2013. június 30., vasárnap

Egy nyár volt

Lois Lowry: Nyáron történt

5/5

"Meg irigykedik nővérére, Mollyra, akit sokkal csinosabbnak és sikeresebbnek lát. Molly fegyelmezettebb és rendesebb, ő indulatosabb és rendetlenebb. Kettejük különbözősége akkor válik nehezen elviselhetővé, amikor városi otthonukból vidékre költöznek, s nekik közös szobán kell osztozniuk.Aztán Molly megbetegszik. Megnek jó ideig fogalma sincs, mennyire súlyos az állapota, s mit kezdjen a nővére és a szülei viselkedésében végbemenő változásokkal. Egy kedves, bölcs öregember és egy fiatal házaspár barátsága, valamint egy számára egyre többet jelentő hobbi, a fényképezés is segíti a kislányt, hogy átvészel je e nehéz hónapokat"

Ahhoz képest milyen kis vékonyka könyv, rendesen földhöz vág. Egy molyos cserének köszönhetően jutottam hozzá, már hónapokkal korábban, de csak most sikerült elővennem, igaz röpke 3 óra alatt el is olvastam.

Meg mindössze 13 éves, nővére pedig 15. Ég és föld a két lány. A családjuk egy időre vidékre költözik, hogy édesapjuk végre nyugodtan tudja megírni a könyvét. A kezdetben nem túl lelkes lányok kisebb-nagyobb összezördülések után el kezdik élvezni az új életet. Meg barátra lel az idős Will személyében, Molly szerelmes lesz. Aztán egy csapásra minden megváltozik. Molly megbetegszik, és ami csak egy egyszerű megfázásnak, orrvérzésnek indul, valami egészen mássá válik, és Meg ennek nincs tudatában. Amikor pedig minden kiderül, a fényképezés, és a szomszédok lesznek a segítségére, hogy fel tudja dolgozni a történteket.

Öcsémmel én is eléggé különböző vagyok, de el nem tudom képzelni, mit éreznék, ha kiderülne, hogy valami halálos kór ragadja el tőlem. O.o Talán ezért is fogott meg ennyire ez a rövidke történet.
Nagyon hangulatos, és szerintem eléggé átérezhetjük a lány zavarodottságát, amíg nem látja át, mennyire is komoly a helyzet. Ez azt hiszem senkinek sem könnyű. A szülőknek sem, mert hogy mondják el, hogy lehet, már nincs tovább? A betegnek, aki érzi, hogy nincs sok esély, és még alig élt, de már tudja, nem fog több jutni neki. Az egészséges testvérnek, aki csak azt látja, hogy még akkor is kivételeznek a másikkal, amikor nem kellene, és könnyen magára veszi, hogy ő okozza a betegséget.

Nagyon kedveltem Will, és a fiatal házaspár alakjait. :) Illetve még Meg-et is. Sok minden visszaköszönt belőle, amit annak idején én is éreztem ennyi idősen. Csak én nem fényképezésbe, hanem a történetek kitalálásába menekültem :).
Volt egy-két olyan gondolat, ami nagyon megfogott, de nem lövöm le velük a dolgokat.

Ha valaki egy rövid, de annál erősebb érzelmi töltetű könyvet szeretne olvasni, ezt csak ajánlani tudom.

Kiadó: Animus
Oldalak száma: 158

Ragyogás

Amy Kathleen Ryan: Ragyogás

5/5

"Mit éreznél, ha egy olyan űrhajón születtél volna, ahol csak a szüleid és az idősebbek ismerik a Földet? Te sosem láttad, csak az általuk mesélt történetek alapján ismered, és minden vágyad, hogy megérkezzetek az új otthonotokba, arra a bolygóra, amelyet benépesíthettek.
A történet középpontjában Waverly áll, akinek az élete váratlan fordulatot vesz. A barátja, Kieran éppen megkéri a kezét, amikor a szövetséges hajójuk váratlanul megtámadja őket és elrabolja az összes nőt az űrhajóról, ahol eluralkodik a káosz. A szerelmeseket elszakítják egymástól az események, s mindkettejüknek helyt kell állnia az új és szokatlan helyzetben.
Ahhoz, hogy visszataláljanak egymáshoz és szeretteiket is megmentsék, sokat kell küzdeniük. Hamarosan arra is ráébrednek, hogy az ellenségek nem mindig kívülről érkeznek.
A Ragyogás egy trilógia első része. A kitartásról, szerelemről és árulásról szóló lebilincselő történet fenntartja az érdeklődést és kíváncsiságot az olvasóban. A második rész 2013 őszén fog megjelenni."

Ezt a könyvet már a megjelenése óta kerülgettem, de mindig visszariadtam. A borító nekem nagyon csajosra sikeredett, és a cím sem éppen nekem szól. Ami mégis folyamatosan vonzott benne, az a fülszövege volt. Bár még ott is tartottam tőle, hogy valami túlontúl szerelmes történetet kapok. Végül a könyvtárból jutottam hozzá a regényhez, és pozitívan csalódtam benne.

Világ életemben imádtam az olyan történeteket, amik a jövőben és az űrben játszódnak, talán a sok gyerekkorban látott Star Trek epizódnak köszönhetően. :D. Mennyi lehetőség.
Két csillaghajó indul útnak az egyre lakhatatlanabbá váló Földről, hogy új hazát keressenek. Az egyiken inkább a vallás van előtérben, míg a másikon inkább a világi életmód. Waverly, Kieran és a többi gyermek eme utóbbi hajón élik a megszokott életüket, amikor a testvérhajójuk megérkezik. S a kezdetben barátinak tűnő találkozás valami egészen mássá fajul, felborítva ezzel az eddig megismert életet.

Az összecsapás után két szálon halad a történet, egyrészt Waverly-t és a lányok sorsát követhetjük szemmel, a másikon pedig Kieran és a fiúk életét. Mindkettő izgalmas a maga nemében, de engem jobban érdekelt a lányok sorsa. És nem, nem csak azért, mert én is lány vagyok. Egyszerűen Waverly alakja szimpatikusabb volt nekem. Mert nem hagyta magát, folyamatosan kereste a kiutat, jól feltudta mérni, mi is zajlik a környezetében, és az ott lévő emberekben.
Ellenben Kieran...nekem már az elején sem volt annyira szimpatikus, amivé pedig a végén fejlődik, az egyáltalán nem nyerte el a rokonszenvemet.

Érdekes kérdések merülnek fel a könyvben. Meddig mehet el valaki, ha megakarja szerezni a hatalmat? Mennyire lehet vajon elkeseredett az ember, hogy bármit képes legyen megtenni egy új életért?
Van-e joga bármely férfinak is arra, hogy kihasználja azt a "szent célt", hogy gyermekeket kell biztosítani a küldetéshez?
Mi történik a gyerekekkel, ha egyszer csak felnőttek nélkül kell boldogulniuk a világban?
Vajon a vallás tényleg mindenre megoldás?

Egyszóval volt min gondolkoznom olvasás közben. Igazából arra jöttem rá, hogy egyik hajón se éltem volna szívesen, mert mindkettőnek meg voltak a maga sötét titkai. Habár magával a vallással nincs bajom, a túlzott hitbuzgóságot nem szeretem, pláne ha abba csomagolják az elkövetett szörnyűségeket. De az se sokkal jobb, ha a férfiak bármit megtehetnek, mert joguk, sőt kötelességük. Azért van egy-két dolog, amire kíváncsi lennék, remélem a második kötetben majd fény derül rájuk.
Nagyon drukkoltam, hogy a visszatérés jó legyen, de éreztem, hogy a bekövetkezett változások miatt már semmi sem lesz olyan, mint volt. És igazam lett. A kérdés csak az, mennyire változott meg a világuk...

Kiadó: Maxim
Oldalak száma: 352

2013. június 29., szombat

Ellentétek vonzzák egymást

Elizabeth Gaskell: Észak és Dél

4/5

"Észak- és Dél-Anglia világa között aligha tátongott akkora szakadék, mint a 19. században. A dél-angliai vidék háborítatlan békéjében a puritán helstone-i lelkészlak ember és természet mesevilága volt. Itt cseperedett hölggyé Margaret Hale, a hajdan csillogó életről álmodott egykor szépséges és a szerény, lelkiismeretes, ám gyámoltalan lelkész leányaként. Mások gondozására, s így közmegbecsülésre épülő életük egy csapásra semmivé lesz, amikor az apa lelkiismereti okokból föladja hivatalát. Költözni kényszerülnek, s a lombzúgásos, madárfüttyös vidéki életből meg sem állnak a füstös-kormos, arctalan munkástömegekben hullámzó északi iparvárosig, Miltonig.
Észak-Anglia az ipar és a technikai forradalom zajos világa, amelyen a tőke és munka játssza a főszerepet. De hogyan boldogul ebben az embertelen világban a szépreményű, idealista lelkészleány? Hogyan tanulja meg levetkőzni előítéleteit, s elfogadni az északi élet farkastörvényeit, a munka parancsát, és nem utolsósorban a halál szigorát. Meglátja-e a kíméletlen iparváros rejtett szépségeit, és megtalálja-e az utat, amelyen a különös, idegen, de mégis figyelemre méltó textilgyárosig, John Thorntonig eljuthat?
Az egyetlen átjárót Észak és Dél között: a szerelem hídját?"


A regény pont jókor talált meg, a tanulási maratonban üdítő volt egy ilyen világba elszökni, ahol a XIX. századi angliai élet köszön vissza ránk, és egy olyan hangulat, amit utoljára Jane Austine olvasása közben éreztem. Bár pont a tételek miatt haladtam kicsit lassan vele, de sikerült végül befejeznem.

Margaret, akinek a kezdetben nagyszerű élete egy csapásra megváltozik, mégis igyekszik minden helyzetben helyt állni, segíteni a saját családjának és másokénak is. Próbál megbarátkozni Milton városával, a füsttel, és nem utolsó sorban egy bizonyos gyáros úriemberrel. Kedveltem az alakját, bár néhol úgy éreztem, hogy előítéletei sokszor elterelték a gondolatait, s csak későn jött rá arra, hogy tévedett. Mégis, csodálni való a kitartása, hogy a családját segítse, és irányítsa a dolgokat, amikor már azt senki más nem tudja. Mondjuk a leánykérésekhez való hozzáállása furcsa volt számomra, hiszen ebben a korban az egyik legfőbb cél az volt, hogy minél előbb egy jó partit találjanak maguknak a hölgyek.

Milton város egyik ontos alakja, Jonh Thornton, aki egy textilgyár tulajdonosa, és Margaret apjához jár órákra. Találkozásaik nem igazán mondhatók sikeresnek, mert kisebb-nagyobb félreértések övezik őket. A férfi azonban talpig úriember, aki kész segíteni még akkor is, ha a helyzet számára kicsit kellemetlen, de a bajba jutottakat nem hagyja magára. Annak ellenére mennyire kőszívűnek szeretett volna látszani, hála istennek nem volt az, így hamar megszerettem, és szurkoltam, hogy a boldog befejezés elérje a történet végére.

A történet bizonyos tekintetben a Büszkeség és Balítéletet idézte, de sok mindenben különbözött is tőle. Habár itt is olvashatunk a különféle nemesi körökről, nagyobb hangsúly van fektetve a munkás osztály és a gyártulajdonosok közötti feszült viszonyra, és sok igen komoly kérdés ennek kapcsán merül fel a regényben.
Margaret és John az elején nem kifejezetten kedveli egymást, a lány zsarnokoskodónak tartja a férfit, míg az túl büszkének őt, és csak nagyon lassan kezdik meglátni az embert a felvett szerepek mögött.
Míg a férfinak inkább a múltja az, ami szomorú, addig a lánynak a jelen gondjaival kell szembenéznie, méghozzá egyre sűrűsödő csapásokkal. Egyikük délen, a szabadban, míg másikuk északon a városban nőtt fel. Különbözőbbek talán nem is lehetnének, mégis, történetük egy nem várt fordulat miatt összefonódik.

A történet hangulata szerintem kicsit komorabb, mégis, a remény, a lehetőség ott van minden oldalon, ezért nem úgy olvassa az ember, hogy depresszióba esik tőle, hanem várja azt a pillanatot, amikor hirtelen minden egycsapásra rendbe jön. Mert ennek így kell lennie. Pár dolog azért megesik, míg el jön a boldog vég.
Ami kifejezetten tetszett, a két főszereplőnk beszélgetései, szóváltásai. Mindig kíváncsian követtem ezeket nyomon, várva, ezúttal ki jön ki nyertesen belőle? Sőt, igazából minden találkozásukat szerettem olvasni, mert nagyon leleményesen tudták félreértelmezni a számomra teljesen egyértelmű dolgokat is :D.

A végén azért kezdtem megijedni, hogy várhatok a happy end-re, meg a szép befejezésre, hiszen egyre csak követték egymást a bajok, főleg Margaret családjában, de azért John-t is utolérte a balszerencse, de nem hagyott cserben az írónő, és fellélegezhettem. Bár azért én még egy kicsit tovább olvastam volna a történetet, mert egy-két szereplő reagálására tényleg nagyon kíváncsi lettem volna...nem igaz, kedves mama? ;)

Ami nem mindenhol nyerte el a tetszésemet, az például az édesapa viselkedése volt, semmi erélyesség nem volt belőle, és szükség esetén összeomlott. Szép kis férfi mondhatom. Illetve ahogy a történet haladt, nem egyszer olyan részletekbe menő leírásokat kapunk, amik ha csak egyszer-egyszer fordulnak elő, akkor érdekesek, de ha többször, akkor inkább csak untatják az olvasót, legalábbis én néha éreztem a késztetést, hogy átlapozzam, amíg ismét nem érek bele a történések csapájába. Ezt leszámítva szerettem a könyvet.

Ha valami olyan romantikus történetre vágysz, ami visszavisz a múltba, és mégsem üresfejű csinos hölgyemények fecserésznek benne, akkor ezt a könyvet bátran ajánlani tudom. :).

A könyvért köszönet illeti a Lazi könyvkiadót. 



Bloglovin

Már napok óta hallgatom, hogy a google reads meg fog szűnni, ezáltal a rendszeres követők funkció is el fog tűnni a blogokról. Hogy ezt elkerüljük, Bloglovin oldalon ha regisztrálunk, elmenthetjük oda az általunk követett oldalakat, ha jól tudom erre még 2 nap van.
Magával az oldallal még én is csak ismerkedek, mert a szóbeli felvételi miatt eddig nem ez volt az elsődleges napi rendi pontom, de most átmenekítettem a követéseimet, mert mégiscsak jó látni őket egy helyen. Egy egyszerű regisztráció után rögvest fel is ajánlja nekünk, hogy importálja az általunk követett oldalakat, úgyhogy ha gondoljátok, akkor eme oldalon keresztül tudtok továbbra is követni majd :). Follow my blog

<a href="http://www.bloglovin.com/blog/6521629/?claim=xbyf7djjcaf">Follow my blog with Bloglovin</a>

2013. június 23., vasárnap

Alzheimer-kórral élni

Lisa Genova: Megmaradt Alice-nak

5/5

" A háromgyerekes, boldog házasságban élő harvardi professzorasszony, Alice a karrierje csúcsán van, amikor azt veszi észre, hogy egyre feledékenyebb. Az idő haladtával gondolatai is összekuszálódnak, memóriája egyre gyakrabban hagyja cserben. A diagnózis: Alzheimer-kór, korai stádiumban. A függetlenségére mindig büszke Alice összeszorított foggal igyekszik ugyanúgy élni az életét, mint korábban, és csak a jelennel foglalkozni, de a betegség lassan úrrá lesz rajta. Helyenként szívszorító, néhol felemelő, ugyanakkor ijesztő történet arról, milyen az, amikor valaki szó szerint elveszíti az eszét."

Ki ne tapasztalta volna már azt, hogy keresett valami szót, kifejezést, és az istenért se jutott az eszébe? Pedig alapvető lett volna. Vagy, hogy időnként elfelejtkezett dolgokról. Alapvetően ezeket a fáradtság, a stressz, a hajtás tüneteinek tartanánk, amik csak azt jelzik, ideje kicsit lelassítani. Vagy ha már egy bizonyos kor felett vagyunk, akkor ráfogjuk arra, hogy ez bizony ezzel jár. De mi van akkor, ha nem ennyire egyszerű a dolog?

Kezdetben Alice is úgy gondolja, hogy csak túlhajtotta magát, vagy épp a változó korba való belépése állhat a feledékenysége mögött. Ám amikor egy pillanatra elfelejti, hogyan juthat haza, megijed, és orvoshoz megy, ahol pár vizsgálat után megkapja a nem várt, ám annál félelmetesebb diagnózist.
Én nem is tudtam, hogy van ilyen típusa is az Alzheimer-kórnak, ami ennyire fiatalon okoz problémát. Nem azt mondom, hogy jó dolog, ha valaki 70 évesen kezd elfelejteni mindent, de 47 évesen, meg 50 évesen...valahogy még rosszabb. Ráadásul az én édesanyám is ebben a korban van, így sokkal jobban megérintett Alice sorsa. El se tudom képzelni, hogyan vészelném át ezt, ha az én családomban történne.

Ami miatt még nagyon érdekes volt a történet -  amellett, hogy eleve egy számomra kevésbé ismert betegségről szól - azaz, hogy a beteg szemén keresztül látjuk a dolgokat. Vele együtt kezdünk el gyanakodni, hogy baj van, zuhanunk magunkba a diagnózis hallatán, próbáljuk a széthulló világunkat egyben tartani, és kapaszkodókat találni az egyre ismeretlenebbnek tűnő világban, miközben lassan elveszítjük önmagunkat is.
Vékonyabb könyv, egy nap alatt el lehet olvasni,  de engem letaglózott.
Mit tennék, ha ez velem történne meg? Ha csak hónapjaim lennének hátra abból a világból, amit ismerek, mert ami utána jön, az már valami más lesz, egy olyan személy számára, aki nem én leszek.
Amellett, hogy megismerjük azokat a problémákat, amik a betegség előrehaladtával kerülnek előtérbe, elgondolkozhatunk azon is, hogy vajon az öngyilkosság ebben az esetben megoldás lenne-e. Alapvetően ellene vagyok, mert szerintem sokszor lenne megoldás a problémákra, még ha nem is egyszerű, csak meg kell találni a segítő kezeket. De itt, őszintén szólva megértettem Alice-t, amiért felmerült benne a gondolat. Hiszen mindenki szeretné megőrizni az emberi méltóságát, amit ez a betegség bizony kikezdhet.

Érdekes volt látni, hogyan reagált a környezete erre a betegségre. Még a saját családján belül is volt néha olyan reakció, amire köpni-nyelni nem tudtam. Hogy mondhatja azt valaki, hogy ne írja be az adatokat a telefonba, mert ellustul, hanem edzeni kell az agyát? Most komolyan...ez nem így működik itt. Vagy, hogy nem egyszer úgy beszéltek róla, mintha ott sem lett volna, pedig ott ült a fotelban. Vagy úgy akarnak dönteni, hogy figyelembe sem veszik, ő mit szeretne.
A férjét nem igazán tudtam hova tenni. Az elején egy önző, munkáját előbbre tartó férfinak tűnt, de a végén voltak olyan dolgok, amik másra utaltak, kár hogy nem volt jobban kibontva.
A gyerekek közül pedig leginkább Lydia volt, akit bár nehezen értett meg az édesanyja a betegség során mégis közelebb került hozzá. És ő minden korábbi vitájuk ellenére is az ő érdekeit tartotta szem előtt. Nem tudom, a helyében én vajon tudni akartam volna azt, hogy hordozom-e a gént, ami megpecsételi a sorsomat. Mi a jobb, a boldog tudatlanság, vagy a biztos tudás?

Nem is tudom mit írjak még. Ez a könyv most nagyon befészkelte magát a gondolataim közé, remélem egyszer a polcomon tudhatom majd.

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalak száma: 326


Egy elveszett kutya nyomában

Susan Wilson: A táncoló kutya

3/5

"A nevem Justine Meade, és életem negyvenhárom éve alatt csupán maroknyi ember volt, akit szerettem. Nem, ez túlzás. Kettő. Ketten voltak, akiket az ostobaságom és az önzésem miatt elveszítettem. Az egyik a fiam volt. A másik a kutyám.
Justine Meade élete veszteségek sorozata. A listán szerepel az édesanyja, az otthona, sőt még a fia is. Az egyedüli társa, akire mindenben számíthat, Mack, a szürke-fekete sheltie. Ám amikor felkerekedik vele, hogy visszatérjen gyerekkora otthonába, ahol huszonöt éve nem járt, az úton egy végzetes hiba elszakítja őket egymástól. És ahogy az autópálya kilométerei egyre nőnek közöttük, úgy fogy Justine esélye arra, hogy kétségbeesett akarása ellenére is valaha megtalálja imádott kutyáját.
Ed és Alice Parmalee a saját veszteségüket gyászolják. Hét évvel azután, hogy a lányuk már nincs velük, együtt élnek, de kerülgetik egymást és a kimondhatatlan fájdalmukat, s képtelenek a közöttük tátongó szakadékot áthidalni. Ám amikor rátalálnak egy szürke-fekete kutyára az út mellet, közösen döntik el, hogy magukhoz veszik.
Megingathatatlan hűségével, elképesztő megfigyelőképességével és csalhatatlan megérzésétől vezérelve Mack képes arra, hogy összehozza az embereket. Legyen akár Justine partnere, akár egy család életének új szereplője, olyan, mintha ez a kis shetlandi pásztorkutya arra született volna, hogy boldoggá tegye a körülötte lévőket.
Mindenkinek szüksége van Mackre. De vajon kihez tartozik ez a táncoló kutya?"


A Pioneer kiadó könyvei általában tetszeni szoktak, ám most valahogy nem találtunk egymásra ezzel a könyvvel. Pedig alapvetően imádom az állatos történeteket, ráadásul nekem is volt kutyám, szóval megalapozottnak tűnt azaz elvárás, hogy majd engem is elvarázsol a történet.Sajnos nem így történt.
Most valamiért zavartak a sablonos megoldások, az, hogy elég hamar kitaláltam, mi lesz a következő "csavar". Hogy nem tudta hozzám közel hozni ezeknek az embereknek a szenvedését, fájdalmait, pedig erre épült volna az egész történet.

Egyszerűen egy kívülálló szemével, hűvös távolságtartással olvastam, és viseltettem mind Justine iránt, mind Ed és Alice felé. Ráadásul úgy éreztem, az, hogy elvesztette a kutyáját, legalább annyira a nő hibája volt, mint a sofőré. Tényleg, meg kellett volna várnia, vagy ha nem is várja meg, akkor a kutyát nem kidobni egy autópálya szélén. Viszont ki az, aki egy fuvart kap, ne kekeckedjen a sofőrrel, akinek időre kell leszállítania a dolgait. Aztán meg van lepődve, ha otthagyja a másik.
Vagy éppen a családja se volt kutya. A mostohaanya ugyan tényleg ellenszenves lett, akit simán elküldtem volna az imádott fiacskájához lakni, de így nagyjából ennyi is volt.
Ed és Alice története ugyan szomorú, de itt meg is állt a dolog, nem tudtam átérezni a veszteségüket, fájdalmukat. Azt meg pláne, hogy nem akarták megtudni, van-e vajon gazdája a kutyának.
Az egyedüli, akit megkedveltem, az a hegedűművész Pokol Angyala volt :D.

Egyszóval megható alapok ide, kutya oda, engem nem bűvölt el a történet.

Kiadó: Pioneer
Oldalak száma: 324

Óceán az út végén

Neil Gaiman: Óceán az út végén

5/5

 "AMIKOR EGY EMLÉK FELENGED, A MÚLT SZIVÁROG KI BELŐLE

Mit tehet egy hétéves fiú, ha az addig nyugodt, vidéki életet megzavarja valami, ami nagyobb nemcsak nála, de az általa ismert felnőtteknél, sőt az általa ismert világnál is? Ami a világon túlról jött? Hirtelen elszakad a saját családjától, és egyetlen hely van ahová mehet, egy ház a földút végén. Ebben a házban három nő lakik, három nemzedék, nagymama, anya és lánya, akik sokat láttak és még többet tudnak. Ismerik a titkos utakat és lebegő járatokat, értik a halk szavakat és a néma igéket, jártak a földeken innen és a vizeken túl. Ők segíthetnek, csakhogy mint mindennek, a segítségnek ára van.

Neil Gaiman új regénye a gyermekkor varázslatát mutatja a felnőttlét karcos szemüvegén át, az ártatlanság elvesztését a tapasztalat párás tükrében, hírnevéhez méltóan egy olyan történetben, amely semmihez sem hasonlít."


A gyönyörű borító mellett ami rögtön feltűnt, az a vékonysága volt. Később kiderült, hogy ez a történet eredetileg novellának indult, csak kinőtte a kereteit. Amikor egy ilyen vékonyabb kötet kerül a kezeim közé, óhatatlanul felmerül bennem a gondolat, elég lesz-e ahhoz, hogy elmondjon mindent az író, hogy bevonjon a történetébe, és a végén ne maradjon fájó hiányérzetem. Gaiman új története azonban pozitív csalódást jelentett, mert elolvasva is csak annyi volt a problémám, hogy vége volt, pedig még maradtam volna abban a mesés világban.

A történet nagyon sokrétű, a rétegek egymásba szövődnek, és együtt, egységesen alkotják azt a csodálatos mintázatot, amit mi végül elolvashatunk. Egyszer, kétszer, sokszor. És mégis, mindig fogunk valami újat felfedezni benne.
A már nem fiatal férfi magát is meglepve gyermekkori otthonához, pontosabban annak helyéhez tér vissza, majd elindul a földes úton, míg elér egy farmhoz. És az út alatt szép lassan elveszettnek, elfeledettnek hitt emlékek törnek a felszínre. Mert minden egy napon kezdődött, amikor még csak 7 éves volt, és az egyik szoba bérlőjük öngyilkosságot követett el, amivel valami olyan régit ébresztett fel, amiről nekünk még csak elképzeléseink sincsenek (ám hála istennek, az írónak vannak). Ekkor ismerkedik meg a 11 éves Hempstock lányt, és egy teljesen új világot, ahol minden megtörténhet.

Ahogy haladunk az idővel előre, úgy történik meg velünk egyre gyakrabban, hogy vágyódva, elmerengve gondolunk vissza a saját gyerekkorunkra. Ami lehet, hogy nem volt tökéletes, de a maga nemében egyedülálló volt, tele felfedezésre váró csodával, reményekkel és félelemmel, szeretettel és csalódással, amik mintha mind sokkal tisztábbak, és egyszerűbbek voltak, mint most felnőttként. Ezt a történetet olvasva én is ismét gyerek voltam, aki egy pillanatra sem kérdőjelezte meg azt, hogy az a kacsaúsztatónak titulált tavacska, valójában egy egész óceán, amit szükség esetén egy vödörbe is bele lehet erőltetni, vagy hogy mi magunk különféle szörnyek átjárójává válhatunk, ha nem figyelünk oda. A mese, a realitás és a csodás elemek olyan tökéletesen keveredtek, hogy még most is nehezemre esik külön választani őket, megbontani egységüket. És talán nem is szükséges.
Eme könyv olvasásához nem kell más, csak nyitott szív, és lélek. Hagyni kell, hogy megérintsen minket a könyvmoly kisfiú, aki barátokat szeretne, na meg persze azt, hogy megtudjon felelni az apja elvárásainak. S miközben az élet történéseit próbálja nyomon követni, minket is magával vigyen egy határon túlra, ahol nálunk jóval öregebb lények élnek, és vigyáznak ránk.

Ülj hát velem együtt le a tó partjára, és csendben hallgassuk, mit súg nekünk az óceán, a maga végtelen bölcsességével.

A könyvért köszönet illeti az Agave kiadót.

Festők nyomában

Elizabeth Kostova: Hattyútolvajok

4,5/5

"A tehetséges festő, Robert Oliver, késsel esik neki egy washingtoni múzeumban egy impresszionista festménynek, de időben lefogják. A rendőrök az állami elmegyógyintézetbe viszik, amelynek az igazgatója rátelefonál magánintézményt fenntartó kollégájára, átvállalná-e a beteget. Marlow doktor nemcsak pszichiáter, hanem szabadidejében festő is. Komoly szakmai kihívásnak érzi az esetet, vállalja hát. A festő megérkezik, és egy napon belül megnémul. Ettől kezdve csak ceruzával-ecsettel kommunikál a világgal. Állandóan egy szép nő arcképét festi régi modorban, mint a korai impresszionisták, és francia nyelvű leveleket őriz féltékenyen. Az orvos megpróbál kapcsolatba lépni betege családjával, hogy megfejtse a rejtélyt: miért akar tönkretenni egy műalkotást egy alkotó?
Kostova, A történész szerzője, több mint száz évet felölelő nagyregényt írt az alkotásról és arról az árról, amit az alkotók tehetségükért fizetnek."

Még régebben a molyon olvastam egy roppant figyelemfelkeltő értékelést róla, így aztán várólistás lett a könyv, s a könyvhét előtt sikerült a könyvtárból hozzájutnom a nem éppen fogyókúrás darabhoz. :D.

Habár én magam is szeretek rajzolni, azért az igazi tehetségektől messze vagyok, de nincs is ezzel semmi bajom. Ettől függetlenül szeretek neten, vagy múzeumokban nézelődni, mások műveit (legyen az rajz, festmény) megcsodálni. S miközben magát a művet nézem, (és gyakran költök hozzá a fejemben egy történetet), mindig elgondolkozok azon, vajon mi lehet a valós története? Miért ezt készítette el, és miért pont akkor? Elégedett volt-e vele, vagy sem?
A könyv ilyen szempontból tökéletes volt nekem, mert kicsit az alkotás folyamatába engedett bepillantást. Mindezek mellett pedig kellő mennyiségben ötvözte a szerelmes, a titokzatos múlt és jelen, művészet elegyét.

Az olvasó először Roberttel ismerkedik meg, aki Marlow doktorhoz kerül, ám a jó doktor hiába is tesz bármit, nem sikerül beszédre bírnia a páciensét, hiába látja rajta, hogy valami emészti. Egyetlen nyoma az újra és újra lerajzolt titokzatos hölgy. Így hát saját, és a munkája szabályait időnként megszegve neki indul, hogy megtalálja a férfi múltjában a kiváltó okokat.
Emellett a szál mellett pedig van egy másik, korábbi vonal is, amit kezdetben levelezésből, majd már folyamatos történésként ismerünk meg két festő kapcsolatáról.

Nem is tudom, nekem melyik szál tetszett jobban. Érdekes volt kutatni azt, hogy Robert miért lett néma, és támadt egy festményre. És érdekes volt Béatrice életét is figyelemmel követni.
A felvonultatott szereplők közül azt hiszem Mary, Marlow doktor, és a végén a két kisöreg volt a kedvencem. Robert nekem túl távoli alak, aki a művészetért él, én pedig ezt ugyan tisztelem, de nem tudnám elviselni egy párkapcsolatban, ahogyan a felesége és későbbi barátnője sem tudta igazán.

A cím ötletes, bár jó sokat kellett várnom, mire elkezdtem egyáltalán kapizsgálni, mire utalhat :D. És igazam lett. Illetve volt még egy fordulat, ami sejthető volt, de annyira szépen van megírva az egész könyv, hogy ezek a kiszámíthatóságok sem zavartak, és nem volt olyan sok belőlük. Az egyetlen, ami néhol zavart, hogy sok volt a történet. Mármint voltak olyan részek, leírások, amik már untattak, és szívem szerint átlapoztam volna, hogy ismét a történet főfolyamához érjek.

Ezek ellenére is nagyon tetszett a történet, és elő kell keresnem a Híres festők sorozatot, és olvasgatnom, mert felkeltette a kíváncsiságomat a festmények, és alkotóik iránt. Ennél többet pedig mely író kívánhat?

Kiadó: Európa
Oldalak száma: 692 

2013. június 15., szombat

Levelek egy idegennek

Stephen Cbhosky: Egy különc srác feljegyzései

5/5

Ezt a könyvet is kölcsönbe kaptam (mert amúgy nem vár 20 saját könyv a polcomon, áááh) és az elején kicsit féltem tőle, de azt kell mondanom, pozitív csalódás volt.

"Az „Egy különc srác feljegyzései” című könyv elbeszélője egy tizenöt éves középiskolás srác, Charlie. Furcsának és magányosnak érzi magát, mintha a pálya széléről, kívülállóként figyelné a körülötte zajló eseményeket. Egy nap elhatározza, hogy leveleket ír egy ismeretlennek, aki akár a barátja is lehetne. Ezekből a levelekből aztán szép lassan – olykor mulatságosan, olykor meghatóan – egy cseppet sem átlagos tinédzsert ismerhetünk meg. Charlie kétségbeesett erőfeszítéssel próbálja élni a saját életét, miközben menekül is előle, és ez a kettősség különleges, járatlan utak bejárására kényszeríti: családi drámák sora, új barátok, az első randevú, szexualitás, drogok… Chbosky regénye a lélek legmélyebb rezdüléseit tükrözi, miközben felidézi az olvasóban a felnőtté válás nehéz, semmi mással össze nem hasonlítható éveit."

Sok embertől hallottam már azt, hogy a film jobb, mint a könyv. Mivel a filmet nem láttam, így nincs összehasonlítási alapom, így aztán én meg voltam elégedve a történettel is.

Charlie egy érzékeny, intelligens, koránál jóval érettebb fiú, aki próbálja az életet megérteni, elfogadni, hogy vannak jobb és rosszabb pillanatok. Barátokra tesz szert, szerelmes lesz, kifog egy eszméletlen jó irodalomtanárt. Ám eközben elég sok negatívumot is tapasztal az életből.
A könyv komoly kérdéseket feszeget (úgy látszik mostanában csak ilyen könyveket fogok ki, amik gondolkozásra kényszerítenek): mi van akkor, ha a saját nemedhez vonzódsz, de sem a családod, sem a környezeted nem áll melléd, ha az, akivel együtt jársz a gyerek lehetősége hallatán kiszalad a világból és neked egyedül kell eldöntened, megtartod-e, gyermekkori molesztálás, nemi erőszak, drog, légy őszinte a másikkal szemben egy kapcsolatban...egyszóval csupa olyan dolog, ami ebben a korban, de szerintem később is komoly fejtörést okozhat, pláne ha az ember mindig helyesen akar cselekedni.
Tény, hogy Charlie néha csak hagyja magát sodorni az árral, és megpróbál mindenkinek a kedvében járni, de ez a saját életemből is ismerős, így azt hiszem nincs jogom pálcát törni felette, végülis még kinőheti.
Mondjuk azt nem teljesen értem, miért kell ezt a regényt betiltani, mert bár sok dologról nyíltan beszél, azért olvastam én ennél komolyabbat/komorabbat, amit egyáltalán nem tiltottak be, és bármilyen korosztályba tartozó egyén elolvashatja. De lehet, hogy csak bennem van a hiba, vagy annyi ilyen könyvet olvastam már, hogy túl magas az ingerküszöböm, ki tudja?
A nyelvezete egyszerű, és nekem kifejezetten tetszett az, hogy mintegy nekünk küldött levélként kapjuk meg az eseményeket, ötletesnek találtam.Ettől azt hiszem a legtöbben közelebb érzik magukhoz a főszereplőt, és gond nélkül tudják követni a történéseket, gondolatmenetet. A felsorolt könyvekért meg plusz pont jár :D.

Mindenesetre, ha nekem lenne egy ennyi idős gyermekem, azt hiszem a kezébe nyomnám, hogy olvassa el, és a végén leülnék vele megbeszélni, hogy ő mit gondol róla. Biztosan másképp látná, mint most én látom, vagy látni fogom x év múlva.
Habár vannak benne humoros, vidám pillanatok, többségében én mégis komorabb könyvnek tartom, így ha valaki feltétlenül valami rózsaszínt és vidámat akar, ne ezt vegye a kezébe. De ha valami kicsit sötétebb, elgondolkoztatóbb is jó, akkor csak ajánlani tudom.


Kiadó: Alexandra
Oldlak száma 240

Egy másik múlt

Scott Westerfield: Leviatán

5/5

Ezerkilencszáztizennégyet írunk. Az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét, Ferenc Ferdinánd főherceget meggyilkolták, és egész Európa a háború küszöbére sodródik.
Két tábor áll szemben egymással összebékíthetetlenül: a gépimádó barkácsok és a darwinisták, akik sosem látott fajzatokat tenyésztenek háborús célokra.
Ferenc Ferdinánd fia, Sándor herceg az egymásnak feszülő nagyhatalmak figyelmének középpontjába kerül, és menekülni kénytelen szülei gyilkosai elől.
Útja keresztezi Deryn Sharpét, a skót lányét, aki fiúnak öltözve szolgál a brit légierőnél.
Az egyikük barkács – a másik darwinista, és mindketten súlyos titkokat őriznek.
Harcok, veszedelmek és intrika szegélyezik útjukat, a nyomukban pedig ott liheg a háború.


Újabb AdAstra könyv, ami magával ragadott, bár ezen lassan meg sem lepődöm. Szeretem a történelmi vonatkozású regényeket, és ha van benne elég valós adat, akkor egyáltalán nem szokott zavarni, ha némi változtatást eszközölnek rajta, sőt sokszor szórakoztató elgondolni egy-egy ilyen alternatív múlt lehetőségeit. Így voltam ezzel a Leviatán esetén is.

Az első, ami megfogott, az a hihetetlenül szép kivitelezés. Az első oldalakon lévő térképet perceken keresztül csak csodáltam, és a történet során felbukkanó rajzokat legalább úgy vártam, mint a cselekmény fordulatait, és egyikből sem volt hiány.
Maga a történet is megfogott. A biológus énem miatt én azt hiszem a darwinista országok lakója szeretnék lenni. O.o Még úgyis, hogy azért az agyam egyik hátsó zugában felsejlett a kérdés, mik vagyunk mi, istenek? De akkor is, elbűvölt a felvázolt lehetőségek tárháza. Mindezekhez jön az alapvetően érdekes két szál, mert mind Sándor, mind Deryn vonala egyaránt tetszett, és kíváncsi voltam, hogy fog majd összefonódni a sorsuk.
Nem tudnám megmondani, ki a kedvenc szereplőm, mindenkit kedveltem, bár Deryn húzása, ami miatt Sándor a fogjuk lett, annyira nem volt szimpatikus, miután az életét mentette meg, de végül ezen is túl tettem magam. :D.
Sándor elég komoly, de mindezek mellett is szimpatikus, és szerethető alak, akárcsak a kísérete. Azért amikor elképzeltem, hogy a gróf a lépegetővel indul megmenteni...:D

Szóval jó történet, amiben kellően megfelelő arányban keverednek a valós, és kitalált elemek, így cseppet sem esik ki az olvasó a történetből, szerethető szereplők, megfejtésre váró kérdések (mik vannak azokban a tojásokban??), és egy kellően kidolgozott háttér az, amit az olvasó kap. Csak ajánlani tudom, illetve ide a folytatásával!!

Kiadó: AdAstra
Oldalak száma: 540


2013. június 14., péntek

Sorel család története

Salamon Pál: A Sorel-ház
5/5

"Boldogháza – Budapest – Buchenwald. Salamon Pál a Sorel család három generációjának regényes történetét meséli el. A Kárpátok varázslatos vidékére katolikusként született, de református hitre tért Sorel József svéd unokája a regény végén a családi legenda helyszínén, a Kinyiltakoztatás Tisztásán talál rá „az értelmetlen létezés értelmére”. A rendkívül olvasmányos, az eleve elrendeltség misztikumát hordozó, emberi sorsokból építkező mű nem véletlenül lett világsiker. Az Izraelben és Magyarországon élő író az önmagával szembefordult emberiség aktuális kérdéseire az itt és most élő magyar olvasó számára is megtalálja a választ."

A könyvet @Bur3sznek köszönhetően tudtam elolvasni, mert tőle kértem kölcsön, annak ellenére, hogy tudtam, jön a könyvhét. De nem bántam meg, szerelem első olvasásra.

Sorelek 3 nemzedéke, élete, hite, csalódása és sikerei, szerelmei azok, amik megelevenednek a lapokon. Én pedig csak  lestem, olvastam, szívtam magamba az érzéseket, élményeket, és kicsit olyan volt, mint ha hazaértem volna.
Talán mert ők úgy látták a világot, mint sokszor én látom. Mert olyan egységben éltek önmagukkal, a világgal, amit csak irigyelni lehet. És bár olvastam, hogy ezen egységet nem csak egy csettintésre szerezték meg, hanem sokat szenvedtek néha érte, átélték az emberek által okozható borzalmakat, mégis, csodáltam érte őket. Szinte láttam magam előtt, ahogy ez a család, fogadott gyermekek, idegenek, Konokok és Büszkék együtt élnek, egymásért.
Szerettem volna az Álmok Iskolájába járni, és hallgatni a fejtegetéseiket az emberekről, életről. Büszke hátán kilovagolni, és csak suhanni a tájban. Felmászni a Tisztásra, és meghallgatni, hogy a lelkemen keresztül mit súg nekem a Teremtő.

Ez a könyv nemcsak azt mutatja meg, milyen is egy igazi család, hanem azt, milyen is igazából embernek lenni, minden helyzetben. Milyen hinni, bízni, reménykedni, nem belefásulni, és meghátrálni. Szeretni, igazán, tiszta szívből. És még ennél is több. Csak én nem tudom pontosan megfogalmazni. Talán nem is lehet. Ezt olvasni kell.

Kiadó: Alexandra
Oldalak száma: 550

Életet az életért

Jane Rogers: Jessie Lamb testamentuma

4,5/5

"Asszonyok és lányok milliói halnak meg, amikor egy terhes nőket támadó vírus elszabadul, és az emberiség sorsa is kockán forog. Isten keze, vagy a tudósok hibája? Az emberi sötétség és pusztítás gyümölcse?
Jessie Lamb egy hétköznapi kamaszlány különleges körülmények között: miközben világa összeomlik, idealizmusa és bátorsága arra sarkallja, hogy megtegye a szükséges, hősies lépést, és hozzájáruljon az emberiség megmentéséhez. Vajon Jessie valóban hős? Vagy, ahogy az apja tart tőle, könnyen befolyásolható csitri, aki fel sem fogja tettei következményét?
A Jessie Lamb testamentuma a közeljövő, biológiai terrorizmus által visszavonhatatlanul megváltozott világát mutatja meg, és egy rendkívüli fiatal lány döntésének folyamatát, aki a gyermekkorból kilépve azért küzd, hogy az élete – és talán a halála – értelmet nyerjen.
A Jessie Lamb testamentuma 2012-ben elnyerte az Arthur C. Clarke-díjat és jelölték a Man Booker-díjra."


Az AdAstra az egyik olyan kiadó, akit igyekszem figyelemmel kísérni, mert az eddig megjelent (és általam már elolvasott) könyveik általában nagyon jók, és ők is nagyon kedvesek az olvasókkal, ami szerintem fontos.
A könyveik nálam a jó, és nagyon jó kategóriában szoktak lenni, ez a könyv valahol a kettő között van.
Az első, ami miatt fent akadt a szemem, és elöntött a jól ismert, nekem ez kell érzés, a borító volt, szegény barátnőm falát is telepostoltam, hogy lássa, miről áradoztam neki egy fél napja (itt jegyezném meg, hogy annak ellenére tetszik, hogy lány létemre is ki lehet üldözni a rózsaszín bármilyen színárnyalatával a világból :D). Utána rohantam a honlapra, megtudni, miről szól, bár szinte mindegy volt, ilyen borítóval nem hagytam volna ott akkor sem, ha az ezoterikus csillagállások rejtelmeibe vezet be. De szerencsémre, nagyon jó történetnek tűnt a leírás. Az utóbbi időszakban különösen vonzódom a disztópiás művekhez, és biológusi tanulmányaim miatt kifejezetten szeretem, ha ennek létrejövése miatt valamilyen vírus van, pláne ha annak jól kidolgozott a háttere. No, de lássuk, miből élünk.

Egy olyan, nem túl távoli jövőbe nyerünk bepillantást, ahol az általunk ismert világ szétesőben van, felütötte a fejét az AHS (anyai halálozási szindróma), ami már mindenkiben megtalálható, és akkor aktivizálódik, amikor egy nő terhes lesz, s ezáltal őt és jövendő gyermekét is halálra ítéli. A reménytelenség, a széthúzás természetesen felüti a fejét, s mi ebben a világban próbálunk jó pár fontos kérdésre választ találni Jessivel egyetemben. Mindent az ő szemén keresztül látunk, és mindent két időszálon: 1. a jelen, amikor megismerjük épp az apja tartja őt bezárva, számunka ismeretlen okok miatt. 2. a múlt, amikor elkezde elmesélni, honnan is indult mindez.

A könyv, vékonysága ellenére rengeteg gondolatot, kérdést, problémát hoz fel, feszeget, és készteti az olvasót is arra, hogy próbáljon meg olyan helyzetben állást foglalni, amikor talán nincs olyan, hogy jó megoldás. Ami engem nagyon megfogott benne az, hogy milyen hihetően ábrázolta a világot, ami a hátteret szolgáltatna a regény központi kérdésének. Mert lássuk be, habár az ember képes összefogni a jó ügy érdekében, ez valahogy sosem tartós, előbb-utóbb mindig lesz valaki, aki nyerni akar valamit a jó ügyön, vagy egyszerűen a különbségek éleződnek ki az emberek alkotta csoportok között, ami széthúzáshoz, széthulláshoz vezet. Mindezt megfejeli a tehetetlenség, a belenyugvás érzése, a rezignáltság, és az értékvesztés, mert minek is tegyünk bármit is, ha úgyis kipusztul az emberiség? Mindez egy erős, sötét hangulatot ad a regénynek. Mert milyen világ az, ahol a világ egyik csodájának, az élet születésének az örömét veszik el az emberektől, és a lehetőséget, hogy a nők anyák lehessenek? És ekkor jelennek meg a Csipkerózsikák, akik életük feláldozásával adhatnak reményt arra nézve, hogy van-e jövője az emberiségnek. És ekkor következik a nagy kérdés is, mindezt megéri, hogy egy 16 éves lány, az életét adja érte? S emellett a politikai kérdések, harcok, állatkísérletek, nemek közti harc, azonos neműek szerelme és még sok más is előkerül, mégis, a fenti kérdésre fogunk koncentrálni. Én a könyv elolvasása után sem tudtam egyértelműen eldönteni, kinek van igaza? Lehet egyáltalán egy ilyen helyzetben jó döntést hozni? Pláne ennyi idősen?

Az egyetlen dolog, ami miatt nem lett 5 csillagos a könyv, az a főszereplő. Ugyanis Jessie egyszerűen nem tudott közel kerülni hozzám. Hiába látunk bele az érzéseibe, gondolataiba, abba, hogyan is csapódnak le benne a körülötte történő dolgok, hiába tudom, hogy ebben a korban mindenki keresi a helyét, hogy mit kezdjen magával a jövőjével, hogy hol vannak a határai, nem tudtam azonosulni vele. Pedig eleve az együttérzésemet növelte a tudat, hogy egy széthulló világban mennyivel nehezebb lehet ezeket a dolgokat megérni, bármilyen értelmet és reményt találni. És mégis, minél jobban bizonygatta az író, és Jessie, hogy neki van igaza, és senki nem érti meg őt, én annál inkább idegenkedtem tőle. Talán mert megértettem azt, hogy egy szülőnek milyen nehéz lehet elfogadni egy ilyen döntést, mert hát melyik szülő szeretné, ha a gyermeke a biztos halált választaná, egy talán egészséges gyermekért? Ki ne próbálna ekkor a lelkére beszélni? De az apa reakcióját is túlzásnak éreztem, ahogyan a bezárásra válaszoló lányét is...ördögi kör.

A regényt befejezve percekig csak ültem, és próbáltam a gondolataim között rendbe szedni. Nem volt könnyű, és még most sem vagyok biztos benne hogy sikerült. Ami biztos, a regény maga nagyon tetszett, a hangulat, az alapötlet, a háttér kidolgozása, bár a vírus kialakulásáról, és hasonló dolgokról szívesen olvastam volna valami bővebb dolgot, de így is jó volt, végül is csak a keretet adta a történetnek. S habár én a főszereplőt annyira nem szerettem, mégis, végig reménykedtem benne, hogy lesz valami megnyugtató befejezés, valami ami reményt ad nekem is, ami levezeti a feszültséget, a gomolygó gondolatok hadát.
Még biztos előfogom venni, és olvasni.

A könyvért, és az élményért köszönetet érdemel az AdAstra kiadó.






2013. június 11., kedd

Agave hírek

Június 18-án, világszerte, így Magyarországon is megjelenik Neil Gaiman: Óceán az út végén című regénye. Én személy szerint nagyon várom.

AMIKOR EGY EMLÉK FELENGED, A MÚLT SZIVÁROG KI BELŐLE

Mit tehet egy hétéves fiú, ha az addig nyugodt, vidéki életet megzavarja valami, ami nagyobb nemcsak nála, de az általa ismert felnőtteknél, sőt az általa ismert világnál is? Ami a világon túlról jött? Hirtelen elszakad a saját családjától, és egyetlen hely van ahová mehet, egy ház a földút végén. Ebben a házban három nő lakik, három nemzedék, nagymama, anya és lánya, akik sokat láttak és még többet tudnak. Ismerik a titkos utakat és lebegő járatokat, értik a halk szavakat és a néma igéket, jártak a földeken innen és a vizeken túl. Ők segíthetnek, csakhogy mint mindennek, a segítségnek ára van.

Neil Gaiman új regénye a gyermekkor varázslatát mutatja a felnőttlét karcos szemüvegén át, az ártatlanság elvesztését a tapasztalat párás tükrében, hírnevéhez méltóan egy olyan történetben, amely semmihez sem hasonlít.

Illetve számomra szintén nagy örömhír, hogy július 18-án John Scalzi: Az utolsó gyarmat című kötete is meg fog jelenni. :) Erről amint lehet, majd bővebben is. 

A cárné lánya

Carolly Erickson: A cárné lánya

5/5

"Daria Gradownak hívnak és a kanadai Yellow Rainben lakom. Özvegy vagyok. A drága Michael meghalt, de a családunk összetartó, törődnek velem, különösen a fiam, Nicholas és a gyerekei. Ők úgy tudják, hogy Gradov a nevük, mint az apjuknak. De az igazi nevük Romanov. Még nem sejtik, hogy ők a cári trón örökösei.” Carolly Erickson legújabb történelmi regényének hősnője Tánya Romanova nagyhercegnő, aki fényűző életet él cári családjával . Ám a háború, majd a forradalom gyorsan elsöpri a cári hatalmat. Ekkor lép be Tánya életébe Gradov, egy fiatal katonatiszt, aki merész tervet sző a cári család megmentésére."

Egyik kedvenc mesém volt kicsiként Anasztázia. Mert minden kislány szeretné azt hinni magáról, hogy ő egy hercegnő. Ebben a könyvben, amit egy kedves molytárstól kaptam kölcsön, nem Anasztázia a főszereplő, hanem a nővére, Tatyjana.
Kedveltem az alakját, azt a hűséget, amit a családja iránt érzett, hogy mindig, minden helyzetben próbálta őket megvédeni. Illetve, hogy származás ide, vagy oda, a hétköznapi emberekkel is kedvesen bánt, nem nézte le őket. Mondjuk furcsa volt azt olvasni, hogy egy 14 éves lány mennyire figyelemmel követi a politikai történéseket, de ki tudja. Lehet, ha én is olyan helyzetben vagyok, jobban figyeltem volna rá.
A család többi tagja nekem kissé távolinak tűnt, gyakorlati, és átvitt értelemben, érdekes volt olvasni, hogy mennyire nem hittek abban, hogy az emberek ellenük fordulnának. És ez lett a vesztük.

Amikor olvastam, faltam a sorokat, és alig bírtam letenni. Most éppoly nehéz megfogalmazni azt, mi volt, ami szinte a kezembe ragasztotta. Talán a vágy, hogy a könyv lapjain még inkább megváltozzon a történelem, ne legyen háború, gyilkosság. A hangulat, ami édes-bús, a fájdalmas és mégis szép visszaemlékezés miatt. A kor, ami távoli és mégis közelinek tűnt, ahogy a sorokat követtem.
Én próbálom megérteni az embereket, azt, hogy mit miért teszünk. Miért öljük egymást, és mindenféle jelszavak, politika mögé bújtatjuk a szándékainkat. Hogy ami akár jó is lehetne, miért követeli egy család, köztük ennyi gyermek halálát...Olvasom, és nem értem. Talán nem is fogom soha. Mindenesetre jó lenne abban hinni, hogy talán, egy Tánya, vagy Anasztázia mégiscsak megmenekült, s hogy életét végül békességben tudta leélni...

Kiadó: Gabo
Oldalak száma: 464

Ezüstgolyó

Laurell K. Hamilton: Ezüstgolyó

4/5

"Anita Blake élete lecsendesedett, majdnem normális hétköznapjait éli St. Louis-ban – már amennyire normális hétköznapokat élhet egy hivatásos vámpírhóhér és szövetségi rendőrbíró – amikor egy vámpír a múltból bejelentkezik. Minden Sötétségek Anyját elméletileg elpusztította egy robbantásos merénylet. Ugyanakkor hogyan lehetséges elpusztítani egy vámpírt, aki megteremtette magukat a vámpírokat? Meg lehet ölni egy istent? Eddig nem sikerült, és most ez az isten, pontosabban istennő, úgy érzi, eljött a nap, hogy végre hatalmába kerítse Anitát és Amerika összes vámpírját.
Minden Sötétségek Anyjának tetteit az vezeti, hogy szentül hiszi: Jean-Claude, Anita és a vérfarkas Richard Zeeman triumvirátusa elegendő hatalmat ruházhatna rá, hogy ismét testet ölthessen, és megvethesse lábát az Új Világban. Csakhogy a test, amire a fogát feni, már foglalt."

Hamilton könyveit már az első könyveitől kezdve nagy lelkesedéssel olvastam, még annak ellenére is, hogy jó pár regényénél itt a végén úgy éreztem, túlzásba esik az erotika terén, a történet kárára. Mégis, amikor belelendül, nem tudom letenni a könyveit, ezért is tartok ki még mellette.

Eme új kötetnek már az elején jelzi, hogy a szex bizony nem lesz a háttérben eldugva, így kissé fanyalogva olvastam az első 50-60 oldalt. Aztán meg kellett emelnem a kalapom az írónő előtt. Mert túl sok ágy jelenet ide, meztelen pasasok tengere oda, engem a földhöz szögezett a könyv, és egy nap alatt elolvastam.

Először is, végre a mi kedves kis vérfarkasunk össze kapta magát, és azt tette, amit tennie kellett, kiállt a triumvirátusa mellett. Nem kellett a folyamatos nyavalygását hallgatni. Hurrá!
Másodszor, a kialakult helyzet elég izgalmas lett, hiszen ahhoz, hogy Minden Sötétség Anyját legyőzzék másodszorra is, saját vámpírszövetséget készül létre hozni. Lehetőségek garmadáját nyitotta meg ezzel a következő kötetek előtt, úgyhogy élénk érdeklődéssel fogom követni a következő regényeket is.
Mondjuk a különféle színű tigrisek tárgyalása közben néha kezdtem kissé elveszni, de gondolom ez a végén majd tisztulni fog. Azon már meg sem lepődök, hogy ezzel újabb metafizikai fegyverekhez jutnak majd kedvenc vámpírjaink, alakváltóink, na és persze a vámpírhóhérunk.

Mindezek mellett a regényben megint sok elmélkedés van arról, vajon mikortól vagyunk mi magunk szörnyetegek, netalántán könnyűvérű nők, egyáltalán mi tesz minket emberré. Mitől működik jól egy kapcsolat, legyen az szerelmi, családi, munka.
És lássuk be, ezek olyan kérdések, amik a mi fejünkben is megfordulnak nap, mint nap, még ha nem is teljesen ilyen körítésben.
Hamilton mesterien játszott az érzelmeimmel, hol az adrenalin zubogott az ereimben, hol az érzelmeim fojtogatták a torkom.

Összességében véve, úgy vélem, ajánlom. Még úgyis, hogy érzem, merre felé billen a mérleg nyelve, mert ennek ellenére is beszippant a világába és nem ereszt el.

Kiadó: Agave
Oldalak száma: 496

Dublin Street

Samantha Young: Dublin Street
4/5

"Négy éve az amerikai Jocelyn Butler, hátat fordítva tragikus múltjának, Edinburh-ban kezdett új életet. Joss nem adja át magát a gyásznak, nem néz szembe a démonaival, és senkihez sem akar igazán közel kerülni, de miután beköltözik Dublin Street-i fantasztikus albérletébe, lakótársnőjének jóképű bátyja fenekestül felforgatja féltve őrzött magánéletét.
Braden Carmichael az a fajta ember, aki mindig megszerzi, amit akar. És ő most Jocelynt akarja az ágyába csábítani. Braden, miután megtudja, hogy Joss irtózik a komoly kapcsolatoktól, alkut kínál, amelynek keretében átadhatják magukat a vágyaiknak anélkül, hogy „túlbonyolítanák” a dolgokat. Jocelyn merő kíváncsiságból belemegy az egyezségbe, miközben nem is sejti, hogy a skótot egyetlen cél vezérli: a lelkéig lemezteleníteni a konok lányt…"

Szintén Könyvmolyképző egy új kiadványa, amire kíváncsi voltam. Ugyebár napjainkban elöntötte a piacot az erotikus könyvek hada. És én már a Szürke ötven árnyalatánál úgy éreztem, nem ez lesz a kedvenc kategóriám, de szeretek mindennek még egy esélyt adni.
Én lepődtem meg a leginkább, amikor összességében ez a történet elnyerte a tetszésemet.

A szereplők sokkal közelebb kerültek hozzám, főleg a két lány alakja. Jocelyn a múltja elől menekülve került egy új albérletbe, és ezáltal egy új családba is. Még ha ő ez ellen néha kézzel-lábbal ellenkezik is. Intelligens, éles nyelvű, jó humorú lány, aki egyrészt író szeretne lenni, másrészt nem képzeleg a pompom lányként viselkedő belső istennőjéről.
Ellie ugyan mellékszereplő, mégis nagyon szerettem. Az állandó optimizmusát, vidámságát, közvetlenségét. Kicsit olyan volt, mint amilyen én szeretnék lenni, és aki legjobb pillanataimban vagyok is. (Máskor meg inkább Joss szerűen elmenekülök az emberek elől :D).
Brandon...vele és időnként Adammel is az volt a bajom, hogy ők már a túl domináns kategóriába tartoztak. Mert igaz, hogy mi lányok szeretjük, ha határozott a férfi. De van egy bizonyos pont, amikor ez a túlzott határozottság fárasztó, és gúzsba köt. Brandon ilyen, és hiába ismerjük meg a múltjának sötétebb részeit, sem sikerül igazán megkedvelnem. És az állandó bébizése...engem is szokott kedveskedve megszólítani a barátom, de azt hiszem nagyon hamar összezörrennénk, ha folyton bébizne.

A történet maga olvasmányos. Adott ugye két eleve kissé sérült ember, akik megpróbálják a sorsukat a saját kezükbe venni. Tetszettek a párbeszédek, amik a két főszereplő között hangzanak el, nem egyen felnevettem olvasás közben. Még a káromkodások sem voltak zavaróak benne.
Itt nem csak a szex körül forog a történet, bár tény, hogy sokszor kerül előtérbe. Hanem végig izgulhatjuk, ahogy saját félelmeikkel néznek szembe a hőseink, márpedig kinek nincsenek félelmei? Mindegy, hogy ez a másokhoz való kötődés felé, vagy az élet egész más területére irányul. Az érzés egyetemes, ezért átérezzük a szorongásukat. És a nem várt bonyodalomnál komolyan izgultam, hogy minden boldog befejezést nyerjen el.

Úgyhogy nyugodt szívvel tudom ajánlani ezt a történetet, ha érdekel ez a műfaj. :)

A könyvért köszönet illeti a Könyvmolyképző Kiadót.

 

2013. június 2., vasárnap

Könnyű, mint az egyszeregy

Tamara Webber: Easy-Egyszeregy
5/5

"Egy ismeretlen megmentő.
Egy nyugtalanító titok.
A szerelem nem mindig sima ügy…
A fiú figyelte a lányt, de nem ismerte őt. Aztán egy váratlan összecsapás jóvoltából a megmentőjévé vált…
Tagadhatatlan vonzerő hatott közöttük. Ám a múlt, amelyen a fiú kemény munkával igyekezett felülkerekedni, és a jövő, amelybe a lány őszinte hitét vetette, azzal fenyegetett, hogy elszakítja őket egymástól.
Csak együtt vehették föl a harcot a fájdalom és a bűntudat ellen, nézhettek szembe az igazsággal, és találhattak rá a szerelem nem várt erejére."

Ismét egy, a Könyvhéten megjelenő könyvről hozok nektek véleményt. ;)

Ami engem először megfogott, az a borító volt. Ne kérdezzétek miért, valamiért tetszik. A fülszöveg alapján egy egyszerű, szórakoztató romantikus történetet vártam, ahol majd a 2 fiatal egymásra találásáért lehet izgulni. És ezt valamilyen szintig meg is kaptam, és még többet is.
Amikor egy könyvbe belekezdek, sokszor vágyom arra, hogy nyújtson valami pluszt, azon kívül, hogy segít elmulatni az időt. Legyen benne valami, ami igazán meg fog. Mindegy, milyen műfaj keretein belül vagyok. És ezt ez a történet maradéktalanul teljesíti.

Egyetemistaként bizony gyakran (bár a gyakorisága embertől függő) megyünk/mentünk buliba, vagy egymagunk, vagy baráti társasággal. És a végén, hacsak nem laktunk egy helyen, bizony előfordulhatott, hogy egyedül indultunk neki az éjszakának.
Hányszor hallottuk már a szülőktől, rokonoktól, hogy későeste egyedül sehova se menjünk? És persze legalább egyszer megszegtük ezt. Vagy többször. Mert ugyan már, mi történhetne velünk? Pont velünk?
Jacqueline egy ilyen buli után találkozik először azzal, hogy bármi megtörténhet vele, ráadásul olyan személytől, akit ismer, akiben bízott. Ám szerencséjére Lucas épp arra járt, és segítségére sietett. Innentől kezdve a lány mintha mindenhol bele futna a fiúba, és egy idő után kezd rájönni, hogy ezt nem is bánja annyira. Ám az örökös félelemmel is kezdeni kell valamit, és arra is rájön, nem csak neki van fájdalmas emléke.

A nemi erőszak egy komoly probléma, és ráadásul sokszor olyan érzése van az embernek, mintha az áldozatot hibáztatnák érte. Mert biztos kihívó volt, meg felelőtlen...mindeközben a szerencsétlennek amúgyis épp elég nehéz magát meggyőzni arról, hogy nem az ő hibája volt, és túllépni a félelmen. El nem tudom képzelni, milyen lehet egy ilyen trauma után felállni.
Ahogy az írónő közelít ehhez a témához egyrészt nagyon is valóságos. Én konkrétan az ágyon pattogtam idegességemben, hogy valaki, bárki segítsen már ennek a lánynak! És elég alaposnak is tűnt, és hitelesnek, ahogy a szereplők ezt kezelik. Például a diákszövetségesek részéről érkező nyomás a szegény lányokra.

Jacqueline kifejezetten szimpatikus szereplő, aki bár a csöndes jó kislány, meglepően kitartó és erős is tud lenni, ha a helyzet úgy hozza. S bár meghozza a saját rossz döntéseit (egyetem választás stb.), egyrészt képes szembenézni a következményeivel, másrészt megpróbálja azokat helyrehozni.
Lucas, az a tipikus rossz fiúnak kinéző, viselkedő srác, akitől egészen biztos, hogy minden anyuka szemöldöke az egekbe szaladna. Aki vonzza a lányokat, mert van bennünk egy naiv gondolat, hogy mi majd jó útra tudjuk terelni. Ám őt nem igazán kell már jó útra terelni, még ha ez az elején nem is olyan egyértelmű.
A kettejük kapcsolata pedig pontosan az a fajta romantikus történet, ami tetszik. Nincs túl díszítve, egyszerű, mégis van benne valami, ami megfog. És ami miatt őszintén reméled, hogy minden akadályt, legyen az jelenbeli, vagy múltba nyúló, letudnak győzni.
Rajtuk kívül a szereplőkről azért olyan sokat nem tudunk meg, mégsem éreztem ennek zavaró hiányát. Kennedy-ről az a kevés is elég volt, akárcsak Buck-ról. Vagy Erinről, hogy pozitív is legyen a felsorolásban.

Szóval, ha vágy egy kis kikapcsolódásra, valami romantikusra, és nem zavar ha van benne egy komolyabb vezérfonal, némi szex, akkor ez a könyv kifejezetten rád vár. Hidd el, olyan könnyű lesz, mint az egyszeregy. :)

A könyvért köszönet illeti a Könyvmolyképző kiadót.

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalak száma: 331

2013. június 1., szombat

Agave hírek

Az Agave kiadó a könyvhéten sem hagyja unatkozni az olvasóit :).

Június 7-én, pénteken este 20:00-kor Bartsch Kata és Andrássy Máté előadásában a Budapest Noir szcenírozott felolvasásában vehetnek részt az író rajongói.

Június 8-án, szombaton 13:30-tól az Oroszlános kútnál Városi titkok, csodák címmel kezdődik beszélgetés a Prae szerkesztőségének vezetőségével, melynek keretében László Zoltán bemutatja az Egyszervolt című művét. 16:00-tól pedig dedikálja is a kiadó standjánál.
20:00-tól a Margó Fesztivál keretében egy újabb izgalmas könyvbemutató várja az érdeklődőket az autentikus Hibridart Design Shop & Caféban, ahol részletek is olvasnak fel az Egyszervoltból.

Június 9-én, 11 órától délig az Agave könyvek vezetői kérdezz-felelek programot szerveznek a standnál, és válaszolnak mindenre, ami érdekli az olvasókat.


 Jeff VanderMeer Annihilation című könyve az idei Londoni Könyvvásár egyik legnagyobb port kavart sf műve: rengeteg területen azonnal elkeltek a jogok (nem egy helyen hatszámjegyű összegért!), és már dolgoznak a megfilmesítésén is. A könyvet Magyarországon az Agave kiadó fogja kiadni, a nemzetközi megjelenéssel egy időben.



Elzárva a külvilágtól

Hugh Howey: A siló
5/5

"A Siló félig-meddig földbe süllyedt betontorony, ahová a lakosság egy része szorult be az egykori nagy csapás elől, ami a külvilágot lakhatatlanná, mérgezővé tette. Az összezártságban csak a szigorú rendszabályok könyörtelen kikényszerítésével képesek rendet tartani a száznegyvennégy szintes, túlnépesedett monstrum hatóságai – ideig-óráig legalábbis, hiszen nyílt titok, hogy legalább minden generáció idején zavargások robbannak ki, amelyek következményeit rendszeresen eltitkolják a később születendők elől. Így senki sem tudja, mi tette lakhatatlanná a világot, egyesek pedig arra kezdenek gyanakodni: talán senki, talán átverik őket, a külvilág nem is olyan szörnyű, amilyennek hazudják… Ez az eretnek gondolat a Siló seriffjének történelem után érdeklődő felesége fejében is megfogan, és a seriffnek nincs más választása, mint hogy saját asszonyát is takarítani küldje – a külvilágba, ahonnan nincs visszaút…"

Még mindig különleges dolognak tartom azt, amikor egy könyvet még a megjelenés előtt van lehetőségem olvasni, ez valami olyasmi, amit nem tudok megszokni. Így volt ez ezzel a történettel is kapcsolatban. Kaptam az alkalmon, hogy elolvassam, mert a fülszövege és a borítója is egy ideje már megfogott. Igazán csak akkor lepődtem meg, amikor kiderült, egy vékonyka, mindössze 59 oldalas történetről van szó. Ugyanis egy sorozat első részét tartjuk a kezünkben, amit még 4 másik fog követni. Szerény véleményem szerint nem elég gyorsan, mert én már most olvasnám a folytatásokat, ezzel a résszel is mindössze 1 óra alatt végeztem.

Ismét egy olyan regényahol in medias res kezdéssel csak úgy belecsöppenünk a dolgok sűrűjébe, pontosabban a Silóba, ahol Holston épp az utolsó napját/éjszakáját tölti, mielőtt kiküldik takarítani, ami vélhetőleg az élete utolsó cselekedete lesz.
A történet szál két idősíkon mozog, mert míg mi Holston jelen helyzetét követjük, elmélkedése/emlékezése nyomán a múltba is belepillanthatunk. És el kezd bennünk körvonalazódni az érzés, hogy valami nincs teljesen rendben. Kitörölt fájlok, régi lázadások, amik nemzedékente egyszer kirobbantak, egészen a legutolsóig, amióta senkinek sem jutott eszébe harcolni a jelen helyzet miatt. Miért? És vajon tényleg annyira kilátástalan lenne a helyzet a külvilágban, mint azt állítják?
Holston úgy véli, talán igaza lehet a feleségének, és nem minden annyira egyszerű, mint azt nekik évtizedek óta mondják.

Véleményem röviden: Hűűű. Na jó, kicsit hosszabban: Azt gondoltam, hogy 59 oldalba semmi sem fog beleférni. Így csak az államat sepergettem felfelé a földről, ugyanis egy jól kidolgozott világot kapunk, rengeteg titokkal, meg utalással, ami csak borzolja a kedélyeket, és a befejezés nem hogy segítene valamerre billenteni a mérleg nyelvét, de még rátesz egy lapáttal, hogy teljesen összezavarodva elmélkedjek azon, most mi is volt a valós?
Holstont még ennyi idő alatt is megkedveltem, egyrészt a jelenben végzett gondolkodása alapján, másrészt a múltban a felesége felé irányuló viselkedésével. Bármi is legyen az igazság, remélem ők ott megtalálják egymást, így vagy úgy. Márpedig boldog befejezést az ember csak azoknak kíván, akiket kedvel.

A hangulatkeltés rendben van, és az időjárás kifejezetten erősítette az olvasás közben, úgyhogy azért leellenőriztem hazafelé úton, hogy tényleg minden rendben van a világgal. Sosem árt az óvatosság :D.
A történet olyan lehetőségeket hagyott hátra a folytatásoknak, amikhez remélem azok felfognak tudni nőni, és jó volna ha kicsit hosszabbak lennének, mert én nagyon kíváncsi lennék arra, mi is az igazság, mi miatt kerültünk egyáltalán ilyen helyzetbe, milyenek voltak a lázadások, és milyen az élet egy sílóba zárva?? Szóval, ide nekem a folytatásokat!
Szerintem ez a történet komorabb, sötétebb hangvételű, mint az eddig megszokott YA történetek, inkább idősebbeknek szól, s ez is némi újdonságúl szolgál, ami nem válik hátrányára.

A könyvért köszönet illeti a Könyvmolyképző kiadót. Ha jól tudom, a Könyvhéten már kapható lesz, úgyhogy tessék venni, vinni és olvasni! :)

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalak száma: 59 

És egy újabb vámpíros történet

Jennifer Rardin: Harapnivaló
3,5/5

"Egy hősnő, akinek sötétebb a múltja, mint áldozatainak.
Egy harc, amely mindhalálig tart… vagy még tovább.
Eljött a halandók és halhatatlanok összecsapásának ideje.


A CIA vámpírokat alkalmaz egy terrorista csoport megfékezésére, amely szintén lepaktál a vérszívókkal.
A cél nem kevesebb, mint Tor-al-Degan kiszabadítása, és segítségével a világ leigázása. Aki előbb hajtja igába a rémet, az kaparintja meg a hatalmat, és még valamit…
A hátborzongatóan tehetséges Jaz és főnöke, Vayl a titkosszolgálat alkalmazottjaiként nem csak a földi ellenséggel, de a legtitokzatosabb, misztikus erőkkel is harcba szállnak. Az ő számításaikat is keresztülhúzhatja azonban egy áruló a csapatból, vagy a szerelem, amely még akkor is elsöprő szenvedéllyel csap le, ha a kiválasztottak más-más világ lakói.

Jennifer Rardin világszerte sikeres sorozatának első részében előlép Jasmine E. Parks, korunk legvadabb és legvadítóbb vámpírvadásza. Feketeöves harcművész, kíméletlen bérgyilkos és zseniális nyomozó, akit semmi sem állíthat meg, ha egyszer vérszagot kap. És ez még csak a kezdet…"

Ezt a könyvet igazából nekem tovább kell juttatnom, de ha már ott ücsörgött a polcomon, úgy voltam vele, hogy gyorsan el is olvasom.
Én nem estem hanyatt tőle. Egyszerűen az eleje nem és nem tudott megfogni. Itt zavart, hogy szinte semmit sem tudok a szereplőkről, a kialakult világról, a csoportról, aminek keretein belül dolgoznak...
Persze, ahogy haladt előre a történet, úgy azért elég sok minden világossá válik, de igazán csak a vége felé tetszett meg, úgy az utolsó harmada.

Sem Jaz, sem a hiper szexi Vayl nem fogta meg a fantáziámat. Nem aggódtam értük túlzottan, pedig ugye elég rendesen ki akarták nyírni őket. Jaz sötét múltjára való utalgatások pedig kifejezetten idegesítettek, és igazán nem lepődtem meg rajta, hogy mi derült ki róla.
Mondjuk a párbeszédek egészen jóra sikerültek néhány részben, és egész érdekes volt  Tor-al-Degan is, meg a körülötte kialakult monda, erről még szívesen olvastam volna.
De amúgy valahogy olyan sablonos volt nekem az egész, olyan semmilyen.

Egyszer olvasásra nem rossz, de felejthető.

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 428

A kutya életének célja

W. Bruce Cameron: Egy kutya négy élete
5/5

"Minden kutya a mennybe kerül… kivéve, ha elintézetlen feladatuk maradt itt, a Földön.

Lenyűgöző történetünk főszereplője, egy aranyos kutyus nem egy, de több életen keresztül próbál meg rájönni arra, hogy mi is az élete célja. A Kutyás történet más, mint a többi megszokott, cuki kis kutyusokról szóló megható regény. Az élet legalapvetőbb kérdésére keresi a választ: miért vagyunk itt? Hősünk, Béni maga is megdöbbenve tapasztalta, hogy lenyűgöző szépségű, aranyló szőrű kiskutyaként született újjá, miután végigélte egy korcs, kóbor kutya tragikusan rövid életét. Az új lehetőséget kihasználva eljut a nyolcéves kisfiú, Ethan ölelő karjába. Együtt számtalan lélegzetelállító kalandot élnek át, és közben Béni megtanulja, hogyan legyen jó kutya.

Hősünk kalandja azonban nem ér véget azzal, hogy egy szerető család kedvenc háziállata lett. Ismét újjászületik, és vaksin pislogó kölyökkutyaként megint csak azt szeretné kideríteni, hogy képes lesz-e valaha is rájönni a létezése értelmére.
"


A könyvet kölcsön kértem, méghozzá egy molytalálkozó keretein belül. Igen, én még egy társasági eseményen is képes vagyok lecsapni egy könyvre, és gátlástalanul elkunyizni. Ráadásul ez könyvtári példány...nah igen, a pofátlanságnak is vannak határai, de hála istennek, eme függőségemet ezen oldal tagjai jól tolerálják :D.

Amikor ilyen történetbe fogok, mindig van bennem egy kis félsz, mert néha túlzásba esnek az írók, túl aranyos/megható történetet akarnak írni, és pont az ellenkező hatást érik el. De ebben az esetben kellemes csalódás ért.
Mint állatrajongó, és volt kutyatulajdonos, maradéktalanul élveztem a könyvet, és volt ahol azért elhomályosult a szemem. És ide nekem egy kutyát!! (Lehetőleg valami nagy testűt, mert különben a macska leveri :D.)

Két valami amit nem értek. A borítón még véletlenül sem az a 4 kutya van, amivé alakul a hősünk...ezt hogy sikerült összehozni? Illetve a fülszövegben honnan került bele a Béni név? Merthogy a kutya volt: Tóbi, Bailey, Ellie,Cimbi, de Béni nem XD. Na mindegy.
Nem is tudom, mikor szerettem a leginkább. Tóbiként ugye nem él szegényke sokáig, majd Ethanhoz kerül, mint Bailey, s szép öregkor után kerül át egy kereső kutya, Ellie életébe, hogy végül Cimbiként meglelje élete értelmét. Mindegyik rész aranyos, elgondolkodtató a maga nemében. S újra és újra rájöttem, hogy mennyi mindenben segítenek minket ezek az élőlények, s mégis képesek vagyunk őket tönkre tenni...
Nem nagyon lehet erről a könyvről úgy írni, hogy ne áruljak el valami a végéről, szóval röviden:
Ha szereted a kutyákat, szeretnél valami aranyos történetet olvasni, hajrá. Ebben a könyvben szerintem nem fogsz csalódni. :)

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalak száma: 352


Két világ közt én haldoklom és élek...

Jean Portante: Mrs. Harroy, avagy a bálna emlékezete
4/5

"A Mrs. Haroy, avagy a bálna emlékezete az identitáskeresés regénye. Színtere Olaszország és egy aprócska állam, Luxemburg a magyar olvasó számára javarészt ismeretlen, de mégis nagyon ismerős világával. A nagyhercegség határainak megrajzolásakor még senki sem sejtette, hogy a föld mélyén miféle kincs, mennyi vasérc rejtőzik. Kilométereken múlt, hogy a terület, Luxemburg gazdagságának megalapozója, nem Belgiumhoz került. A vasbányák megnyitása előtt létbizonytalanságban élő luxemburgiak ezrei vándoroltak ki az Újvilágba, s amikor égetően szükség lett munkáskezekre, német, majd olasz bevándorlók egész sora érkezett a jobb megélhetés reményében az országba. Így keverednek, a regény narrátorának, Claude-nak a nagyszülei is Luxemburgba az első világháború előtt. Akár a bálnák, ezek az óceánokba menekült, vándorló emlősök, a család tagjai is ide-oda vándorolnak Luxemburg és Olaszország között, a helyüket, a saját nyelvüket és önmagukat keresik a kultúrák és nyelvek kuszaságában, miközben a háttérben ott kavarognak a 20. század első felének történelmi viharai. A narrátor az emlékezetben, gyermekkori emlékeiben keresi a kapaszkodókat identitása megtalálásához, apró homokszemekből építkezve. De lehet, hogy ezek a homokszemek, az emlékek is csak a fikció, a képzelet birodalmába tartoznak…"

A regényt a könyvtárból hoztam ki magammal, már egy jó éve tervezgettem, hogy elolvasom, de mindig volt valami sürgősebb. Most viszont erőt vettem magamon, és neki fogtam.

Ezzel a történettel legalább olyan lassan haladtam, mint ahogy a Háború és békével haladok, bár eltérő okok miatt. Míg azt annyira nem kedvelem, ez ugyan tetszett, de egyszerűen egy-egy nagyobb rész úgy fejbe kólintott, hogy fizikailag elfáradtam az olvasás közben.
Tele van érzelmekkel, reményekkel, félelemmel, múlttal és jövővel, a jelent épp csak érintve. Harag és szeretett, s ezek hol a felszínen, hol kissé alatta, vagy olyan mélyen kavarognak benne, hogy az olvasó csak annyit érzékel, valami van odalent.
A téma amit boncolgat, ma is aktuális. Mert egyre globalizáltabb világban élünk, és egyre többször költözik az ember egy másik országba, s néha bizony ott is marad. S a következő nemzedék hirtelen 2 világ között találhatja magát. S hogy ez miért is baj? Persze, rengeteg jó oldala van annak, ha két nemzet, két ország lehetőségei, nyelve, hatása amit ismerünk. De mindeközben mekkora harc mehet egy emberben vége, hogy megpróbálja magát meghatározni? Mert ha én magamba nézek, akkor a sok-sok tulajdonságom között ott van az is, hogy magyar vagyok. De ha lenne még mellette egy másik, akkor mi lennék? Korcs? Keverék? Kellene egyet választanom és a másikat megtagadnom? Pláne ha néha az egyik a múlt, míg a másik a jövő...

Ehhez hasonló kérdések is felmerülnek a regényben, s ilyen vagy olyan választ kapunk rá.
Szóval ez inkább ilyen elemezgető, filozofáló regény, s miközben a múltját is megismerjük a Luxemburgba betelepülő olasz családnak, nagy történések nem lesznek. Mégis, nekem tetszett. Bár néha elvesztem, hogy akkor most épp melyik rokonról is van szó? De egy idő után letisztul a dolog.
Érdekes még az emlékezésről történő elmélkedés. Hogy milyen emlékeink vannak,s vajon azok közül mi az, amire tényleg emlékszünk, s mi az, amit mi alkottunk meg mások elbeszélése alapján, de már nem is tudjuk, hogy ezt tettük.

Mindenesetre érdekes volt Claude, és a családja életét végig követni, bár úgy igazán egy szereplőt sem sikerült megkedvelni. Talán mert annyira kívülálló maradtam az egész könyv alatt. Egy külső szemlélő.

Ha valaki szereti az ilyen elgondolkodtató, lassú folyású történetet, akkor érdemes belefognia. Aki viszont imádja a pörgő cselekményt, nem biztos, hogy értékelné a könyvet.

Kiadó: L'Harmattan
Oldalak száma: 518