2015. február 23., hétfő

Ólomerdő

Kleinheincz Csilla: Ólomerdő

5/5

Ennek a könyvnek a birtokosa a jegyzettámogatásomnak köszönhetően lettem, még január elején. Már régóta szemeztem vele, úgyhogy nagyon kíváncsi voltam rá, és végre sikerült sorra is kerítenem.

Gyerekként a tündéreket jónak, szépnek, segítőkésznek láttam, gondoltam. Olyan lényeknek, akik hatalmukat többnyire jóra használják, segítenek a bajbajutottakon, teljesítik az arra érdemes kívánságait. Lehet, túl sok Disney mesefilmet láttam :D.
Aztán ahogy egyre nagyobb lettem, és már komolyabb, komorabb könyveket is olvasgattam, úgy szaporodtak azok a történetek, ahol ezek a lények se nem szépek, se nem kedvesek nem voltak. Öltek és bosszúszomjasak voltak, az embereket csak játékszernek tekintették, és az még csak a jobbik eset volt, ha átváltoztatták őket.

Ebben a világban ha nem is csúfak, de nem feltétlenül nevezném őket kedveseknek. Saját törvényeik vannak, amelyek megszabják az életüket, és amik miatt hamar megtanulják, mindennek ára van, amit előbb-utóbb meg kell adni. Lóna, aki tündér, innen menekül át az ember Istvánnal a mi világunkba. Én szívesen olvastam volna többet is arról, ő hogyan élte meg ezt az időszakot, mert bár egy-egy elejtett megjegyzést, egy villanásnyi emléket kapunk, de a történet nem rá fókuszál.
Főhősnőnk ugyanis Lóna lánya, aki félig tündér, félig ember. Két világ szabályai kötik, és hamar megtanulja, a "másik" világé bizony sokszor jóval fájdalmasabb.
Még kisgyerekként tűnik el az anyja, ezt sem ő, sem az édesapja nem tudják kiheverni. A probléma ott kezdődik, hogy egymással nem beszélnek, titkolóznak. Így egy hosszú láncolat eredményeként kerül át a Tündérek világába a lány, ahol nem tudja kiben bízhat, mi az igaz. Mégis, meg kell találnia a maga útját.

Kifejezetten tetszett a két világ felépítése, és az a mód, ahogyan összemossa őket az írónő. Azt pedig külön élvezettel figyeltem, hogyan elevenednek meg az oldalakon elrejtve a régen hallott/olvasott mesék elemei. Még ha most kissé más köntöst is kaptak.

A szereplők közül talán Rabonbán alakja volt a legszimpatikusabb. A szív nélküli lovag, akin átok ül. És aki ennek ellenére is segíteni akar másokon, persze az sem mellékes, hogy azzal talán magán is segít.
Azután jött Tartód/Firtos alakja. Aki szintén átok alatt ül (ez elég gyakori probléma volt a szereplők között). Hasadt személyisége jól szimbolizálja azt a kettősséget, ami minden emberben meg van. És mi is cska szurkolni tudunk, hogy a firtos-ok győzzenek. És imádtam, ahogy a szél határozta meg az aktuális személyiségét.
Emese kicsit semleges volt nekem. Nem utáltam, bár néha idegesített a makacssága és önfejűsége, ami nélkül sok gondot elkerülhetett volna. Nem tudom, ennyi idősen vajon volt-e bennem is ennyi dac és ellenállás.
Özvegy, na ő volt az, akit még ha az elején szántam is, a végére ebből az érzelemből már nem maradt semmi.
Firene helyzetét sajnáltam, hibázott és súlyos árat fizetett érte. Csak remélni tudom, hogy szebb lesz a jövője. Amúgy őt is szívesen megismerném jobban is.
Lóna, mint fentebb említettem, elég távoli maradt, nem tudom igazán eldönteni, hogy kedvelem-e vagy sem.
István alakja egyértelműen pozitív volt számomra, bár az, ahogyan itt tartotta a feleségét...nos, határ esett. Viszont csodáltam a kitartását, ahogyan kereste éjjelente a feleségét, és igyekezett mindeközben nappal jó embert faragni a lányából.

Azért ha tehetném, tennék egy sétát az Ólomerdőben, és megnézném azt a világot. Csak ígéretet nem tennék senkinek, mert abból csak a baj származik...

Kiadó: Gabo
Oldalak száma: 360

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése