2012. december 31., hétfő

Évzárás

Eltelt egy újabb év, méghozzá nagyon gyorsan.
Ebben az évben elolvastam 158 könyvet, amit szép teljesítménynek könyvelek el, és jövőre cél a 200. Aztán vagy összejön, vagy nem :).

A sok könyv közül nem egyet kiadóknak köszönhetek, ezért szeretnék itt is köszönetet mondani az Agave, Ad Astra, Cicero, Gabo, Könyvmolyképző, Főnix Könyvműhely, Fumax, Maxim Kiadónak, hogy lehetővé tették a történetek elolvasását.

Emellett rengeteg könyv ötletet köszönhetek a molyoknak, a könyves blogjaiknak, és kedvességüknek, mert sokszor a vágyott könyvet kölcsön is adták nekem. Mindenkit nem sorolok fel, mert félek, végül valakiről elfelejtkeznék, ezért csak általánosságban mondom, hogy köszönöm!

Na meg persze köszönet a molytalálkozókért, ahol rengeteget nevethettem, és új emberekkel ismerkedhettem meg. Remélem jövőre is lesz pár, amire eljutok, és új emberekkel találkozhatok.

Minden kedves olvasómnak nagyon Boldog Új évet kívánok! Remélem jövőre is velem lesztek (már csak azért is, mert februárban lesz a blog szülinap, amikor ismét egy játékkal és könyvnyereménnyel várlak titeket), és hogy találtok kedvetekre való könyveket itt. Na meg persze sok olvasnivalót a saját polcaitokra :)


Romantika területére tévedve

Julia Quinn: A herceg és én
4/5

Világ életemben némi fenntartással közeledtem a romantikus dolgok felé, legyen az könyv, film, pillanat. Pedig az utóbbi egy évben nem egy kifejezetten jó romantikus könyvet, filmet olvastam láttam.
Julia Quinn-től ez az első regényem, és ismerkedésnek nem volt rossz.

A Társaságban megvannak az íratlan szabályok, amiket mindenkinek be kell tartani, még akkor is, ha herceg. Ezt Simon Basset.nek is meg kell tapasztalnia, amikor jó néhány év után visszatér Londonba. Hogy elkerülje a lányos anyák ambiciózus terveit, és az unalmas fruskákat, legjobb barátjának húgával Daphne-val egy tervet kovácsolnak, remélve hogy mindketten profitálnak belőle. Úgy tesznek, mintha egy pár lennének. De vajon tényleg csak színjáték az egész? És ha nem, akkor képesek lesznek a múltat eltörölni?

Aranyos, szórakoztató, megfelelő romantikával és szex jelenettel tűzdelve. Világot nem vált, de felhőtlen kikapcsolódást biztosít arra a pár órára, amíg olvassuk. Legalábbis az én esetemben ez így volt.
Simon minden kimértsége, és magányossága ellenére rögvest szimpatikus alak lett, akit én is szívesen elfogadnék, ha erre járna :D. Még a majdnem tökéletességet is elnéztem neki. A múltját leíró részeknél pedig úgy megvigasztaltam volna a kisfiút, aki volt...
Daphne alakja végre egy kis nyugalmat hozott nekem. Itt egy lány, egy ilyen korban, és mégsem csak az anyja szoknyája szélén ül, hanem gondolkodik, harcol, ha kell, mindemellett intelligens és humoros.
Anthony, Benedict, Collin alakjáról pedig már ne is beszéljünk...ilyenkor mindig sajnálom, hogy nekem nincs bátyám.

Szóval, ha nem bánod a némi romantikussággal átszőtt történetet, ezt ajánlani tudom. Mondjuk a borító engem elbátortalanított, de a belső jóval jobb. :D.

Kiadó: Gabo
Oldalak száma: 392

Vastündérek tervei

Julie Kagawe: Vashercegnő
3/5

Voltál már úgy, hogy olvastál egy sorozatot, könyvet, annak ellenére, hogy nem igazán jött be? Általában nem szoktam mazochista lenni, (kivéve a Szürke ötven árnyalata sorozattal, de lassan annak is a végére érek), de ez a sorozat ki fog rajtam. Már az első kötetben is úgy éreztem, nem az én történetem, pláne nem a kedvenc főszereplős regényem. Hát ezeket a kételyeket csak erősítette a második kötet.

A történet ott folytatódik, ahol az első abbamarad. Ezért ha azt még nem olvastad, akkor ez a bejegyzés erősen spoileres lehet rá nézve.
Megan a téludvarban várja, hogy Maab végre foglalkozzék vele. Közben ötpercenként aggódik, siránkozik, hisztizik azon, hogy a herceg miért nem foglalkozik vele, s vajon szereti-e. Aztán persze mindenfélébe belekeveredik. Úgymint a jogar elrablásának problémája, szökés, na meg a vastündérek problémája.

A történet innen megint kicsit hasonlít az első részre, Megan cirka két oldalanként kerül bajba, netalán életveszélybe, amik ellen nem sok mindet tesz, hacsak nem számít a sikítozás, vagy a gyors halálban reménykedés annak. Ellenben a fiúk és Vasparipa jó edzésben van, mert rendre megmentik. Mindemellett a lány önző, önkínzó, nyávogó viselkedése igencsak kiütötte nálam a biztosítékot.

Mégis, vannak a regénynek pozitívumai. Például a többi szereplő. Ash, Puck, a köztük lévő ellenségeskedő barátság (ennél jobb szót nem találok rá. A tündérek világa, most a téludvarba nyertünk bepillantást, ami nagyon tetszett, sokkal több ilyen részt eltudtam volna viselni. Vasparipa alakja, és a vastündérek világának bemutatása szintén nagyon jól volt megírva. Szóval nem lenne ez rossz történet, csak a főszereplővel kellene valamit kezdeni.

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalak száma:388

Gyöngyök és háború

Nick James: A gyöngyháború
4,5/5

A könyvet még egy könyvesblog oldalon fedeztem fel, és a jó értékelés valamint a fülszöveg alapján az akarom listámra, majd a karácsonyi kívánságaim közé került, s végül ajándékként meg is kaptam.

A jövőben járunk, és földünk nem éppen a legjobb állapotban van. Felperzselt, mérgezett területek, elszigetelt városok, peremvidékek, fogyó energia. Ez az, amit az ember láthat. Azt a kevés energiát is, amit használnak, az égből érkező gyöngyökből nyerik, amiért komoly harcok folynak az Éghajó Akadémia és az Egyesült Párt között.
De mi történik akkor, ha két fiatal fiú, kiknek múltja homályos, egy titokra jönnek rá? Hogyha a gyöngyök nem is azok, amiknek gondolták?

A könyv becsapós. Sokkal könnyedebbnek, egyszerűbbnek gondoltam. Aztán meglepődve olvastam, mert bizony komoly témák vannak benne elrejtve, mégis magával húzza az olvasót. A korrupció, a hatalomvágy, a megosztottság, a társadalmi különbségek, természeti válság és még sorolhatnám azokat a témákat, amik itt pendítve vannak, és valljuk be, nekünk sem idegenek, hiszen nap mint nap találkozhatunk velük. Hogy miért olvassuk el mégis?
Mert minden erőszak, halál, és kilátástalanság ellenére a könyv egyben a reményről is szól, és arról, hogy nem szabad feladni. Mindezek mellett szerethető alakok és oylan csavarok vannak benne, hogy az állam a földre esett.

Cassius alakja számomra nem volt teljesen egyértelmű. Ő, aki világéletében a felszínen élt, és megakar felelni Madame elvárásainak, alapvetően egy kegyetlen, és önző fúnak tűnt. De ahogy haladt a történet, úgy kezdett el árnyaltabb lenni a személye. A végére már-már kedveltem.
Jesse aki az égi életet ismeri, a humora, iróniája miatt lett egyből szimpatikus, na meg hogy ő volt a kis tesze-tosza. Ez ismerős szerep nekem is.

Nagyon nem részletezném a történetet, mert félek, valamivel akaratlanul is lelőném a poénokat. Tényleg csak ajánlani tudom olvasásra. Egyedüli problémám az volt vele, hogy nincs a folytatása a polcomon.

Kiadó: Főnix Könyvműhely
Oldalak száma: 264

Nefilimek és emberek háborúja

Danielle Trussoni: Az átok
4/5

Olvastam már az idén angyalos könyvet, de ez a történet egészen más oldalról közelíti meg az angyalok köztünk élnek storyt.
Mi történik, ha az emberekhez leküldött angyalok közül néhányan megkívánják az emberi nőket? S ráadásul gyermekeik lesznek? Azon kívül, hogy őket megbüntetik, a nefilimeket pedig megpróbálják kiiktatni a bolygóról elég sok minden. Az ember háborúba csöppen, még ha nem is tud róla. S ezúttal a harc azért indul meg, hogy szárnyas lények között dúló halálos betegségre megoldást nyújtó lantot valamelyik oldal a kezébe kaparintsa. De vajon ki lesz a győztes?

Itt az angyalok mindennek mondhatók csak nem éppen az aranyos és kedves lényeknek nem. Az embert alacsonyabb rendűnek tekintik, főleg a nefilimek, akik már-már kényszeresen próbálják vérvonalukat tisztán tartani, s régi hatalmuk visszaszerzéséről ábrándoznak. És mellesleg ki-kinyírnak néhány angelológust. Ha, legalább már tudom, mi leszek, ha nagy leszek :D.
Ami nagyon tetszett, azaz ötlet, és annak kivitelezése. Hogy egészen a legapróbb múltbeli részletig mindent úgy formált az írónő, hogy alkalmazkodjon egy ilyen világhoz. Ahol Mendel tulajdonképpen nem is a borsókat vizsgálta, hanem a nefilim-ember recesszív génjeit, Madame Curie pedig az angyalok bőréből érkező radioaktív sugárzásokat vizsgálta és még sorolhatnám a dolgokat.
Másrészt ki ne akarna életében legalább egyszer angyalszárnyat simizni? Lehetőleg anélkül, hogy ehhez halott legyen. Az sem elvetendő dolog, hogy ugye hajlamosak a nők a rossz fiúkba beleszeretni, így a nefilim-emberi leányok afférjai sem hihetetlen gondolat. Mondjuk arra kíváncsi lennék, hogy a betegség tényleg azért alakult ki, mert emberi gének többségbe kerültek, vagy a belterjesség hozta közéjük.

Ami kevésbé fogott meg, az kapásból a főszereplőnk alakja. Evangelinea, aki fiatalkorát egy apáca, egy levelezés folytán csöppen a dolgok sűrűjébe, s persze rögvest kiderül, neki mekkora feladata lesz. Jaj, ne már. Amellett, hogy semmi érdekes nincs az alakjában, de tényleg semmi, amivel megtudott fogni, ráadásul ingadozik az azonnal mindent elhiszek-és ez mekkora egy hazugság oldal között, ráadásul a leghihetetlenebb pillanatokban.
Ehhez jön még hozzá Verlaine alakja, aki ugyebár művészettörténész lenne, mégis magánkutatást végez, simán betör egy kolostorba, ahol nem kapják el, és rögvest elhiszi az angyalok létezését és meglepő módon azonnali kapcsolatot érez hősnőnkkel. Ó, anyám borogass.

Még jó, hogy itt volt Celestine visszaemlékezése, ami kifejezetten tetszett. Sokkal többet olvastam volna még róla, és a múltról, mint a többiekről.

Amúgy a történet vége nekem elég kiszámíthatónak tűnt, ennek ellenére elég sok pozitív dolog van a könyvben ahhoz, hogy kíváncsi legyek, mit lehet még belőle kihozni.

Kiadó: Kelly
Oldalak száma: 448

2012. december 24., hétfő

Atlantiszban jártam

Lilian H. AgiVega: Második Atlantisz
5/5

Egy újabb mesés, varázslatos történet. Kell ez is, a sok disztópia után. Atlantisz süllyedését a rabszolgaként tartott tündérek lázadása okozta. Uralkodójuk, hogy mentse népét, sellővé változtatta őket, ám visszanyerhetik emberi mivoltukat, ha kiúsznak a partra. Igen ám, de mi történik akkor, ha már nincs, aki ezt közölje a rettegő lakosokkal? Nos, akkor a város megmarad a víz alatt, s sellők lassan elfelejtik múltjukat. Na igen, csakhogy a tündérek nem felejtenek. És mi történik akkor, ha valaki ezt a két népet ismét egymásnak próbálja ugrasztani? Ráadásul a történetbe magyar fiatalok is belekeverednek.

Nekem tetszett. Elvarázsolt, ott sétálgattam, illetve úsztam a két birodalom területén. Eme területekről szívesen olvastam még volna többet is, de a szerző megnyugtatott, ami késik, nem múlik, a folytatásokban lesz még részem eme csodálatos világokról olvasgatni. Az alapötletet pedig eleve nagyon ötletesnek találtam. Persze lehet, hogy csak a gyermeki énem az, akinek jobban tetszik ez az ok, mint egy egyszerű vulkán kitörési magyarázat.
Ugyebár mindkét oldalról megismerhetjük a hercegeket, plusz a magyar családot és barátot. Rögtön találunk szerethető, és kevésbé szerethető, illetve konkrétan az ember idegeire menő szereplőket.
Kifejezetten kedveltem Aengust, lehet azt mondani rá, hogy önző, bár szerintem ez egyáltalán nem igaz, és ráadásul nem egy mosolyogtató pillanat hozzá kötődik.
Elel hol ilyen, hol olyan szereplő volt, bár a vége felé már inkább a pozitív oldal felé dőlt a mérleg. Aki kifejezetten idegesített, az Ricsi volt. Hiába a vége, nekem ő jelenleg nem jön be. De amíg élek, remélek, és állítólag változni is fog, szóval én készen állok megkedvelni, ha ő megteszi a kellő lépéseket :D.
Azaész pedig...a sellőherceg szintén kettős érzéseket váltott ki belőlem. A teljesen önző s....fej üzemmódban leledző, öntelt pukkancsot nem kedveltem. A rossz fiú, aki azért mégiscsak képes jó dolgokra, egészen bejött. Amikor viszont már túl jó fiú volt, ismét csak lestem. Jó, tudom, nekem aztán nem könnyű a kedvemre tenni.

Engem az sem zavart, hogy mindenki keresi és talán (?) meg is találja a párját, szeretem a happy end-es történeteket. És ehhez a regényhez ez ráadásul illet is. Úgyhogy egy rossz szavam sincs ellene.
 Nagyon kíváncsi lettem a folytatásokra, ugyanis szeretném tudni, sikerül-e Atlantisznak visszaszerezni az elfelejtett tudást, a tündéreknek elfogadni, hogy bizony köztük is lehetnek árulók, és rossz fiúk, a hercegeknek méltó uralkodóvá válni (már akinél ez sürgős lesz.).

A történet leírása, nyelvezete, a humor igen nagy erőssége a regénynek. A szerelmi civakodás néhol sok volt (például mennyi pofon elcsattan már :D, nem lett izomláza a lánynak?), de azért még az elviselhető kategórián belül. Szerintem mindenki megtalálja a neki szimpatikus karaktert, akik nem csak színtiszta jók vagy színtiszta rosszak, hanem kicsit ilyenek, kicsit olyanok. Ezáltal lesznek esendőek, szerethetőek. Akárcsak maga a történet.

Kiadó: Aba
Oldalak száma: 478

Az ember a tudomány mögött

Rebecca Skloot: Henrietta Lacks örök élete
5/5

Azt hiszem a legtöbb biológus, netán orvos ismerősömnek ismerősen cseng a HeLa név. Esetleg másoknak is rémlik még valami megboldogult középiskolás tanulmányaikból. A halhatatlan sejtvonal, melyet még évekkel ezelőtt egy nő méhnyakrákjából nyertek, s mely azóta nem egy kísérlet alanya volt, és nem egy fontos gyógyszer előállításában játszott komoly szerepet. És mégis, alig tudunk valamit arról a nőről, akinek mindezt tulajdonképpen köszönhetjük. Milyen volt? Mit szeretett?
Ezt próbálja a könyv nekünk elmesélni.

Habár még így is elég sok ismeretlen faktor marad Henriettáról, azért tudunk meg egy két dolgot. Azon személy szerint meglepődtem, hogy semmilyen tájékoztatást nem kapott sem ő, sem később a családja arról, hogy sejteket vettek tőle. Jó, ahogy olvastam, akkoriban a kutatások szabályozása igencsak hiányos volt, de akkor is. Arról nem is beszélve, hogy csak mert a bőrszíne nem patyolat volt, nem ezt érdemelte.
S annak ellenére, hogy tisztában vagyok, hogy milyen fontosak még napjainkban is a kutatások, nem vagyok benne biztos, hogy így kellene csinálni. Ennyire félni azoktól az emberektől, akiknek a szöveteit, sejtjeit használják a tudományban...

Nagyon sok problémát vetett fel a könyv, amin elgondolkodhat az olvasó. A negatív diszkrimináció, a szegénység, a kutatások során megengedhető viselkedés és sorolhatnám még. Nem épp egy rózsaszín, és habos-babos történet, mégis, érdemes elolvasni.
A szakszavak nagy része meg van magyarázva, így nem kell aggódni a laikus olvasónak sem. Én személy szerint örültem nekik, mert legalább leporolhattam a tudásomat :D.
Ha érdekel, hogy a tudomány hogyan jutott el bizonyos kutatásokban odáig, ahol most tart, ha kíváncsi vagy a történet mögött élő emberekre, akkor csak ajánlani tudom.

Kiadó: Park
Oldalak száma: 408

2012. december 23., vasárnap

Egy el nem mondott történet

Diane Setterfield: A tizenharmadik történet
5/5

Mindenki hajlamos arra, hogy néha szépítsen az igazságon, vagy épp a saját maga szórakoztatására találjon ki történeteket. Azok, akiknek ez utóbbi nagyon jól megy, nem egyszer regények írásába kezdenek, és így széles rétegnek nyújtanak kikapcsolódást, belépést egy másik világba. Feledést az élet nehézségeiről.
De vajon ők képesek-e egy idő után átlátni saját történeteiken? Tudják-e egy idő múltán mi az igazság?

Miss Winter egy igen híres írónő. No, nem csak azért, mert regényeit viszik, mint a cukrot. Hanem mert a múltja titokzatos ködbe vész, melyet csak sűrűbbé tesz maga a hölgy, ugyanis ahányan kérdezték már róla, annyiféle választ kaptak. Míg egy nap, egy hobbi életrajz író hölgyet, Margaret Lea-t kéri meg arra, hogy hallgassa és jegyezze le az igazi történetet. De vajon mi az igazság?

Az első pár mondat után elfogott az a különös hangulat, ami az egész könyvet átlengte. Kicsit bús, kicsit édes, de leginkább rejtélyes. Akárcsak Margaret, én is éppúgy kíváncsi voltam a történetre, és éppen úgy kételkedtem abban, hogy vajon képes lesz-e ez alkalommal az igazságot elmondani. Később már nem is izgatott, igaz-e vagy sem, mert egyszerűen magával ragadott a történet. A két szál jelenléte cseppet sem zavart, és ami meglepő volt, hogy mind a kettőt ugyanannyira szerettem. Általában van egy, amit jobban szeretek, de itt ilyen nem volt.
Az a rengeteg szenvedés, ami ezt a családot végig kísérte. Egyszerre sajnáltam, szántam, és bizony jó párszor utáltam őket. Mert nem egy gonosz tettet is elkövettek, még ha csak önvédelemnek is gondolták.

A legvége is tetszett, valahogy ez illett a történethez. Egyszerre édes és keserű.

Kiadó: Partvonal
Oldalak száma: 454

Cselszövések tengerében járva

Michael J. Sulivan: Trónbitorlók (Riyria Krónikák 1.)
5/5

Végeztek a királlyal. Kerestek két bűnbakot. Rosszul választottak.
A fülszöveg első pár mondata igencsak igaz. Riyria két személyből áll, egy tolvajból és egy harcosból, aki szabadúszóként jó pénzért képesek lopni, esetleg visszalopni dolgokat. Egy este arra bérli fel őket egy nemes, hogy a vendégül látójának a kardját lopják el, nehogy képes legyen vele megvívni. Csakhogy egy csapdába sétálnak bele, és meggyanúsítják őket a király meggyilkolásával. Hogy megmeneküljenek, meg kell menteniük a herceg, illetve most már jövendőbeli uralkodó életét, akár akarata ellenére is. De ez igen nehéz, ha nem tudják ki is az ellenség...

A történetet az első oldaltól kezdve szerettem. Ugyanis az egyik erőssége a regénynek a humor. Amit végig tart, így nem kell attól félnie az olvasónak, hogy valami száraz, unalmas dolgot kap.
A történet maga is nagyon jól van felépítve, én egészen addig, míg maga az író el nem árulja, ki a főgonosz, nem voltam biztos semmiben. Utána meg még annyiban sem, mint addig :D. Úgyhogy nagyon jól csűri-csavarja a cselekményt, és a különféle szövetségeket, összeesküvéseket. Itt mindenki mindenkivel, illetve mindenki ellen van.
Annak ellenére, hogy ez egy elképzelt birodalomban játszódik, minden komolyabb probléma nélkül eltudtam képzelni, hiszen a történelmi részek nagy többsége a mi világunkból való. Jó, a mágia használat nem teljesen, szóval aki történelmi regényt keres, és nem ijed meg egy kis fantasy kikacsintástól, szerintem nyugodtan kézbe veheti.

A szereplők...nem is tudom, kit szerettem leginkább. A "jó fiúk" közül mind a szívemhez nőtt, úgyhogy csak remélni tudom, hogy majd a sorozat közben nem fognak elhullani. Bár amilyen szerencsém van ilyen téren...
Royce, aki morcos, és kőszívűnek igyekszik magát feltüntetni, és az egyik legügyesebb tolvaj, aki eme földet taposta, s fanyar humorával nem egyszer nyújtott vidám pillanatot nekem.
Vagy a társa Hadrian, aki nagyon jó kardforgató, és a bűnös életvitel ellenére is vágyik arra, hogy valami jót tegyen. Kicsit pozitívabban gondolkodik, mint Royce, de legalább olyan csípős humorú.
Myron, a szerzetes, aki 4 éves kora óta nem volt a kolostor falain kívül, folyamatos rácsodálkozásaival szintén szórakoztatott, és elbűvölt a memóriája. Én is szeretnék így emlékezni mindenre, amit életem során olvastam...
A herceg az elején idegesített, de pozitív irányban fejlődött és a végén megkedveltem.
No és persze a hercegnő, aki igyekszik kideríteni apjuk halálának okozóját, és öccse életét is megmenteni. Nem lettem volna a helyében, de jól helytállt.

A történet nem akar más lenni, mint ami. Szórakoztatni kíván, és habár nincsen új a nap alatt, mégis ezt úgy fűzi össze, hogy az olvasót a könyvhöz láncolja.
Csak ajánlani tudom :).

A könyvért köszönet illeti a Fumax Kiadónak.

2012. december 16., vasárnap

Menedék

Ann Aguirre: Menedék-Enclave
5/5

Vonzódom az utópisztikus regényekhez, azt hiszem ez az utóbbi pár bejegyzésen is látszik. Most is egy ilyen történet akadt a kezeim közé.

Pikk egy föld alatt élő csoport tagja, ahol ritka számba megy a hosszú élet, és ahol mindenkinek meg van a maga feladata, mert ha nem képes semmit sem tenni, akkor bizony nincs értelme életben hagyni. A lány amióta az eszét tudja, vadásznő akar lenni, hogy élelmet és védelmet biztosítson a nála gyengébbeknek. Amikor beavatása megtörténik, megkapja társul Fakót, az évekkel korában kívülről érkezett fiút, s élete ezzel gyökeres változásba kezd. Vajon képes lesz alkalmazkodni az új dolgokhoz?

Ami nagyon tetszett a történetben, azaz ahogyan elképzeli és elénk tárja a két, egymástól eltérő világot, és az ott élők lépéseit, hogy alkalmazkodjanak a megváltozott körülményeikhez. A szabályokat, a kegyetlenséget, a harcot. S azt, ahogy egy újabb változás az igencsak törékeny békét és nyugalmat megtöri.
Mondjuk azt hiányoltam, hogy pontosan nem kaptunk választ az okokra, csak sejtetéseket, gondolom ez később fog kiderülni. Mert bizony így maradt egy rakat, megválaszolatlan kérdésem. Miért menekültek le egyesek a föld alá? Miért tartották titokban a fentiek létét? És még sok más, de azokkal már erősen spoiler-eznék, így azok ismertetésétől eltekintenék. Mindenesetre elérte a könyv azt, hogy nagyon kíváncsi legyek a folytatásokra.

A szereplők nagy része szerethető, még úgy is, ha néha kegyetlennek érezzük a tetteiket.
Pikk-kel úgy voltam, hogy hol kedveltem, mert egy talpraesett, erős, mindent túlélő ám mégis érzékeny lányt követhettem figyelemmel. Azért volt egy-két jelenet, ahol túlzottnak éreztem az érzékenységét, de ez nem sokszor volt így.
Fakó, a maga titokzatos múltjával, alapvetően erős értékrendszerével elvileg le kellett volna vennie a lábamról. Még sem sikerült neki. Nem utáltam, félreértés ne essék, de nem ő volt a kedvenc szereplőm.
Kósza, akit elvileg utálni kellene, nos őt meg szerettem. (Biztos rosszul vagyok összerakva). Minden erőszakossága ellenére (ami számomra érthetőek voltak, hiszen életben kellett maradnia, és egyben kellett tartania egy bandát) is szimpatikus lett a végén. Kíváncsi vagyok, hogy képes lesz-e még tovább fejlődni.

Ha szereted a komor, néhol bizony erőszakos és a haláltól sem mentes, de elgondolkodtató történetet, akor ezt is csak ajánlani tudom. A könyvért köszönet illeti a Fumax kiadót.

2012. december 12., szerda

Feed - Etetés

Mira Grant: Feed - Etetés
5/5

Nos, nagyon úgy néz ki, hogy szerencsésen választottam könyveket, ugyanis ismét egy dicsérő kritika fog következni. Azért igyekszem ömlengés mentesen kivitelezni a dolgot. :)

Mira Grant által felépített világban az emberek zombikkal osztoznak kicsiny bolygónkon. A két, emberiség életét jobbá tételére létrehozott vírusok nem várt interakciója okozta fertőződés mindenkiben ott lappang, arra várva, hogy előtörhessen, és egy öntudatát elvesztett, agyatlan zombit alkosson meg. Az emberek megtanultak ezzel együtt élni, új szabályokat alkottak, alkalmazkodtak. A blogger írás elterjedté vált, bár még mindig sokan lenézik őket. Hőseink egy csapatnyi fiatal blogos, akik az elnökválasztási kampány gépezetébe nyerhetnek bepillantást. Ám néhány emberéletet is követelő támadás után már nem olyan biztosak benne, hogy ez tényleg olyan jó dolog, mint gondolták. Meghátrálnak? Érdemes akár az életet is feláldozni, hogy az igazság kiderüljön?

Engem már ott meg vett a könyv kilóra, hogy hihetően és érthetően írta le azt, hogyan is lettek az emberekből, és az elvileg békés elhunytakból kevésbé békés, agyatlan lények. Mert lássuk be, azért nehéz elképzelni azt, hogy egyszer csak Earl bácsi felébred a temetőben és a mi nyakunkat szeretné megcsócsálni.
  A vírusok egymásra hatása, sőt egyáltalán a világba kikerülésük is olyan történet, amit eltudtam hinni. Hiszen mindenki szeretné, ha a jövőben a rákra és más egyéb betegségre ellenszert találnának, és ahhoz mindenki hozzáférjen ingyen. És emberi tulajdonság, hogy bizony gyakran cselekszünk azelőtt, hogy alaposabban végig gondolnánk, mi lehet a következménye, pláne hosszú távon.
És minderről úgy ír, hogy akkor sem esik az ember kétségbe, ha nem orvosit végzett, mert megérti mi a lényeg.  Egyetlen részlet volt, amire nem kaptam teljesen kielégítő választ, azaz, hogy miért csak egyszer "hozza vissza" az embert a vírus? Másodszorra, harmadszorra miért nem?

A másik, amit ötletesnek tartottam, a blogok felhasználása volt. Egyre több és több ember kezd el írni a neten egy oldalra, a gondolatait, olvasmányait, véleményeit vagy épp tippjeit kívánva megosztani másokkal. Hatalmas lehetőségek rejtőznek ebben, amit a jövő kiaknázhat, és ezzel játszadozott el az írónő.

Na már most a szereplők közül abszolút kedvenceim a Mason testvérek lettek. Kiegészítik egymást, Shaun, aki keresi a veszélyt, az akciót és mindezt élvezi, illetve Georgia, aki megfontoltabb és igyekszik az igazságot és a tényeket meglelni és rögzíteni. A köztük lévő kapcsolat azt hiszem sok szempontból ismerős lehet mindenkinek, akinek van testvére. Még ha "ölik" is egymást, a bajban rögtön segítenek a másikon, és el sem tudnák képzelni az életet a másik nélkül. Ez bármilyen testvérpárra igaz lehetne.
Buffy nekem kicsit távoli volt a technika iránti rajongásával, de azért őt is kedveltem, és ezen a vége sem változatot.
Ryman szenátor azaz ember, akit minden választó elképzel magának, de élőben még nem találkozott vele. A tökéletes politikus, aki ember maradt. És próbál az is maradni. Ráadásul nem akarja átverni a szavazókat. (Utópia! :D).
Tate az elején teljesen semleges volt, a végén ellenszenves, a legvégén pedig a halálát akartam, úgyhogy elég szépen ívelt lefelé a pályája.
Rick...ő túl keveset szerepelt Mahir-ral egyetemben, így nem tudtam teljesen megalapozott véleményt kialakítani róla, de a benyomásaim alapján szimpatikusak mind a ketten.

Maga a cselekmény akár ma is játszódhatna, leszámítva a zombikat. Ma is épp elég ember szeretne hatalomra jutni, akár bármi áron, ráadásul fanatizmusuk határokat sem ismer. És lássuk be, a politikai játszmák amúgyis hajlamosak a hétköznapi kisemberen átlépni.
Viszont félelemben élni nem lehet mindig, és az emberek vágynak az igazságra. Amihez elvileg joguk van, de vajon tényleg az igazságot kapják meg? Vagy csak valamit, ami annak tűnik?

Nagyon sok érdekes, sőt kifejezetten komoly gondolat van a regényben. A biológiai terrorizmustól kezdve az igazság elhallgatásáig. Azt hiszem, ez egy olyan könyv, amit olvashat az ember úgy is, hogy csak egy akciódús könyvre vágyik, és úgyis, ha valami elgondolkodtatót akar elővenni. Csak nem árt, ha jól bírja mellé a zombikat, vért, és halált. Mert ezekből van egy pár. Volt, akit kifejezetten sajnáltam, mert jó lett volna hinni egy szebb, boldogabb befejezésben, de pontosan az lett volna az, ami az egész regényt hiteltelenné tette volna.
Már csak azt kell eldöntenem, vajon megérte-e a csapatnak? Fogas kérdés. Szerinted?

A könyvért köszönet illeti a Lazi Kiadót!

2012. december 9., vasárnap

Egy kis űrbéli utazás főnemesi módra

On Sai: Calderon avagy hullajelölt kerestetik
5/5

Oké, ismét egy néhány oldal után máris kedvenc könyvé előlépett történet került a kezeim közé.
Sci-fi, női író kezéből, de ez senkit se tántorítson el! Tessék szépen kinyitni a könyvet és elolvasni. Aztán kétségbe esni, hogy mi az, hogy még nincs a polcomon a folytatás??

Calderon, aki egy főnemesi család sarja, mindent félredob egy nézeteltérés miatt, majd belép életébe a szerelem, így aztán nem is vágyakozik vissza a régi életébe. De mi történik, ha elveszíti a feleségét? Ha élete már nem ér semmit? Naná, hogy öngyilkosságra adja a fejét...vagyis csak adná, ha lépten nyomon nem akadályoznák meg benne, ráadásul egy temetés sem olcsó mulatság. Nincs mese, dolgozni kell, hogy megkeresse a temetésére való összeget, csak egyvalamivel nem számol. Hogy a kapitányi kinevezése mögött bizony komoly politikai okok és harcok is meghúzódhatnak. De félelemre semmi ok, hiszen egy kard, némi arrogancia és persze a legénység segítsége már félsikert eredményezhet.

Úgy a 33 oldalon járhattam, amikor már tudtam, ez a könyv nekem íródott. Alapjáraton Star Trek epizódokon nőttem fel, és kicsit azok hangulatát idézte a könyv, bár tény, hogy jóval több humorral (méghozzá milyennel) és sziporkázó párbeszédek, amiket nagy részt Calderon és Taina között zajlik. Bár a többi karaktert sem kell félteni.
Van itt kérem szépen minden, összeesküvés több fokon, bálok, nemesek, múltbéli titkok, harcok, na meg némi romantika is. Bár ez a szál nem giccses így egyáltalán nem zavart, sőt kifejezetten szurkoltam a párosnak. Szóval igazából ez egy olyan könyv, amit szerintem mindenki olvashat. Még azok is, akik csak ismerkednek a műfajjal, és nem akarnak rögtön a cápáktól hemzsegő mély vízbe ugrani.

Hogy van az, hogy minél jobban tetszik egy könyv annál nehezebb róla egy normális, lehetőleg túlzott ömlengés mentes bejegyzést összehozni róla? Bezzeg ha valami nem tetszik...na de próbáljuk meg.

Calderon alakja megmozgatta a fantáziámat, minden tekintetben. Kellő öniróniával megáldott, az embereket manipulálni képes, a neveltetését elfeledni nem tudó nemesi sarj, aki a vesztesége után nem találja az élet értelmét, majd hirtelen belecsöppen egy ismeretlen játékba, aminek próbálja az értelmét megtalálni. Hihetően lett megformázva, a hol magabiztos, hol mindent megkérdőjelező férfi, aki a női szíveket meghódítja, de a saját érzelmeivel nehezen tud dűlőre jutni.
Tiana, aki igyekszik a saját sorsát irányítani, ami nem könnyű még az űrsiklók világában sem. Okos, határozott személyiség, akinek felvágták a nyelvét. Mindig is a gyengéim voltak az erős női karakterek, most tessék, kaptam egyet.
Hegamon, a másodtiszt, akinek kisujjában van a hajó vezetéshez szükséges minden tudás, mégis mellőzik. Átéreztem a keserűségét, aztán néha agyamra ment a tisztekhez intézett szózataival, de a végén megbékéltem vele is.
Oregon pedig kifejezetten szimpatikus szereplő lett. Olyan ember, aki igenis törődik a beosztottjaival, nem csak ágyútölteléknek nézi őket.

A háttérfelépítéssel sem volt semmi bajom. Kifejezetten tetszett, hogy a technikai fejlődést és a hagyományok iránti tiszteletet ötvözte a történetben, és még tudtam volna olvasni a különféle szertartásokról, illetve a kardal való egyesülésről, remélem erről a további részekben még kapunk információkat. Illetve jó volna többet tudni a különböző nemesi családokról és a köztük kialakult hierarchiáról, mert most csak 3-at ismerhettünk meg. És ha jól értettem, ennél azért több van.
A politikai játszmák, az emberi életet semmibevevő nagykutyák pedig kellően ismerősek voltak, úgyhogy őket rögtön ellenszenvesnek ítéltem meg.
 Maga a történetvezetés remek, mindig kapunk egy kis információt, bár néha már-már túlzásnak éreztem, hogy a kellő tudás tulajdonképpen a "fejére esik" Calderonnak. Mindig a megfelelő helyen van, mi? De azt hiszem ezen kívül mást nem tudok a történet szemére vetni. A halottak és az erőszak pedig pont a megfelelő szinten van, bár lehet hogy az érzékenyebb gyomrúaknak néhol még az is sok lesz.

Csak ajánlani tudom. Megjelenés és könyvbemutató december 15-én a KönyFiesztán. (Ilyenkor irigylek minden Budapestit...).
A Facebookon itt tudhatsz meg erről többet is:  http://www.facebook.com/events/408409059228515/

A könyvért köszönet illeti a Könyvmolyképző Kiadót.

2012. december 8., szombat

Egy megváltozott, sötét világ...

Julianna Baggott: Tiszták
4/5

Az utóbbi időben olvasott disztópiás regényeim közül eddig ez viszi a pálmát a sötét, és cseppet sem barátságos világ felépítésében. Képzeld el, hogy az addig ismert világodat hatalmas bombázások pusztítják el, melyek nem csak megölik az embereket, de a túlélőket drasztikusan megváltoztatják, különféle mutációkat idézve elő, vagy csak beléjük olvadnak bizonyos dolgok, emberek. És csak egy kicsi és különleges csoport marad "normális", akik a Kupolába menekültek még az egész elején, és bent élik védett és tökéletes életüket. De vajon tényleg olyan tökéletes az az élet, amilyennek el akarják hitetni? És mi történik, ha egy Tiszta kijut a "söpredék" közé? Mire derül fény a múltról?

Habár minden adott volt, hogy imádjam a könyvet, jól felépített világ, még ha nagyon komor és sötét is, érdekes információk és elképzelések, amik a biológus énemet megmozgathatják, nem túl idegesítő főszereplők, izgalom, fordulatok. És mégis, elég lassan haladtam vele, tulajdonképpen az utolsó 50 oldal volt az, ami teljesen magába szippantott. Lehet, hogy az volt a baj, hogy már sok ilyen témájú könyvet olvastam, vagy ezt nem a megfelelő lélektani pillanatban kezdtem el, ki tudja?

Mindenesetre azt kell mondjam, hogy teljesen korrektül felépített világba csöppentem, ahol nem találkoztam szembeszökő logikai bakikkal, viszonylag választ kaptam a legtöbb kérdésemre, méghozzá olyan választ, ami hihetőnek tűnt abban a környezetben.
Tetszett az is, hogy nem akarta erővel szépíteni a dolgokat, nem rettent meg attól a világtól, amit elképzelt. Nem szeretem ugyanis azokat a történeteket, ahol adott egy jó, még ha kissé komor ötlet, de nem merik kibontani, vagy mindenféle rózsaszínű dologgal próbálják enyhíteni, hogy nehogy ne legyen olvasója. Itt ilyen nincs. Sőt...néhol már-már vágytam arra, hogy valami remény felcsillanjon, de az írónő bravúrosan csapdába csalt minden esetben, amikor már-már reménykedni kezdtem. Hagyta, hogy hamis illúziókba ringassam magam, majd az utolsó pillanatban az egészet szétrobbantotta O.o :D.
No meg némi kiszámíthatóság is van a történetben, de nem vészes a dolog. 

Habár Pressia nem teljesen az a szerencsétlen, megváltóra váró kiscsaj, azért voltak olyan pillanatai és megmozdulásai, ami miatt fogtam a fejem. De nem sok, mégis zavart, hogy néha erős, harcos nő, a másik pillanatban meg gyámoltalan. :D
Bradwell alakját már jobban kedveltem. Azt pedig kifejezetten élveztem, hogy itt nem került képbe a szerelmi háromszög. Komoly felüdülés volt ez nekem.
Partridge érdekes személyiség, mondjuk az elején nem értettem, hogy egyetlen mondatból miért kezd el gyanakodni, hogy él az anyja??
El Capitan, na őt imádtam :D. Egyik kedvenc szereplőm lett a történet végére.
Lydia, nos ő elég erős személyiségnek tűnik nekem, aki racionálisan is képes gondolkozni. Azt hiszem, ha továbbra is szerepelni fog, méghozzá ilyen jól, akkor ő lesz az elsődleges női kedvenc karakterem ebben a könyvben.

Ha nem zavar a sok halál, erőszak, és sötét elképzelés a jövőről, na meg az összeesküvés elméletek, akkor csak ajánlani tudom ezt a könyvet.

Kiadó: Egmont
Oldalak száma: 568

2012. december 5., szerda

Laurell K. Hamilton: Micah

4/5

Az írónő ismét egy rövid történettel ajándékozta meg az olvasóit. Ami lehet jó is, rossz is. Jó, mert ha valaki csak ismerkedik még a sorozattal, akkor kap egy kis ízelítőt belőle, de még nem szalad világgá tőle. Rossz, mert én szeretem ezt a világot, és mire újra sikerül belekerülnöm, vége is a történetnek.

Anita Philadelphia-ba utazik halottkeltésre Larry helyett, s kísérője ezúttal Micah lesz. Féléves kapcsolatuk alatt ez lesz az első alkalom, amikor csak kettesben lesznek, leszámítva a munkát persze. Így hát hősnőnk kissé ideges az érzelmi élet gondolatától, és mindezek mellett zavarja, hogy kevés az információ a munkáról, amit el kell végeznie. S persze semmi sem úgy sül el, ahogy tervezik.

Szerintem lehetett volna ebből többet is kihozni. Például még több információt megosztani Micah-ról, árnyalni a múltját, mert bár a cím az ő nevét viseli, még mindig csak információ morzsákat kapunk róla.
A szex itt sem maradhat ki, bár ezúttal nem túl sok (nyilván egy ekkora terjedelmű műbe nem akart sokat tenni), mindenesetre a pont elég kategória volt. Mondjuk meglepően sokat filozofálgatnak és lelkiéletet élnek közbe, ami eléggé összeegyezhetetlen számomra, de lehet hogy csak bennem van a hiba.
De ami miatt az egy pontot igazából levontam, az a vége. Hogy lehet így befejezni? Pont a lényeget, az akciót hagyja ki az olvasó. Pedig valljuk be, hogy elég sok mindent megírt már az írónő, és el is olvastuk, szóval igencsak edzettek vagyunk, nem hiszem, hogy ne bírtunk volna ki egy kis vért.

Mindezek mellett ott vannak a jól bevált elemek, ami miatt szeretem a sorozatot. Anita maga, a személyisége, a gondolatai, a humora. A jól felépített világ, a különféle lények, és képességek összefonódása. A leírások erej, mert miközben Anita a temetőben lépked, én vele sétálok és ugyanúgy megérintem a sírokat, mint ő.

Összességében egy gyorsan elolvasható, nem rossz történet, de nekem hiányzik az, hogy eltudjak mélyedni a regény cselekményében. Mondjuk aki szereti a sorozatot, érdemes elolvasnia.

Köszönet illeti a könyvért az Agave kiadót.