2015. február 23., hétfő

Ólomerdő

Kleinheincz Csilla: Ólomerdő

5/5

Ennek a könyvnek a birtokosa a jegyzettámogatásomnak köszönhetően lettem, még január elején. Már régóta szemeztem vele, úgyhogy nagyon kíváncsi voltam rá, és végre sikerült sorra is kerítenem.

Gyerekként a tündéreket jónak, szépnek, segítőkésznek láttam, gondoltam. Olyan lényeknek, akik hatalmukat többnyire jóra használják, segítenek a bajbajutottakon, teljesítik az arra érdemes kívánságait. Lehet, túl sok Disney mesefilmet láttam :D.
Aztán ahogy egyre nagyobb lettem, és már komolyabb, komorabb könyveket is olvasgattam, úgy szaporodtak azok a történetek, ahol ezek a lények se nem szépek, se nem kedvesek nem voltak. Öltek és bosszúszomjasak voltak, az embereket csak játékszernek tekintették, és az még csak a jobbik eset volt, ha átváltoztatták őket.

Ebben a világban ha nem is csúfak, de nem feltétlenül nevezném őket kedveseknek. Saját törvényeik vannak, amelyek megszabják az életüket, és amik miatt hamar megtanulják, mindennek ára van, amit előbb-utóbb meg kell adni. Lóna, aki tündér, innen menekül át az ember Istvánnal a mi világunkba. Én szívesen olvastam volna többet is arról, ő hogyan élte meg ezt az időszakot, mert bár egy-egy elejtett megjegyzést, egy villanásnyi emléket kapunk, de a történet nem rá fókuszál.
Főhősnőnk ugyanis Lóna lánya, aki félig tündér, félig ember. Két világ szabályai kötik, és hamar megtanulja, a "másik" világé bizony sokszor jóval fájdalmasabb.
Még kisgyerekként tűnik el az anyja, ezt sem ő, sem az édesapja nem tudják kiheverni. A probléma ott kezdődik, hogy egymással nem beszélnek, titkolóznak. Így egy hosszú láncolat eredményeként kerül át a Tündérek világába a lány, ahol nem tudja kiben bízhat, mi az igaz. Mégis, meg kell találnia a maga útját.

Kifejezetten tetszett a két világ felépítése, és az a mód, ahogyan összemossa őket az írónő. Azt pedig külön élvezettel figyeltem, hogyan elevenednek meg az oldalakon elrejtve a régen hallott/olvasott mesék elemei. Még ha most kissé más köntöst is kaptak.

A szereplők közül talán Rabonbán alakja volt a legszimpatikusabb. A szív nélküli lovag, akin átok ül. És aki ennek ellenére is segíteni akar másokon, persze az sem mellékes, hogy azzal talán magán is segít.
Azután jött Tartód/Firtos alakja. Aki szintén átok alatt ül (ez elég gyakori probléma volt a szereplők között). Hasadt személyisége jól szimbolizálja azt a kettősséget, ami minden emberben meg van. És mi is cska szurkolni tudunk, hogy a firtos-ok győzzenek. És imádtam, ahogy a szél határozta meg az aktuális személyiségét.
Emese kicsit semleges volt nekem. Nem utáltam, bár néha idegesített a makacssága és önfejűsége, ami nélkül sok gondot elkerülhetett volna. Nem tudom, ennyi idősen vajon volt-e bennem is ennyi dac és ellenállás.
Özvegy, na ő volt az, akit még ha az elején szántam is, a végére ebből az érzelemből már nem maradt semmi.
Firene helyzetét sajnáltam, hibázott és súlyos árat fizetett érte. Csak remélni tudom, hogy szebb lesz a jövője. Amúgy őt is szívesen megismerném jobban is.
Lóna, mint fentebb említettem, elég távoli maradt, nem tudom igazán eldönteni, hogy kedvelem-e vagy sem.
István alakja egyértelműen pozitív volt számomra, bár az, ahogyan itt tartotta a feleségét...nos, határ esett. Viszont csodáltam a kitartását, ahogyan kereste éjjelente a feleségét, és igyekezett mindeközben nappal jó embert faragni a lányából.

Azért ha tehetném, tennék egy sétát az Ólomerdőben, és megnézném azt a világot. Csak ígéretet nem tennék senkinek, mert abból csak a baj származik...

Kiadó: Gabo
Oldalak száma: 360

2015. február 21., szombat

Az elveszett idő

Rachel Joyce: Ellopott pillanat

3/5

Ez tipikusan az a könyv volt, ahol a fülszöveg egy érdekes történetet vetített előre, ám amit kaptam, az valahogy nem volt az igazi.

Érdekes volt az alapötlet, komoly témákat vetett fel, mint például a beilleszkedési nehézségek a felnőtteknél, kihasználhatóság, öngyilkosság és még sorolhatnám. Mind-mind olyan téma, ami akár külön könyvet is megérdemelne. Talán pont ez volt a baj, hogy annyi mindent akart elmondani, és igazán egyikre sem jutott idő. Mert mire beleéltem volna magam az adott szituációba, már ugrottunk a másikba.

Az izgalmat pedig egyáltalán nem éreztem, mert már a könyv negyedénél tudtam, mi felé fogunk haladni. Pedig általában szeretem azt, ha a múlt és jelen szál egyaránt követhető egy könyvben, de itt valahogy sikerült lelőni a "poént", már ha mondhatom ezt így. Már pedig ha az ember tudja, mi felé halad óhatatlanul, akkor oda az izgalom, mert nincsenek alternatívák, nem tudsz reménykedni a jobb befejezésben.

A szereplők kicsit semmilyenek voltak, igazán egyiküket sem sikerült megkedvelnem. Pedig Byron a szinte kényszeres megfelelni válásával még hasonlít is rám. Mégis, néha szinte idegesített.
James alakját nem igazán tudtam hova tenni, ő csak úgy volt, időnként adott valami "fenomenális" ötletet, ami elősegítette a vég kialakulását és ennyi.
Az édesapáról nem sok mindent tudunk meg, így aztán ő szinte egyáltalán nem hozott lázba.
Diana még akár szimpatikus is lehetett volna, ha nem csak azt a feladatott kapja, hogy beteljesítse a szörnyű véget. Szegény elég kétdimenziós lett.

Nem lett volna ez rossz történet, csak nem sikerült belőle kihozni mindazt, amit lehetett volna.

Kiadó: Maxim
Oldalak száma: 388

2015. február 20., péntek

Az uralkodó

Joe Abercrombie: Half a King - Az uralkodó

4/5

"Régen, mikor a világot Nap Anya és Hold Atya irányította, amikor a nomádok Tenger Anyához és Föld Atyához imádkoztak, Uthrikot, Gettföld nagyhatalmú királyát és trónörökösét, nagyobb fiát saját alattvalóinak cselszövése teríti le. Yarvi, a kisebb fiú, a „félember”, aki úgy született, hogy jobb kezén egyetlen, görcsös ujj van, egy nap arra ébred, hogy király lett. A vékony fiú fejére azonban nagy a Királyi Fejpánt, s bár teljesen alkalmatlan a feladatra, mégis csatába indul, melyre halott apja helyett vezeti népét. De hiába nyomorék, hiába kerül rabszolgasorsra, éles elméjével kitűnik társai közül, s a számkivetettek furcsa seregének élére áll. Yarvi útja talán éppen oda vezet vissza, ahonnan indult: cselszövők, árulók és királygyilkosok közé…"

Az írótól már korábban is volt szerencsém olvasni könyvet, így azt tudtam, hogy a stílusát és történetvezetését szeretem. A kérdés az volt, vajon sikerül-e ismét elbűvölnie, vagy sem. Nem meglepő módon sikerült.

A jó fantasy az én esetemben egy jól megalkotott és alaposan átgondolt világgal indít, amit úgy be tudok járni és meg tudom ismerni, mint a sajátomat. És nem kapok három mondatonként sikítófrászt a hatalmas logikai bakiktól. Aztán jönnek a szereplők, akiket tudok szeretni, vagy éppen mélyről jövően gyűlölni. Akik esendőek, hibáznak, de mégis közel kerülnek hozzám. Nem elhanyagolandó a jól felépített cselekmény, ami mentén mozgunk, mert valaminek mégiscsak sodornia kell. Lehet véres, komor, de némi humorral azért fűszerezzük, és néhány váratlan csavarral fel is tehetjük a pontot az i-re. Még teljesen újszerű elemeket sem igénylek (bár ha van, az plusz pont), a sablonokkal sincs gondom, ha azok tényleg működnek.
És itt mindezt megkaptam, így élvezettel merültem el ebben a világban.

Yarvi alakját az elején megtudtam volna rázni, miközben rávilágítok neki, hogy nem ártana tennie is valamit és nem csak hagyni sodorni magát az árral. Aztán ahogy haladtam előre a történetben, úgy fejlődött ő is, illetve ismertem meg én is jobban a személyiségét, így a végére barátságot kötöttünk. Így aztán nyugodt szívvel tudtam azért szurkolni, hogy ne halljon meg, ellenben mindenkin bosszút tudjon állni.
Ő az, akit sokan félre ismernek, vagy a fáradtságot sem veszik arra, hogy megismerjék. Méghozzá egy olyan testi hiba miatt, amiről ő maga nem tehet. (Ki ne érezte volna azt az életben, hogy rajta kívülálló okok miatt nézik le/ hagyják figyelmen kívül?) S bár némi keserűség mindig ott bujkál a szavai mögött, azért ott dolgozik benne az élni akarás, és a remény, hogy tud ő többet is. Mi pedig csak remélni tudjuk, hogy képes lesz megmutatni a világnak, miért értékes ő.  
Tetszett, hogy fiatal kora ellenére milyen másnak látta a világot. Ahogyan az is, hogy ravaszságának köszönhetően a korábbi tanulmányait, illetve az anyai tanácsokat megfelelően tudta alkalmazni a sokszor eltérő helyzetekben is.
A fekete humoráról már ne is beszéljünk. Tapasztalatból tudom, hogy néha nem marad más az embernek, legalábbis ha az ép eszének maradékát megszeretné őrizni.
Úgyhogy miközben ő keresi a helyét, és azt, hogy ki is ő (herceg? rabszolga? uralkodó? miniszter? jó ember?), és elkövet néhány hibát, illetve megadja azok árát, mi magunk is vele együtt változunk. És tanulunk.

"A bolond azonnal üt. A bölcs mosolyog, figyel és tanul.
Aztán üt." 



Aztán itt vannak az evezőtársai, akikkel együtt elindul, hogy megbosszulja a vele történteket, és az apja illetve testvére meggyilkolását.
Elmondhatom, hogy egyikük se teljesen normális, mégis megkedveltem őket.
Rulf örök elégedetlenkedését, Jaud segítőkészségét, Szumael tehetségét, Semmi állandó harcolni vágyását, Ankran hűségét. Ez utóbbi lepett meg talán a legjobban.
Hatuk csapata nagyon különböző múltakat kapcsolt össze, mégis, képesek voltak együtt működni, segíteni a másiknak. Lehet ezt arra fogni, hogy különben a halál várt volna rájuk, de legyünk egy kicsit magasztosabbak, és gondoljuk úgy, hogy ez egyike az emberi természet egyik jó tulajdonságainak. Hogy képesek vagyunk barátságokat kötni, csak képesnek kell lenni meglátni a jót és az értéket a másikban.
Akit még kifejezetten érdekes karakternek találtam, az Yarvi édesanyja volt. Laithlin egy erős, hajlíthatatlan nő, aki már-már túl merevnek tűnik. Az elején kételkedtem abban, hogy képes-e a szeretetre. De az legalább egyértelmű, honnan örökölte a fia a ravaszságot. Többet is megtudtam volna róla, remélem a folytatásokban lesz lehetőségem jobban is megismerni az aranykirálynőt.

Kifejezetten szerettem azokat a tanácsokat, amik néha előbukkantak a történetben, és segítettek egy-egy döntés meghozatalában, vagy a helyzet megoldásában. Azt hiszem, némelyiket magamnak is elteszem, használatra. Még jól jöhetnek.

Egy biztos, itt is megállapítottam, hogy a legnagyobb szörnyűségre az ember képes, hiába hisszük magunkat a teremtés koronájának. Ráadásul mindig nyereségvágy az, ami hajtóerőként funkcionál. Pénz, még több pénz, hatalom. Pedig néha sokkal egyszerűbb az élet, ha ezekből nincs túl sok. Mennyi élet veszett már vajon oda ezek miatt? És vajon mennyi fog még?

A váratlan csavarra sem lehet panaszom, őszintén szólva tippem sem volt, hogy azzal a bizonyos szereplővel mit szeretne az író kezdeni. De az állam a földet verte, amikor elolvastam, kicsoda is ő.
Vagy amikor rájöttem, hogy egy számomra szinte érdektelennek tűnő információ hogyan vezette a megoldáshoz közelebb a főszereplőnket. Na de ezért is ő az író, nem pedig én.

Ha valaki szereti a fantasy-t, nem zavarja az erőszak, akkor ezt a történetet csak ajánlani tudom.
Remélem a folytatásai is ilyen jók lesznek. És hamar a kezeim közé kerülnek.

A könyvért köszönet illeti az Athenaeum Kiadót.
A könyv megjelenése: Március 9 

Nano

Robin Cook: Nano

3/5

Nem igazán szoktam olvasni az írót, korábban talán 1-2 könyve fordult meg a kezem között. Ennek ellenére a téma, ami a történet középpontjában áll, érdekelt, úgyhogy kíváncsian fogtam bele. Mert rengeteg mindent ki lehetett volna hozni belőle. Érzésem szerint ez nem igazán sikerült.

Adott ugye egy neves cégnél dolgozó tudós, Pia, aki nanorobotokkal kapcsolatos kutatásban segédkezik. Jól ért a munkájához és szereti is csinálni, annak ellenére, hogy a közvetlen főnökével nem igazán jön ki, a cég igazgatója pedig nem csak a tudását értékeli, hanem egészen más tekintetben is szeretné kipróbálni. Igazán idilli munkakörülmények, ha engem kérdeztek. De oké, nyilván az ember lánya nem hagy ott csapot-papot, az első nehézségek esetén. Ám amikor egyre furcsább dolgokra figyelünk fel, amik akár arra is utalhatnak, hogy embereken kísérleteznek ezek a jótét lelkek, na akkor én egészen másként viselkedtem volna. Mert azt nekem senki sem tudja bemesélni, hogy valaki ennyire a saját feje után menjen, főleg amikor egy okító célzatú balesetet is átvészel, többé-kevésbé épen.

Szóval, amikor nem azon dühöngtem, hogy a csaj mit csinál (ez amúgy eléggé ki tudja zökkenteni az embert az olvasásból, főleg ha azon elmélkedik, mivel tudná megcsapkodni az adott szereplőt), akkor azon agyaltam, hogy sikerült egy ennyire érdekes témát ennyire tönkre vágni. Ehhez komolyan tehetség kell.

Annyi kérdés merült fel bennem, csak úgy az olvasás hatására: mit szabad és mit nem, meddig mehet el az ember annak érdekében, hogy egy szebb jövőt hozzon el stb. És ugyan ezek megvannak említve, de ennyi. Pedig nyugodtan bele lehetett volna mászni jobban ezekbe az etikai kérdésekbe. Mondom ezt úgy, hogy mint biológus, nyilván a felesleges félelemkeltést sem szeretem, amit egy-egy új módszernél rögtön bedobnak az embereknek. Nem szabad félvállról venni semmit, megfelelő tisztelettel kell kezelni minden új módszert, mert a tudásunk közel sem terjed ki mindenre. De semmit sem szabad kapásból elvetni, vagy az ördög módszerének bélyegezni.
Ahogy embereket sem lehet/ lenne szabad kényszeríteni arra, hogy ehhez hasonló kísérleteken vegyenek részt, ha nem önszántukból teszik (és nem, véleményem szerint a halállal történő fenyegetés nem egyenlő az önszántukból történő jelentkezéssel).

Szívesen olvastam volna még többet arról, hogy hogyan is hatottak/működtek ezek a kis robotok, és hol tart vajon ez a technológia? Tényleg ennyire nem szabályozzák? (Mondjuk ezt azért kétlem, de sose lehet tudni.)

Szóval kérdések tömkelege viharzott a fejemben, válaszokat meg nem nagyon kaptam. Jó persze ne legyen tele teljesen érthetetlen szakzsargonnal, mert azt az olvasók nem élvezik. De lehet ezt úgy csinálni, hogy mindenki értse a dolgot, és közben egészen sok mindent meg is tudjunk az adott témáról. Másnak már sikerült.

Aztán itt vannak a karakterek. Piát mint említettem az esetek többségében felképeltem volna. De a többiek se voltak kutyák.
George az elején a tipikus hősszerelmes, némi papucsállatka beütéssel. És lépten-nyomon féltékenykedett. Ez hosszú távon fárasztó is lehetett volna, de hála istennek ő megfelelő időközönként elrepült a munkájához. (Mondjuk valaki mutasson már nekem egy olyan munkahelyet, ahol a kezdő dolgozótól elfogadnak ennyi kifogást, amikről messziről bűzlik, hogy nem teljesen fedik az igazságot.) Aztán a könyv végére meg kb. profi maffiózó válik belőle. Én meg csak pislogtam, hogy oké, szerelmes, meg minden, de nem durva és főleg nem gyors ez egy kicsit? Mert elhiszem, hogy ha szeretünk valakit és az veszélyben van, akkor sok mindent megteszünk érte, de nah. Nem gondolnám, hogy az én barátom kapásból betörővé és bérgyilkossá képezné magát, majd így indulna a megmentésemre. Aztán persze ki tudja.
Paul pedig, hát ő úgy van. Időnként segít, és csak kis mértékben hajlandó megszegni a törvényt, mert különben jujj mi lesz. (Én vallom, hogyha már valamit csinálunk, akkor azt csináljuk nagyban és jól, de nem lehetünk egyformák.) Ráadásul néha olyan információkat tudunk meg róla, amik nem viszik előrébb a történetet. De biztos lényegre törő, hogy tudjam, nem veti meg a férfiakat.

Szóval, olvastam már jobbat is, de egynek elment. Ha valaki ezeken áttud siklani, és nem akar agyvérzést kapni rajta, akkor még élvezheti is.

Kiadó: Alexandra
Oldalak száma: 416