2013. június 23., vasárnap

Óceán az út végén

Neil Gaiman: Óceán az út végén

5/5

 "AMIKOR EGY EMLÉK FELENGED, A MÚLT SZIVÁROG KI BELŐLE

Mit tehet egy hétéves fiú, ha az addig nyugodt, vidéki életet megzavarja valami, ami nagyobb nemcsak nála, de az általa ismert felnőtteknél, sőt az általa ismert világnál is? Ami a világon túlról jött? Hirtelen elszakad a saját családjától, és egyetlen hely van ahová mehet, egy ház a földút végén. Ebben a házban három nő lakik, három nemzedék, nagymama, anya és lánya, akik sokat láttak és még többet tudnak. Ismerik a titkos utakat és lebegő járatokat, értik a halk szavakat és a néma igéket, jártak a földeken innen és a vizeken túl. Ők segíthetnek, csakhogy mint mindennek, a segítségnek ára van.

Neil Gaiman új regénye a gyermekkor varázslatát mutatja a felnőttlét karcos szemüvegén át, az ártatlanság elvesztését a tapasztalat párás tükrében, hírnevéhez méltóan egy olyan történetben, amely semmihez sem hasonlít."


A gyönyörű borító mellett ami rögtön feltűnt, az a vékonysága volt. Később kiderült, hogy ez a történet eredetileg novellának indult, csak kinőtte a kereteit. Amikor egy ilyen vékonyabb kötet kerül a kezeim közé, óhatatlanul felmerül bennem a gondolat, elég lesz-e ahhoz, hogy elmondjon mindent az író, hogy bevonjon a történetébe, és a végén ne maradjon fájó hiányérzetem. Gaiman új története azonban pozitív csalódást jelentett, mert elolvasva is csak annyi volt a problémám, hogy vége volt, pedig még maradtam volna abban a mesés világban.

A történet nagyon sokrétű, a rétegek egymásba szövődnek, és együtt, egységesen alkotják azt a csodálatos mintázatot, amit mi végül elolvashatunk. Egyszer, kétszer, sokszor. És mégis, mindig fogunk valami újat felfedezni benne.
A már nem fiatal férfi magát is meglepve gyermekkori otthonához, pontosabban annak helyéhez tér vissza, majd elindul a földes úton, míg elér egy farmhoz. És az út alatt szép lassan elveszettnek, elfeledettnek hitt emlékek törnek a felszínre. Mert minden egy napon kezdődött, amikor még csak 7 éves volt, és az egyik szoba bérlőjük öngyilkosságot követett el, amivel valami olyan régit ébresztett fel, amiről nekünk még csak elképzeléseink sincsenek (ám hála istennek, az írónak vannak). Ekkor ismerkedik meg a 11 éves Hempstock lányt, és egy teljesen új világot, ahol minden megtörténhet.

Ahogy haladunk az idővel előre, úgy történik meg velünk egyre gyakrabban, hogy vágyódva, elmerengve gondolunk vissza a saját gyerekkorunkra. Ami lehet, hogy nem volt tökéletes, de a maga nemében egyedülálló volt, tele felfedezésre váró csodával, reményekkel és félelemmel, szeretettel és csalódással, amik mintha mind sokkal tisztábbak, és egyszerűbbek voltak, mint most felnőttként. Ezt a történetet olvasva én is ismét gyerek voltam, aki egy pillanatra sem kérdőjelezte meg azt, hogy az a kacsaúsztatónak titulált tavacska, valójában egy egész óceán, amit szükség esetén egy vödörbe is bele lehet erőltetni, vagy hogy mi magunk különféle szörnyek átjárójává válhatunk, ha nem figyelünk oda. A mese, a realitás és a csodás elemek olyan tökéletesen keveredtek, hogy még most is nehezemre esik külön választani őket, megbontani egységüket. És talán nem is szükséges.
Eme könyv olvasásához nem kell más, csak nyitott szív, és lélek. Hagyni kell, hogy megérintsen minket a könyvmoly kisfiú, aki barátokat szeretne, na meg persze azt, hogy megtudjon felelni az apja elvárásainak. S miközben az élet történéseit próbálja nyomon követni, minket is magával vigyen egy határon túlra, ahol nálunk jóval öregebb lények élnek, és vigyáznak ránk.

Ülj hát velem együtt le a tó partjára, és csendben hallgassuk, mit súg nekünk az óceán, a maga végtelen bölcsességével.

A könyvért köszönet illeti az Agave kiadót.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése