nem túl szép pillanataiba nyerünk bepillantást. Összeesküvések, rágalmazások, meghurcoltatás, és persze maga a bírósági eljárás.

Még ennyi mocskolódást...igazán szép példa az emberi viselkedés sötétebb oldalára. Nem mondom, hogy az elején nem adott esetleg okot az ellenszenvre, de könyörgöm, egy 15 éves fruskáról van szó. Viszont ezután meg nem volt megállás. Meglepetten olvastam ezt a lejárató hadjáratot, és a különféle kitalált történetet. Az emberi képzelet határtalan :D. Pláne ha ilyen dolgokról van szó.

Ami kevésbé fogott meg, az a jelenben játszódó részek voltak, kevésbé fogtak meg. Ráadásul kifejezetten zavart, hogy bármi is volt a téma, ezek folyton zabáltak. Nekem jó a gyomrom, de azért még én is kihagytam volna néha a ropogtatást a beszélgetések alatt.

Az elég jól kitűnik olvasás közben, hogy a politika azért nem sokat változott, és az ember azt hisz el, amit elakar hinni.
Marie Antoienette-ről elég sok mindent megtudunk, ahhoz képest milyen kis vékonyka a könyv, de én még szívesebben olvastam volna erről az időszakról, úgyhogy azt hiszem keresni fogok még ebben a témában könyveket.

Ha valakinek tényleg jó a gyomra, nem zavarja a téma, akkor szerintem érdemes elolvasni.

Kiadó: Cartaphilus
Oldalak száma: 200

A rizs és a só évei

Kim Stanley Robinson: A rizs és a só évei

5/5

"Képzeljük el, hogy a 14. századi Európa népességének nem 30–40, hanem 99 százalékát irtotta ki a fekete halál! Ez történelmünk egész menetét megváltoztatta volna. Kontinensünk keresztény kultúrája szinte teljesen megsemmisül, helyét a betelepülők iszlám és buddhista szellemisége veszi át. Az Újvilágot Kína fedezi föl, s a Közel- és Távol-Kelet szuperhatalmainak harapófogójában vergődő India az egyetlen, amely a rohamléptekben fejlődő tudománynak és technikának köszönhetően magára vállalhatja a függetlenségre vágyó kisebb nemzetek vezetőjének szerepét.
A minden könyvére alaposan felkészülő Kim Stanley Robinson a Vörös Mars után ismét egy rendkívül hiteles és hihető világot teremt, ám most itt, a Földön. Hétszáz év történelmét írja újra, lebilincselő alternatívát kínálva bolygónk múltjára, jelenére és jövőjére."

Eddig talán ez volt a legelgondolkodtatóbb olvasmányom. Múltról és jövőről, elvesztegetett és megtalált lehetőségekről, reményekről, az emberi hozzáállásról. Vallásról és politikáról. Szóval igen sok rétegű a történet, és ehhez mérten sok témában indult el bennem is a vezérhangya a hatására.

Pedig az elején nem voltam benne biztos, hogy végig tudom magam rágni rajta. Sok filozofálás és elmélkedés van benne, aminek a hangulatát és fonalát el kell tudni kapni, mert ha nem sikerül, akkor elég nyögvenyelős lesz a dolog. Sokkal olvasmányosabbra gondoltam a fülszöveg alapján, de végülis így sem volt rossz.
Na, de miután túltettem magam az első pár oldalon, kifejezetten élveztem. Mindig szerettem elmélkedni a mi lett volna ha dolgokon. Ami nem mindig jó, de az irodalomban sok gondot nem okoz. Érdekes volt végig követni a történelem sodrását ebben a vonalban. A nagyobb mérföldkövek itt is éppen úgy megjelennek, sőt néhány kiemelkedő alak is nagyon jól felismerhető lesz, még ha más helyzetben is találkozunk velük. Kifejezetten élveztem agyalni azon, az adott szereplő az általunk ismert történelemből kinek felelhet meg.

A vallási elmélkedések főleg az iszlám és buddhizmus területére csöppenünk, és azok jó-rossz oldalát egyaránt megismerhetjük. Mivel az alaptudáson kívül sok ismeretem nem volt róluk, én még ezeket a részeket is érdeklődéssel olvastam. És meglepő módon, mind a kettőből találtam számomra szimpatikus vonalakat, gondolatokat. Csak szomorú, hogy az emberek még a jó dolgokat is addig csavarják, amíg az érdekeiket nem szolgálja, és ezzel sok társukat hátrányba szorítják.
Az újjászületés és a közös "csoportban" fejlődés gondolata érdekes volt. Mindig keresni azokat, akikkel együtt, egy családot alkottok...hát, nem lehet egyszerű azért. Elég nagy a világ, mi van, ha a két ellentétes oldalára kerülünk?

Az emberi oldallal és a szereplőkkel nem volt igazán gondom. Igazából a szereplők nagy részét kedveltem, kivéve persze a "fő gonosznak"  kikiáltottakat. Szurkoltam, hogy sikerüljön nekik továbbfejlődni, és a végén megtalálják a megnyugvást. Az sem volt mellékes, hogy velük együtt az egész emberiség is megtalálja az egyensúlyt, szóval volt miért izgulni. Hiszen mindenki tudja, hogy milyen nehéz változni, pláne egyszerre sokat, sok embernek. Nem csoda, hogy annyiszor vissza kellett térniük, és mindig csak kicsit változott jó irányba a dolog.
De ettől még elég optimistának gondolnám a könyv hangját, mert hiszi, hogy képesek vagyunk változni. Legyen igaza.

A felépítés segíti azt, hogy kisebb adagokban olvassuk, ha túl töménynek érezzük, mert egy-egy nagyobb fejezet egy új élet történetét meséli el, a következő már más helyen, időben történik.

Szóval, ha valaki szereti az alternatív történelmet, nem zavarja a vallások jelenléte és azok elemzése, nem feltétlenül vágyik egy rohanó tempójú történetre, de szereti az igényes műveket, annak ajánlani tudom.

Kiadó: Metropolis Media
Oldalak száma: 602

2014. augusztus 28., csütörtök

Bezárt elmék

John Scalzi: Bezárt elmék

5/5

"Egy hotelszobában ismeretlen férfi holttestére bukkan a rendőrség. A feltételezett gyilkost még a helyszínen elfogják, de ő semmire sem emlékszik. Nem sokkal később újabb bűntény történik. Az esetet a kezdő FBI-ügynök Chris Shane-nek és sokat látott társának kell megoldania.
Hamarosan rájönnek, hogy igen nagy a tét. Az események ugyanis összefüggésben vannak egy frissen beiktatott törvénnyel, amelynek értelmében az USA radikálisan csökkenti a Haden-szindróma által érintett emberek ellátására szánt összegeket. A gyógyíthatatlan betegség több millió amerikait fertőzött meg: az életben maradottak elméje ugyan ép maradt, de elveszítették az uralmat önnön testük felett, így az agyukba ültetett neurális háló segítségével tartják a kapcsolatot a világgal.
Az új törvény nemcsak a lakosság jelentős részét háborítja fel, hanem számos nagyvállalat érdekeit is sérti. A hadenes közösség tiltakozásként tüntetéseket és sztrájkot szervez, mások azonban akár ölni is képesek…"

Én eleve Scalzi rajongó vagyok, ugyanis a Vének háborúja le vett anno a lábamról. Úgyhogy elég nagy elvárásaim voltak a történettel szemben még úgyis, hogy az olvasás közben nem hasonlítgattam össze a műveket. De elégedetten tettem le a könyvet, mert ez is éppolyan mélyen magába szippantott, mint eddig bármelyik világa.

Most egy pillanatra sem hagyjuk el a Földet, mégis egy másik világba nyerünk bepillantást. Egy vírus után az emberek igen nagy része bezártan él a saját testébe. Emiatt természetesen a kutatások olyan irányt vettek, amelyek az ő életük könnyebbé tételére irányulnak, illetve az újabb betegek megjelenését próbálják meg elkerülni.
Eléggé hidegrázós gondolat, hogy a saját testembe legyek rab. Természetesen ilyen emberek ma is élnek, és el nem tudom képzelni, hogyan élhetik ezt meg. Pláne, hogy a könyvben leírt lehetőségek ma még a kanyarban sincsenek, így nincs esélyük sem szrípiokban járni, sem integrátorok segítségével emberként nézelődni. Szörnyű belegondolni, hogy tudod mi történik a közeledben, de te nem tudsz reagálni rá...
Ebben a világban azonban ezen problémák egy részét áthidalták, még ha nem is mindig tökéletes a dolog. A betegek az Agorában beszélgethetnek, "találkozhatnak" egymással, és ha a fizikai viágba akarnak megjelenni, azt is megtehetik. Bár azért elég nagy árnak érzem hozzá azt, hogy különféle gépeket tegyenek az agyamba, de nyilván van az a pont, ahol ez már nem számít annak.

A hadenesek lassan egy szubkultúrát alkotnak, és a támogatásaik elvétele sokukat érzékenyen érint. Azt hiszem mindig is komoly nehézséget fog jelenteni az anyagi oldala a szociális hálózatoknak. Mert alapvetően mindenki úgy érzi, hogy a gyengébbeket, betegeket támogatni kell, az a helyes. De néha van az a pillanat, és pont amikor a sok kedvezményt, és kiváltságot már a hétköznapi/egészséges emberek nem kitörő örömmel fogadják, hanem némileg ellenségesen. Nem tudom, valaha lesz-e megoldás erre az ellentétre, a könyv sem ad erre igazi feloldást, pedig kíváncsi lettem volna, az író mit tudna elképzelni.

A nyomozás szál elég hamar megadja nekünk a főellenséget, a nagyobb részét az teszi ki, ahogyan megpróbálják őt lépre csalni, na meg a nyomok alapján előkeríteni a bombabiztos bizonyítékokat. Mi meg közben szurkolhatunk, hogy nehogy elhalálozzanak a nyomozók, illetve ne semmisüljön meg minden nyom, ha lehet. Számomra kifejezetten élvezetes volt, és az sem zavart, hogy jó pár technikai és tudományos leírást kapunk. Szerintem minden elég jól le van írva, úgyhogy laikusként sem kell aggódni, hogy elveszünk a részletek között. Mondjuk mivel nem informatikus vagyok, azt így nem tudom megállapítani, hogy mennyire lehetne lehetséges a leírtak megvalósítása, de engem meggyőzött arról, hogy ezek úgy működnek, ahogy, és ez számít.

A szereplők közül nekem Chris és Tony volt a legkedvesebb. Azt sajnáltam, hogy a többi alakra akkora hangsúly és idő nem jutott, pedig a lakótársak, és Chris szülei is felkeltették a kíváncsiságomat, bár az apukájában ebben a pár oldalban is pozitívan csalódtam, ami nagy szó. Remélem, hogy lesz folytatás, és így a többieket is megismerhetem, mert úgy érzem, hogy mögöttük is van mesélnivaló.
Chris és Vann kapcsolata érdekes, én szerettem a köztük zajló csipkelődő hangvételű párbeszédeket, néha csak ezek oldották a feszültséget. Bár főhősünknek amúgyis egy nagyon szimpatikus, kissé fanyar humora van, úgyhogy nem is csoda, hogy hamar a szívembe zártam.

Néha kissé kapkodtam a fejem, hogy bírjam követni a történéseket, vagy az éppen behozott új technikai csodát, de egyben el is varázsolt, úgyhogy nem lehet egy panaszszavam sem.

Azt hiszem, bátran ajánlhatom mindenkinek, aki egy kikapcsolódásra remek könyvet keres magának, némi izgalommal megfűszerezve.

A könyvért köszönet illeti az Agave Kiadót.

A lány, aki körülhajózta Tündérföldet

Catherynne M. Valente: A lány, aki körülhajózta a Tündérföldet

5/5

"Szeptember egy kislány, aki kalandokra vágyik. Amikor a Zöld Szél és egy Leopárd Tündérföldre invitálja, természetesen elfogadja a meghívást. (Te talán nem tennéd?) Tündérföldön azonban nagy a zűrzavar, és egy tizenkét éves kislányra, egy könyvszerető sárkánygyíkra és egy Szombat nevű, különös és majdnem emberi kisfiúra hárul a feladat, hogy legyőzzék a gonosz Márkinőt, és helyreállítsák a rendet."

Már az AdAstránál felfigyeltem az írónőre, de még eddig nem volt érkezésem tőle olvasni semmit. Úgyhogy amikor megláttam ezt a könyvtárban, nem haboztam lecsapni rá. Már maga a külseje is elrabolta a szívemet, ezt csak tetézte az,  hogy a fejezetek előtt is kis rajzokat találunk.

Gyerekként imádtam a meséket hallgatni, és ha elfogyott az olvasnivaló, akkor magam találtam ki újabbakat. Aztán ez csupán mesefilm nézésre redukálódott az évek során (erről nem tudok és nem is akarok lemondani), és csak néha-néha veszek a kezembe meséket. Eme könyv után úgy érzem, ez elég nagy kár. Nem csak a gyerekeknek, de az idősebbeknek is remek szórakozást fog nyújtani a történet. Úgyhogy felkerült a meg kell szereznem listára is :D.

Már főhősnőnk neve - Szeptember- is furcsa, előrevetítve, hogy bizony nem csak a megszokott mesei elemekkel fogunk találkozni. De mindenki megfogja találni a neki leginkább tetszőt. Tündérkirálynők, cserélt gyermekek, könyvgyíkok, társaik várnak arra, hogy elvarázsolják a hallgatóságot.

Hamar megszerettem Szeptembert, és reméltem, hogy különösebb sérülés nélkül fog majd a mese végén hazaérni, már ha haza akar. Mert valljuk be, ha nekünk ajánlanák fel, hogy elrepítenek minket egy másik világba (méghozzá egy leopárd hátán), akkor mi se nagyon igyekeznénk vissza, a szürke és sokszor kegyetlen, kiábrándító valóságba. Ám hiába tűnik az elején minden szépnek és jónak, hősnőnkkel együtt rájövünk mi is arra, hogy nincs minden rendben ebben az új világban, és bizony ennek is megvannak a maga sötét oldalai. És minden tettnek meg lesz a maga következménye, akár akarjuk, akár nem.

Mind a nyelvezete, mind a világa megfogott, és nem eresztett, amíg el nem olvastam az utolsó oldalakat. Utána is csak egy problémám volt vele: miért lett vége? Tudni akartam, mi történt az ott maradtakkal a lány hiánya alatt, hogy vajon az édesanyja rájött-e arra, a gyermeke bizony elveszített valamit...úgyhogy kénytelen leszek hamarosan a folytatást is kézre keríteni, mert bizony az is van ;).
Különösképpen tetszett a vége történetnek, amikor kiderül a Márkinő miért is lett olyan, amilyen. Ez az a faramuci helyzet, amikor a fő gonosszal hirtelen együtt érzel, s ha jobban belegondolok, lehet én sem lettem volna jobb az ő helyében.

Mindenesetre ha egy tényleg igényes és jó mesét szeretnétek olvasni, nyitottak vagyok az új ötletetekre, akkor feltétlenül vegyétek a kezetekbe és olvassátok el :).

Kiadó: Ciceró
Oldalak száma: 274

2014. augusztus 25., hétfő

A Holland alagút

William G. Winkler: A Holland alagút

4/5

"Rafinált nagyhatalmi cselszövés szálai bonyolódnak William G. Winkler új thrillerének lapjain, melynek kitervelői Moszkvában, haszonélvezői pedig közel-keleti fővárosokban üldögélnek, miközben New Yorkban ismét emberéletek tízezrei forognak kockán.
George McGeary , a CIA fél lábbal már nyugdíjban lévő bécsi rezidense a Hilton szálló bejáratánál megpillantja azt az embert, aki évtizedekkel korábban a kihallgatását vezette a KGB-nál. Nem csal az ösztöne, amikor arra a következtetésre jut, hogy itt valami rémisztő dolog készül, és figyelmeztetésére beindulnak a hatalmas titkosszolgálati gépezetek. Az olvasó pedig hamarosan rájön, hogy a világ alig változott valamit a hidegháború óta, legfeljebb a James Bondok őszültek meg közben…
A Németországban élő, de magyar nyelven író William G. Winkler A pénzváltó és A 210-es izotóp után harmadik regényével is bizonyítja: a politikai kalandregény műfajában a legjobbak közé tartozik, de ő az, aki mindenkinél frissebben reagál a világpolitika aktuális eseményeire."


Alapvetően nem vagyok nagy krimi rajongó, és a politikai krimi meg aztán tényleg nem volt a keresett műfajok között. De a 210-es izotóp után úgy gondoltam, felülvizsgálom ezt a hozzáállásomat. Így, amikor az új könyvről kaptam hírt, kíváncsian vágtam bele, sikerül-e megint megfogni.
És azt kell mondanom, igen.

Ezúttal is igen nagy fába vágjuk a fejszénket, a CIA tagjaival együtt. Megakadályozni egy újabb csapást az Amerika Egyesült Államok ellen. Kezdetben csak a megérzéseik, később félmondatokat kapnak, melyek a közelgő vészt jelzik, ám nem lelik a megfelelő nyomokat, miközben az idő vészesen ketyeg.

Az író nagyon érdekesen tudja átadni a történéseket, a különféle adatokat, évszámokat, történelmi vonatkozásokat, így még akkor is érdeklődve olvastam, amikor nem épp a nyomvadászatot taglalta. Ami nem rossz, tekintve, hogy általában a különféle hidak pontos adatai nem éppen a kedvenc olvasmányaim.
Egy szavam sem lehet a különféle hatalmi játékok roppant szemléletes leírásával szemben sem. Ismét csak kapkodtam a fejem, hogy ki kivel és miért. Persze a végén leginkább mindenki mindenki ellen, de ezen már addigra meg sem lepődtem. A szálak mozgatása, és az emberek kijátszása minden oldalon megjelenik, és gazdagítja a történetet, néhol nem is tudtam ez vajon épp kinek fog segíteni.
Hogy ezekből vajon a valóságban mennyi az igaz, nem tudom, és ezután a könyv után azt hiszem nem is akarom tudni. Egy ilyen játékban labdába se rúghatnék, szerintem genetikailag alkalmatlan lennék egy ilyesfajta megtévesztéshez, és az ellenfél kiismeréséhez.
A politikusok között meg meg sem lepődtem azon, hogy egyesek csak kiadják az utasítást, és azt, hogy mindezt hozzájuk nem lehet kötni. De azért belegondolva szörnyű, hogy az igazi "tettesek" ritkán kerülnek kézre...

Itt ismét képbe kerül ugye a vallási fanatizmus hatására elkövetett öngyilkos merénylet, terror csoportok. Ez egy érdekes, és azt hiszem elég kényes terület még napjainkban is. Én személy szerint nem tudom megérteni, hogy hogy képes valaki a saját életét feláldozni azért, hogy másokban kárt tegyen. Ez a fajta elhivatottság tőlem messze áll. Itt is értetlenül olvastam. Velem egykorú, vagy pár évvel idősebb, tanult fiatalok, akik a nagyvilágot is ismerik valamennyire. Előttük az élet, és még sem azt választják. Elgondolkodtató, és kissé ijesztő.  

Ebben a történetben a szerelmi szál erősebben volt jelen, engem különösebben nem zavart. Egyesek viselkedésére okot adott, meg kissé talán közelebb hozta hozzánk a szereplőket.
Ha már a szereplőknél tartunk, itt éreztem egyedül némi hiányosságot. Az elején megismerjük McGeary börtönbekerülését, megmenekülését. De sem akkor, sem később nem sikerül őt jobban megismernünk. Ugyanígy a felállított team tagjait sem ismerjük meg behatóbban, csak néha felbukkannak a történetben. Talán még Kevin lesz az, akiből a legtöbbet kapja az olvasó. Ezt kicsit sajnáltam, kíváncsi lettem volna a többiekre is. De ezt leszámítva egy szavam sem lehet a történetre.

Arra viszont kíváncsi lennék, hogy a könyvben leírtakból ma mit lehetne így megvalósítani...

Ha valaki szereti a politikai játszadozásokat, a kémkedést, egy grandiózus terv kibontakozását végig követni, az ezt a történetet is szeretni fogja. Aki pedig nem, annak csak azt tudom mondani, adjon egy esélyt neki.

A könyvért köszönet illeti az Atlantic Press Kiadót.