4/5
"A könyv története titkos ajándékot rejt.
Adunk neked vele egy barátnőt. Kicsit zűrös a csaj, az igaz, de nagyon szerethető, mert tényleg mindig őszinte, mert elképesztő sztorikba keveredik folyton, és mert olyan viccesen tud ruhát próbálni, ahogy senki más. Ő Lizzie, a kövér lány. Aki különben nem is kövér, csak azt hiszi magáról. Ez a dilije. Hogy dagadt. Meg hogy biztos nem kellene egyik fiúnak sem. Ne tudd meg, milyen pasikra hajt, még egy rockzenésszel is összejött. Abból jó nagy gáz lett, majd elmeséli.
Lizzie olyan, mint te – boldog akar lenni. Talán kicsit megelőzött téged: ő már végigcsinálta. Légy vele türelmes, kérlek! Ő azért bukdácsol ennyit, hogy neked már ne kelljen. Elköveti helyetted a hibáidat. Nevessetek, sírjatok együtt!"
A csajos borító, de még a fülszöveg sem készített fel arra, amit éreztem, miközben ezt a könyvet olvastam. Én sokkal vidámabb, könnyedebb történetre számítottam, de egyáltalán nem ezt kaptam.
A történet főhőse Lizzie, akit tulajdonképpen gyerekkorától követünk végig. Az ő szemén keresztül láthatjuk azt, milyen érzés, ha túlsúlyos vagy, vagy ha csak annak tartod magad. Milyen önbizalomhiánnyal pasizni, ruhát próbálni. Mire képes egy lány azért, hogy a vágyott (és a társadalom által leginkább elfogadott) méretű ruhákat viselhesse. Na és persze jó pár botlását is végigasszisztáljuk, legyen szó férfiról, ruhapróbáról, barátokról.
Az első érzés, ami teljesen befészkelte magát a bőröm alá az olvasás befejezése után, az a szomorúság volt. Meg talán kicsit az elkeseredettségé is. Habár a könyvben tényleg akadnak vidámabb pillanatok, én sokkal inkább éreztem nyomasztónak. Mert akármennyire is szurkoltam azért, hogy végül megtalálja a helyét és a boldogságát, Lizzie valahogy egyre távolabb került attól. De kivel nem esne ez meg? Tegyük a kezünket a szívünkre, mi is tűztünk ki célokat, amik akkor úgy tűntek, boldoggá tesznek minket. Azután vagy mi tévedtünk el az úton, vagy a cél nem volt még se nekünk való, de nem voltunk elégedettek, nem azt kaptuk, amit akartunk.
Mindenki boldog akar lenni. A kérdés az, mivel, hogyan érhetjük ezt el? Lehetőleg úgy, hogy másokat ne tapossunk el.
Arra is rá kellett jönnöm, hogy mekkora hatással van ránk a közvetlen környezetünk. Az osztálytársaink, a családunk, a szomszédok, munkatársak és még folytathatnám a felsorolást. Mert valahogy belénk van kódolva (néha talán túlzottan is), hogy ne csak magunknak feleljünk meg, hanem nekik is. Na és persze állandóan összehasonlítjuk magunkat velük. Szebbek, okosabbak? Ebben az esetben ugye a vékonyság volt a fő kérdés. Nagyon nehéz volt megértenem ezt a főszereplőnkben, mert egy idő után taszított, hogy mindenkit ez alapján ítél meg. Persze biztos én se vagyok jobb, mert valami alapján mindenki besorolja az embereket az életében.
Szomorú volt olvasni, hogy mások hogyan bánnak azokkal, akiket valamiért kevesebbnek tartanak maguknál. Ezt sose tudtam megérteni, miért kell lenézni a másikat mert az x kilóval nehezebb, vagy nem éppen a mai divatnak megfelelően öltözik. Addig amíg ő így érzi jól magát, ez nekünk miért fáj? Miért kellene mindenkinek teszem azt 55 kilónak lennie, és drága kosztümökben rohangálnia?
De rögtön felvillant a másik oldal is, mert hát mi magunk meg miért változtatunk, ha úgy érezzük, hogy görbe szemmel nézik a ruházkodásunkat? Miért fogyókúráznak megveszekedetten az emberek, néha már azon túl is, ami egészséges lenne? Főleg ha nem is érzik jól magukat tőle. Mondjuk én a másik tábort gazdagítom, aki nagyon vékony, és az istenért sem akar hízni, mindegy mit tesz érte. A mi megítélésünk se sokkal jobb a világ szemében, mert vagy betegek vagyunk (csak nehogy elkapják tőlünk, bármi is az), vagy anorexiásak (ami amúgy is szégyenteljes dolog). Nincs senkinek se könnyű dolga, mégis megnehezítjük a másikét is.
Fontos témát feszeget a könyv, mert így vagy úgy, de ezekkel a problémákkal szinte mindenki szembesülni fog (és szerintem nem csak a lányok). Mindenki fogja úgy érezni, hogy nem néz ki elég jól, hogy kevesebbel kell beérnie, mint másoknak. Sose kellene megtapasztalnunk azt, milyen úgy gondolni, hogy értéktelenek vagyunk, és bármit meg kell tennünk azért, hogy szeressenek minket, akár saját magunk teljes feladását is beleértve. Mert ez nem igaz. Nem kellene annak lennie. Remélem, hogy Lizzie is a végén megtalálja a boldogságát, és mi magunk is. Mert megérdemeljük.
A könyvért köszönet az Athenaeum Kiadónak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése