4/5
„…batyumban ott lapulnak a soha meg nem írt
történetek. A történetek, amelyek közlésével várnom kellett. Talán, mert
amikor újságíróként »találkoztam velük«, sokkoltak.
Bár, ha nagyon őszinte akarok lenni, ma, évek távolából is beleborzongok némelyikbe…”
Nógrádi Gergely tizenöt novellájának mindegyike olyan hátborzongató történet, amelyről szeretnénk hinni, hogy mese, és nem ilyenek vagyunk mi, emberek. Pedig de. Sőt…
Novella olvasása előtt mindig bizonytalan vagyok abban, hogy belekezdjek-e egyáltalán. Hiszen oly rövid idő alatt kell engem, mint olvasót megfognia, és a világába beszippantania. Ráadásul azt is biztosítania kell, hogy ne hatalmas hiányérzettel, vagy rossz szájízzel hagyjam el a történetet néhány röpke lappal később. Nem egyszerű feladat, de nem is megoldhatatlan. Olvastam már jó és rossz novellákat. Így aztán győzött a kíváncsiság, és mert időnként ki kell lépni a komfort zónából is, kezeim közé vettem ezt a kötet, mely 15 ilyen történettel igyekszik meggyőzni minket, érdemes ennek a műfajnak is esélyt adni.
Azt már most leszögezem, hogy nem, nekem sem tetszett minden történet. Vagy azért, mert nem voltam képes megkedvelni a szereplőket, így az se hozott lázba, hogy mi fog történni velük, vagy csak épp nem a megfelelő hangulatban került a kezembe, és emiatt nyögvenyelősen haladtam vele. Megesik. De voltak olyanok, amik szinte megelevenedtek előttem, és óhatatlanul is elgondolkoztam azon: Tényleg ilyenek volnánk? Ennyire sekélyesek, felszínesek? Csak magunkkal törődünk, másokkal nem? Oly mértékű értékvesztést élnénk át, hogy csak a pénz az, ami számít?
Nem célom, hogy mindegyik történetről egyenként írjak, hiszen az, ami nekem "tetszett", ami dühöt, fanyar vidámságot, szomorúságot, csodálatot ébreszt, nem feltétlen fog másban is ilyesmi hatást kiváltani. Lehet, hogy más nem akar kínjában röhögni azon, hogy a pénz beszél, kutya ugat elv mutatkozik meg már az első történetben (Béla bá for president! és remélem szegény Gyurika is túltette magát a megrázkódtatáson), vagy gondolja azért jogosnak azt, amikor az idős úr megveri a házfelügyelőt, mert kihasználta a hiszékenységét egy igen érzékeny periódusban.
Én speciel nem találtam ezeket a történeteket annyira hátborzongatónak, sokkal inkább elgondolkodtatónak. Bizonyos tekintetben tényleg tükröt tart elénk, bár úgy érzem, bőven lehetne még keresni példát a gyarlóságunkra. (Lassan keresnem kellene valami olyan könyvet, ami az emberek jó oldalára fókuszál.)
Senki ne várjon barokkos körmondatokat, vagy hosszú leírásokat, esetleg részletes szereplő ábrázolást. Ez nem erre a műfajra jellemző, és lássuk be, idő se lenne rá. Mégis, a nekem tetsző novellák így is kellőképpen leírták az esetet, és mivel napjainkból vett példák kerültek elő, nagyon bemutatni sem kellett egy-egy szereplőt. Hiszen nagy az esély, hogy már magunk is futottunk bele ilyen személybe (aki vagy utáltunk, vagy nem).
Az író stílusa lényegre törő, nem finomkodó, néha olyan érzésem volt, mintha egy riportot olvastam volna. Lesz, akinek ez bejön, lesz akinek nem. Nekem a saját belső "filmvetítésemnek" köszönhetően jól működött.
Mindenki találja meg azt ebben a könyvben, ami megpendít valamit benne. Haragot, undort, reményt, együttérzést, bármit. Hiszen mi értelme egy olyan történetnek, ami semmit nem mozgat meg bennünk?
A könyvért köszönet illeti az Athenaeum kiadót.
Bár, ha nagyon őszinte akarok lenni, ma, évek távolából is beleborzongok némelyikbe…”
Nógrádi Gergely tizenöt novellájának mindegyike olyan hátborzongató történet, amelyről szeretnénk hinni, hogy mese, és nem ilyenek vagyunk mi, emberek. Pedig de. Sőt…
Novella olvasása előtt mindig bizonytalan vagyok abban, hogy belekezdjek-e egyáltalán. Hiszen oly rövid idő alatt kell engem, mint olvasót megfognia, és a világába beszippantania. Ráadásul azt is biztosítania kell, hogy ne hatalmas hiányérzettel, vagy rossz szájízzel hagyjam el a történetet néhány röpke lappal később. Nem egyszerű feladat, de nem is megoldhatatlan. Olvastam már jó és rossz novellákat. Így aztán győzött a kíváncsiság, és mert időnként ki kell lépni a komfort zónából is, kezeim közé vettem ezt a kötet, mely 15 ilyen történettel igyekszik meggyőzni minket, érdemes ennek a műfajnak is esélyt adni.
Azt már most leszögezem, hogy nem, nekem sem tetszett minden történet. Vagy azért, mert nem voltam képes megkedvelni a szereplőket, így az se hozott lázba, hogy mi fog történni velük, vagy csak épp nem a megfelelő hangulatban került a kezembe, és emiatt nyögvenyelősen haladtam vele. Megesik. De voltak olyanok, amik szinte megelevenedtek előttem, és óhatatlanul is elgondolkoztam azon: Tényleg ilyenek volnánk? Ennyire sekélyesek, felszínesek? Csak magunkkal törődünk, másokkal nem? Oly mértékű értékvesztést élnénk át, hogy csak a pénz az, ami számít?
Nem célom, hogy mindegyik történetről egyenként írjak, hiszen az, ami nekem "tetszett", ami dühöt, fanyar vidámságot, szomorúságot, csodálatot ébreszt, nem feltétlen fog másban is ilyesmi hatást kiváltani. Lehet, hogy más nem akar kínjában röhögni azon, hogy a pénz beszél, kutya ugat elv mutatkozik meg már az első történetben (Béla bá for president! és remélem szegény Gyurika is túltette magát a megrázkódtatáson), vagy gondolja azért jogosnak azt, amikor az idős úr megveri a házfelügyelőt, mert kihasználta a hiszékenységét egy igen érzékeny periódusban.
Én speciel nem találtam ezeket a történeteket annyira hátborzongatónak, sokkal inkább elgondolkodtatónak. Bizonyos tekintetben tényleg tükröt tart elénk, bár úgy érzem, bőven lehetne még keresni példát a gyarlóságunkra. (Lassan keresnem kellene valami olyan könyvet, ami az emberek jó oldalára fókuszál.)
Senki ne várjon barokkos körmondatokat, vagy hosszú leírásokat, esetleg részletes szereplő ábrázolást. Ez nem erre a műfajra jellemző, és lássuk be, idő se lenne rá. Mégis, a nekem tetsző novellák így is kellőképpen leírták az esetet, és mivel napjainkból vett példák kerültek elő, nagyon bemutatni sem kellett egy-egy szereplőt. Hiszen nagy az esély, hogy már magunk is futottunk bele ilyen személybe (aki vagy utáltunk, vagy nem).
Az író stílusa lényegre törő, nem finomkodó, néha olyan érzésem volt, mintha egy riportot olvastam volna. Lesz, akinek ez bejön, lesz akinek nem. Nekem a saját belső "filmvetítésemnek" köszönhetően jól működött.
Mindenki találja meg azt ebben a könyvben, ami megpendít valamit benne. Haragot, undort, reményt, együttérzést, bármit. Hiszen mi értelme egy olyan történetnek, ami semmit nem mozgat meg bennünk?
A könyvért köszönet illeti az Athenaeum kiadót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése