Élet a Téli palotában

Eva Stachniak: A Téli Palota - II. Katalin, a nagy orosz cárnő regénye

4/5

Az emberi természet szerves részét képezi a kíváncsiság. Bizonyos határokon belül ezzel nincs is semmi gond, ennek köszönhetően fejlődünk. De vannak esetek, amikor ideológiákkal felvértezve a kíváncsiság fegyverként funkcionál. Mindent tudni akarunk a másikról, lehetőleg elsőnek, és máris azt mérlegeljük, mire tudnánk az így megszerzett tudást felhasználni. Főleg, ha hatalmi pozícióban vagyunk. Mondjuk cárnők Oroszországban.

Újra és újra megállapítom, hogy lehet akármilyen káprázatos, legalábbis külső szemlélőként, és tehetnek meg nagyon sok dolgot, amiről én, mint egyszerű halandó álmodni sem merek, nem biztos, hogy megéri. Ahogy olvastam a könyvet, egyre inkább azt úgy gondoltam, engem gúzsba kötne az a sok szabály, elvárás, a tudat, hogy minden lépésemet szemek és nyelvek százai figyelnék, hogy nem tudnám kiben bízhatok. Egy idő után biztos, hogy megőrültem volna tőle. Ha pedig mégsem, akkor az csak annak lett volna köszönhető, ha olyanná válok, amilyen sose szeretnék lenni. Úgyhogy megelégszem a saját, hétköznapi életemmel, köszönöm.

Varvara alakja az elejétől kezdve szimpatikus volt számomra. A kitartása, hogy nem adta fel. Nem hiszem, hogy olyan szokatlan dolgot szeretett volna, ki akart törni a korlátai közül. A hűségéért, mert Katalint nem árulta el, pedig lett volna rá lehetősége.
Mondjuk a kémkedés, mint tevékenység távol áll tőlem, de érdekes volt arról olvasni, milyen lehetőségek állnak az ember rendelkezésére, és mivel lehet védekezni.

II. Erzsébet az elején nem volt túl ellenszenves, attól függetlenül, hogy sok mindent nem úgy csináltam volna, mint ő. Viszont az, ahogy játszott az emberekkel, sorsokkal, nos az egy idő után kifogott rajtam, és a végén már igencsak vágytam a halálára.

II. Katalin az elején nagyon szimpatikus volt, mert nem adta fel, nem hagyta hogy megtörjék. És lássuk be, az ember mindig azzal szimpatizál jobban, aki ki van téve az erősebb kényének-kedvének. Viszont az, ahogy a hatalomra jutás után kezdett viselkedni, nos pont mint az elődje. Nem túl jó váltás.

A többi szereplő inkább csak színesíti a képet, ki a kedvelhető alakok csapatát (Igor), ki pedig az ellenségekét (kancellár).

Az biztos, hogy ez nem egy sodró lendületű regény, lassan halad a végkifejlet felé, de engem mégis megfogott. Talán a hangulat, ahogyan a palota folyosóján osonunk mi magunk is, félve attól, hogy meglátnak, vagy éppen egy hatalmas ünnepségbe csöppenünk. Netalántán a havas Néva partján figyeljük a jégzajlást.
Bepillantást nyerünk a gazdagok és a szegények világába, összeesküvéseket ismerünk meg, végig követhetjük egy új uralkodó felemelkedését, és egy régi elmúlását.

Ha valaki a kicsit lassabb olvasnivalót is kedveli, akkor érdemes ebbe is belepillantania.

Kiadó: Tericum
Oldalak száma: 480

A sors könyve

Parinoush Saniee: A sors könyve

5/5

"Maszumé hétköznapi kamaszlány a 60-as évek Iránjában. Iskolába menet meglát egy fiatalembert, akivel egymásba szeretnek. Maszumé bátyjai megtalálják ártatlan levelezésüket, húgukat megverik, majd máshoz kényszerítik feleségül. A lánynak fel kell adnia álmait, és el kell indulnia egy göröngyös úton, melyet a sors rendelt neki.
Az ötven évet felölelő regény a hazáját jól ismerő szerző szemével követi végig Irán viharos történelmét: a 60-as évek a sah elnyomó uralma alatt, majd az iszlám forradalom, mely visszahozta Iránba a középkort, az iraki-iráni háború.
A regényt, mely az utóbbi évtized legnagyobb bestsellere lett Iránban, kétszer is betiltották, azonban nem politikai tartalma miatt, hanem mert egy olyan független és erős nő sorsát állítja példaképül, aki a sorscsapások és nehézségek ellenére sosem adja fel a reményt, s bár csendesen, mégis határozottan tiltakozik társalmának elnyomó hagyományai ellen."

Szintén egy régóta vágyott könyvet sikerült végre keríteni, ezúttal is a könyvtárból. Nem is tudom, mi lenne nélküle velem, mert ennyi könyvmegjelenést nem bírnék követni, még az ünnepekkel együtt sem :D.

Maszumé élete egyszerre átlagos, és még sem az. Átlagos, mert Iránban a nők élete ilyen, legalábbis a legtöbbé. Egy ideig tanulnak, de sokukat minél hamarabb férjhez adják, és a családnak kell élniük. Kezdetben az édesapjuk, fiútestvéreiknek kell megfelelniük, aztán a férjüknek, sőt a fiaiknak.
És szokatlan, mert az általam ismert világban ez nem igazán elfogadható. Persze, itt is történnek megkülönböztetések, de ha van kedvem, és fizetni is tudom, akkor addig tanulhatok, amíg jónak látom. Ott, ahol én akarom. Akkor megyek férjhez, amikor akarok, és ahhoz, akit szeretek. Legalábbis akkor még. Mindehhez nem kell leellenőrizni a múltját, a családját. És nyilván változik az életem, ha családom lesz, de bizonyos mértékig akkor is a saját uram leszek.

Ebben a könyvben rengeteg szenvedés, makacs kitartás, erő, összetartás, veszteség és még sorolhatnám a fellengzős jelzőket amik benne vannak, de ettől ezek még igazak. S ahogy haladtam a könyvvel, a leginkább az zavart, hogy láttam, az évek múlásával sem változott semmi úgy igazán. Pedig legalább 40 évet veszünk át. S persze tudom, hogy nem elég a körülményeknek változni, ha az ott élő emberek nem változnak, mégis, csalódott voltam, amikor letettem. Szerettem volna, ha legalább az élete végét úgy élheti, és azzal akivel szerette volna.

Mindeközben elgondolkodtam azon, ha én születtem volna a helyébe, akkor másként cselekedtem volna? Mert könnyű úgy szörnyülködni, és ellenezni a dolgokat, ha azokat biztonságos távolból szemlélem, és azzal a nyugodt tudattal fekszem le, hogy bár ezek megtörtének, de nem velem.
Azt hiszem, nem lettem volna nagyobb lázadó. Valószínűleg én is éppúgy férjhez mentem volna, gyerekeket nevelgetném, és maximum csak néha gondolkoznék azon, mi lett volna, ha. Bár ki tudja?
De nagyon nehéz kitörni egy olyan világból, aminek viselkedési normáit már akkor elkezdik belénk verni, amikor még csak négykézláb kúszunk-mászunk a padlón.

Persze ez a könyv nem csak a rossz dolgokra hegyezi ki a mondanivalóját. Kisebb-nagyobb boldog pillanatok, események itt is éppúgy megtalálhatóak, mint bármelyikünk életében. Egy jól sikerült nyaralás a családdal, egy gyermek mosolya, egy életen át tartó barátság...
Ezek mellett figyelemmel követhetjük ahogyan kibontakozik a lázadás, azt, ahogyan az emberek ezt fogadják, és a pillanatot, amikor az egész más lesz, mint amit szerettek volna. Hogy van az, hogy elképzelünk valamit, ami szép és jó, de ha megvalósításra kerülne sor, akkor az egészen biztosan vérbe fog fulladni?

Érdekes olvasmány, és ajánlani tudom. Nem csak azért, mert egy másik világba nyerünk bepillantást, hanem mert egy figyelemreméltó hölgy életét is megismerjük.

Kiadó: Tericum
Oldalak száma: 514

Levelek Zoe-nak

Philip Beard: Kedves Zoe!- Egy kamasz lány naplója

4,5/5

Ezzel a könyvvel is úgy voltam, hogy blogok olvasgatása közben akadtam rá, és tett kíváncsivá. Végül szintén könyvtárból jutottam hozzá.

"A 15 éves kamaszlány leveleket ír a kishúgának, Zoe-nak, aki a 2001. szeptember 11-i New York-i terrortámadás ideje alatt halt meg. Levélírás közben megtalálja önmagát és helyét a családban, és feldolgozza húga halálát is. Hiteles könyv a fájdalomról, kamaszkorról és a sebek begyógyulásáról."

Tess gondolataiba, mindennapjaiba nyerünk bepillantást a levelein/ naplóbejegyzésein keresztül, amelyek mind kishúgának, Zoe-nak szólnak. Aki mindössze 3 évesen egy balesetben halt meg. S azóta bizony a család nehezen áll talpra. Mindenki megpróbálja kezelni valahogy a gyászt, a fájdalmat, a hiányérzetet. De vajon sikerülni fog együtt is tovább lépniük, vagy a család széthullik darabjaira?

El nem tudom képzelni, milyen érzés lehet, ha a testvéredet veszíted el. Nem is akarom megtapasztalni. Mert lehet, hogy a testvérek vitatkoznak, veszekednek, harcolnak egymással, de egyúttal véd és dac szövetséget alkotnak a világgal szemben, és ott vannak egymásnak, ha a szükség úgy hozza...s mindezt egyetlen pillanat alatt elveszíteni...
A könyv igazán jól közelíti meg ezt a komoly témát. Tess alakja szimpatikus, mert lehet, hogy követett és követ el hibákat, akkor is, valahogy megértjük, beleérezzük magunkat a helyzetébe. Hogy miért menekül el az édesapjához. Milyen kettészakító érzés lehet szerelmesnek lenni, miközben lehet, hogy még gyászolnia kellene.
Ami még különösen megfogott az, hogy a kisebbik lány érzéseibe is belepillantunk. Mert a család is mintha elfelejtette volna, hogy ő is van, ő is a kishúgát vesztette el.

Tényleg csak ajánlani tudom. Mindenkinek.

"Emlékszel, amikor azt mondtam, semmi sem változtat meg mindent? Azt hiszem, tévedtem. Egy apró momentum is megváltoztathat mindent. Sosem tudhatjuk, mi fog történni, és talán jobb is így."

Kiadó: Tericum
Oldalak száma: 216

Üzenetek a másvilágról

Cecelia Ahern: Ui: Szeretlek
4/5

Már nagyon régen kinéztem magamnak ezt a könyvet,d e most sikerült a könyvtárból (meg van a maga előnye, ha az ember visszaszokik a könyvtárba járásra) beszerezni.
És ahogy elnéztem, egy ismét romantikus kategóriájú, már jóval vastagabb könyvet kaptam.

Holly és Gerry boldogan éli mindennapjait, egészen addig, míg rákot nem diagnosztizálnak a férfinál, és hiába minden kezelés, harc, végül győz a betegség. S mi ekkor kapcsolódunk be a történetbe, Holly próbálja megtalálni a helyét, de nem nagyon sikerül. Barátai és családja mellette állnak, ám lehet hogy még ez sem elég. Ám ekkor, mint utolsó ajándékként, megkapja a Listát. Minden hónapban egy borítékot kell kibontania, és követnie az utasításokat, amiket a férje hagyott benne...

Aranyos, néhol majdnem ríkató történet. Nem lehet könnyű elfogadni a másik elvesztését, pláne ha az jóval előbb elmegy, mint ahogy kellene, egy betegség miatt. Nincs egyetemes út arra, hogyan is dolgozzuk fel a párunk elvesztését, mindenkinek magának kell megtalálnia a megfelelő utat, lehetőséget. Persze nem egyszerű, hiszen sokáig érezhetik azt, hogy megcsalják a másikat. Holly azonban túlzottan is a levelekre kezd támaszkodni, ami majdhogynem túlzottá is válik.

Végig követhetjük a múló hónapokat, a különféle bulikat, nyaralást, karaoke-t, azt ahogy lassan tovább lépnek, és elindul az élet. Szerintem szépen, hihetően megírt történet volt, bár az néhol zavart, hogy a nő mennyire férje árnyékában élt. Legalábbis néhány mondatból ez jött le nekem, lehet hogy az író nem ezt akarta igazán érzékeltetni vele.

Kiadó: Tericum
Oldalak száma: 512

Méhek titkos élete

Sue Monk Kidd: A méhek titkos élete
5/5

Először filmben találkoztam a történettel, és nagyon megfogott. Miután megtudtam, hogy könyvben is van, rögvest várólistára tettem. És a hétvégén könyvtárból sikerült is hozzájutni.

Lily félárva, és lelkét egy szörnyű teher nyomasztja. Édesapja nem igazán az a szerető és gondoskodó atya, akire vágyik, így amikor a szükség úgy hozza, különösebb gond nélkül dönt a szökés mellett, miközben dadáját is megszökteti a börtöntől. Elindulnak, hogy megkeressék a lány édesanyjának múltba vesző nyomait, és eljutnak egy házhoz, ahol három fekete nővér éli életét...Vajon megkapja a válaszokat a kérdéseire? És ettől boldogabb lesz?

Néhol olvasás közben bevillantak a film képkockái, de nem zavart különösebben. A könyvet is legalább annyira élveztem, mint a filmet. Az a sajátos, kicsit szomorú, kicsit vidám hangulat ebben a helyzetben is épp úgy megtalált.
Azt hiszem kedvenc szereplőm August és Lily volt. Az egyik a bölcsességével, nyugalmával, másik pedig a kitartásával. Egyikük élete sem volt könnyű. Mégis, képesek voltak a szépet és a jót is meglátni.

Nem csak önmagunk megkereséséről és felnőtté válásról szól ez a könyv, bár már ezek is elég komoly témák. Betekintést nyerünk a fajgyűlölet megnyilvánulásaiba, egy család összetartásába még akkor is, ha egyik tagjára jobban kell vigyázni, mint másra, a közösség összetartó erejébe. A múlt felkutatásának néha fájó pillanatit is átélhetjük. Mégis, van valami édesség, amely összetartja az egészet, és nem hagyja, hogy az olvasó elmerüljön a sötét gondolatokban.

Csak ajánlani tudom.
Kiadó: Tericum
Oldalak száma: 426