4/5
"Régen, mikor a világot Nap Anya és Hold Atya irányította, amikor a nomádok Tenger Anyához és Föld Atyához imádkoztak, Uthrikot, Gettföld nagyhatalmú királyát és trónörökösét, nagyobb fiát saját alattvalóinak cselszövése teríti le. Yarvi, a kisebb fiú, a „félember”, aki úgy született, hogy jobb kezén egyetlen, görcsös ujj van, egy nap arra ébred, hogy király lett. A vékony fiú fejére azonban nagy a Királyi Fejpánt, s bár teljesen alkalmatlan a feladatra, mégis csatába indul, melyre halott apja helyett vezeti népét. De hiába nyomorék, hiába kerül rabszolgasorsra, éles elméjével kitűnik társai közül, s a számkivetettek furcsa seregének élére áll. Yarvi útja talán éppen oda vezet vissza, ahonnan indult: cselszövők, árulók és királygyilkosok közé…"
Az írótól már korábban is volt szerencsém olvasni könyvet, így azt tudtam, hogy a stílusát és történetvezetését szeretem. A kérdés az volt, vajon sikerül-e ismét elbűvölnie, vagy sem. Nem meglepő módon sikerült.
A jó fantasy az én esetemben egy jól megalkotott és alaposan átgondolt világgal indít, amit úgy be tudok járni és meg tudom ismerni, mint a sajátomat. És nem kapok három mondatonként sikítófrászt a hatalmas logikai bakiktól. Aztán jönnek a szereplők, akiket tudok szeretni, vagy éppen mélyről jövően gyűlölni. Akik esendőek, hibáznak, de mégis közel kerülnek hozzám. Nem elhanyagolandó a jól felépített cselekmény, ami mentén mozgunk, mert valaminek mégiscsak sodornia kell. Lehet véres, komor, de némi humorral azért fűszerezzük, és néhány váratlan csavarral fel is tehetjük a pontot az i-re. Még teljesen újszerű elemeket sem igénylek (bár ha van, az plusz pont), a sablonokkal sincs gondom, ha azok tényleg működnek.
És itt mindezt megkaptam, így élvezettel merültem el ebben a világban.
Yarvi alakját az elején megtudtam volna rázni, miközben rávilágítok neki, hogy nem ártana tennie is valamit és nem csak hagyni sodorni magát az árral. Aztán ahogy haladtam előre a történetben, úgy fejlődött ő is, illetve ismertem meg én is jobban a személyiségét, így a végére barátságot kötöttünk. Így aztán nyugodt szívvel tudtam azért szurkolni, hogy ne halljon meg, ellenben mindenkin bosszút tudjon állni.
Ő az, akit sokan félre ismernek, vagy a fáradtságot sem veszik arra, hogy megismerjék. Méghozzá egy olyan testi hiba miatt, amiről ő maga nem tehet. (Ki ne érezte volna azt az életben, hogy rajta kívülálló okok miatt nézik le/ hagyják figyelmen kívül?) S bár némi keserűség mindig ott bujkál a szavai mögött, azért ott dolgozik benne az élni akarás, és a remény, hogy tud ő többet is. Mi pedig csak remélni tudjuk, hogy képes lesz megmutatni a világnak, miért értékes ő.
Tetszett, hogy fiatal kora ellenére milyen másnak látta a világot. Ahogyan az is, hogy ravaszságának köszönhetően a korábbi tanulmányait, illetve az anyai tanácsokat megfelelően tudta alkalmazni a sokszor eltérő helyzetekben is.
A fekete humoráról már ne is beszéljünk. Tapasztalatból tudom, hogy néha nem marad más az embernek, legalábbis ha az ép eszének maradékát megszeretné őrizni.
Úgyhogy miközben ő keresi a helyét, és azt, hogy ki is ő (herceg? rabszolga? uralkodó? miniszter? jó ember?), és elkövet néhány hibát, illetve megadja azok árát, mi magunk is vele együtt változunk. És tanulunk.
"A bolond azonnal üt. A bölcs mosolyog, figyel és tanul.
Aztán üt."
Aztán itt vannak az evezőtársai, akikkel együtt elindul, hogy megbosszulja a vele történteket, és az apja illetve testvére meggyilkolását.
Elmondhatom, hogy egyikük se teljesen normális, mégis megkedveltem őket.
Rulf örök elégedetlenkedését, Jaud segítőkészségét, Szumael tehetségét, Semmi állandó harcolni vágyását, Ankran hűségét. Ez utóbbi lepett meg talán a legjobban.
Hatuk csapata nagyon különböző múltakat kapcsolt össze, mégis, képesek voltak együtt működni, segíteni a másiknak. Lehet ezt arra fogni, hogy különben a halál várt volna rájuk, de legyünk egy kicsit magasztosabbak, és gondoljuk úgy, hogy ez egyike az emberi természet egyik jó tulajdonságainak. Hogy képesek vagyunk barátságokat kötni, csak képesnek kell lenni meglátni a jót és az értéket a másikban.
Akit még kifejezetten érdekes karakternek találtam, az Yarvi édesanyja volt. Laithlin egy erős, hajlíthatatlan nő, aki már-már túl merevnek tűnik. Az elején kételkedtem abban, hogy képes-e a szeretetre. De az legalább egyértelmű, honnan örökölte a fia a ravaszságot. Többet is megtudtam volna róla, remélem a folytatásokban lesz lehetőségem jobban is megismerni az aranykirálynőt.
Kifejezetten szerettem azokat a tanácsokat, amik néha előbukkantak a történetben, és segítettek egy-egy döntés meghozatalában, vagy a helyzet megoldásában. Azt hiszem, némelyiket magamnak is elteszem, használatra. Még jól jöhetnek.
Egy biztos, itt is megállapítottam, hogy a legnagyobb szörnyűségre az ember képes, hiába hisszük magunkat a teremtés koronájának. Ráadásul mindig nyereségvágy az, ami hajtóerőként funkcionál. Pénz, még több pénz, hatalom. Pedig néha sokkal egyszerűbb az élet, ha ezekből nincs túl sok. Mennyi élet veszett már vajon oda ezek miatt? És vajon mennyi fog még?
A váratlan csavarra sem lehet panaszom, őszintén szólva tippem sem volt, hogy azzal a bizonyos szereplővel mit szeretne az író kezdeni. De az állam a földet verte, amikor elolvastam, kicsoda is ő.
Vagy amikor rájöttem, hogy egy számomra szinte érdektelennek tűnő információ hogyan vezette a megoldáshoz közelebb a főszereplőnket. Na de ezért is ő az író, nem pedig én.
Ha valaki szereti a fantasy-t, nem zavarja az erőszak, akkor ezt a történetet csak ajánlani tudom.
Remélem a folytatásai is ilyen jók lesznek. És hamar a kezeim közé kerülnek.
A könyvért köszönet illeti az Athenaeum Kiadót.
A könyv megjelenése: Március 9
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése