5/5
"Bipoláris zavar – olyan, mint egy halálos ítélet.
A tizenhét éves Catherine Pulaski tudja, hogy Semmi eljön érte. Semmi, a Catherine bipoláris zavarából születő pusztító depresszió egyszer már majdnem győzedelmeskedett felette: ekkor akart először öngyilkos lenni.
A bipoláris zavar egy életre szól. Soha nem múlik el. Talán pillanatnyilag hat a gyógyszer, de Semmi vissza fog térni. Csak idő kérdése.
Így hát Catherine egy régi balettcipős dobozban gyógyszereket gyűjtöget, és arra készül, hogy kioltja az életét, még mielőtt Semmi újra élőhalottá változtatja. De még mielőtt megtenné, rövid bakancslistába kezd.
A bakancslista, a család támogatása, az új barátok és egy újfajta kezelés együttesen elkezdi lebontani Catherine elszigeteltségének falait. A probléma csak az, hogy a terv már olyan régen megszületett a fejében, hogy a jövő talán már nem is létezik a számára.
Ez a történet a veszteségről, a bánatról és a reményről szól, valamint arról, hogy a szeretet különféle formái – az anyai szeretet és a romantikus, plátói szerelem – milyen hatással vannak egy fiatal nő küzdelmére a mentális betegségével és a kezelés stigmájával.
Sosem leszek normális.
A mánia nem zavar. Inkább az ellentéte, Semmi akaszt ki. Halálra rémülök tőle.
Aki még soha nem érezte így magát, az nem tudja megérteni, milyen, amikor az érzelmek szabadságra mennek. Az érthetetlen, kimondhatatlan súly reménytelensége.
Mégis mennem kellene előre.
Élni, még ha tudom is, hogy előbb vagy utóbb vissza fog térni.
Magánzárka Semmi fekete tundrájában.
Ez nem élet.
Szóval van egy tervem.
A remény ott lapul, ahol a legkevésbé számítasz rá.
Őszinte és életigenlő írás egy máig tabutémának számító betegségről. Utat mutathat a mentális betegségekkel élő tinédzsereknek és szeretteiknek.
Képet nyújt egy ismeretlen, rémítő világról.
Kövesd Cath sorsát és éld át a reményt!"
Szóval ez a könyv is olyan volt, hogy olvastam róla és belefészkelte magát a fejembe. Nem tudom mással is van-e úgy, hogy egyszerűen nem megy ki a fejemből az adott dolog, akár 1-2 hónapig se. Ilyenkor már úgy vagyok vele, hogy bármennyire is tartok tőle (nem üti meg az általam elképzelt minőséget, élményt) meg kell vennem, ki kell próbálnom. Így került a polcomra. Aztán ott is csücsült még egy darabig, majd sikerült végre időt szakítanom rá. Ez egy olyan téma, ami nem nagyon szokott felbukkanni a könyvekben, úgyhogy nagyon kíváncsi voltam, sikerül-e úgy hozzá érni, hogy nem veszít a súlyából a dolog, de az olvasó sem akar a végén eret vágni mondjuk.
Cath élete akkor sem lenne feltétlen egyszerű, ha nem lenne még neki a betegsége is. Habár a saját tinédzserkoromra visszanézve megállapíthatom, hogy egyáltalán nem is volt olyan rossz, rémlik miféle nehézségekkel kellett megküzdeni. Aminek a nagy része szintén csak az én fejemben létezett. A beilleszkedés, a helyünk megtalálása, egyáltalán a jövőnk elképzelése is elég megterhelő. Hát ha már eleve nehezített pályán mozog az ember. Már pedig ha olyan betegséggel küzd valaki, ami ritka, és teljesen nem is gyógyítható...ráadásul ha csak pszichiáter tud kezelni...nos, ha csak félnek tőled, akkor azt hiszem hálás lehetsz.
A 28 évem alatt csupán kicsiként voltam csúfolva, utána max mint strébert raktároztak el a suli rangsorában (és pont ezért ápolták is velem a kapcsolatot :D), így azt az igazi elszigeteltséget, netán megvetést hála istennek sose éreztem. De eltudom képzelni, hogy egy ilyen korban, amikor amúgy is fontos a kortársak véleménye, hiszen főleg ezek alapján helyezzük el magunkat a világban, mekkora csapás lehet, ha olyasmi miatt ítélnek el, amiről nem is tehetsz. Hogy mindezek mellett ezt azok kezdték, akikben a leginkább bíztál, az hab a tortán. Így legyél kiegyensúlyozott.
Főszereplőnket már néhány oldal után megkedveltem, még akkor is, ha néha bizony a falra tudtam volna tőle mászni. Eleve a "végső megoldásával" sem szimpatizáltam, azt gondolom az életet nagyon meg kell becsülni. Persze az is igaz, hogy nem ilyen helyzetben élek, így nyilván könnyebb azt mondani, hogy nem szabad annyira elcsüggedni, hogy ez egyáltalán felmerüljön bennünk. Ahogy figyeltem, milyen lassan kezd el megnyílni az emberek felé, nagyon szurkoltam azért, hogy képes legyen a saját maga alkotta falak közül kilépni. Ez azt hiszem a legnehezebb. Igazán megbízni az emberekben, és elfogadni a segítségüket...és végül magunknak változni annyit, ami elég ahhoz, hogy tényleg jobb életet élhessünk. Ez még nekem sem megy könnyedén, hát még ha valaki ennyire fiatal.
Mivel nincs tapasztalatom ezzel a betegséggel kapcsolatban, nem tudhatom, mennyire hiteles a regény ezen része. Amennyire utána tudtam járni, elég jól sikerült megfognia az írónőnek, és ami még fontosabb, jól sikerült átadnia nekem, az olvasónak azt, milyen lehet úgy élni, hogy állandóan monitorozod magad, a hangulataidat. Nem tudom eldönteni, melyik szakasz lehet a megterhelőbb, a depressziós, vagy éppen a mániákus.
Természetesen egy ilyen helyzet nem csak a betegnek nehéz, hiszen amíg felismerik, hogy mi a baj, megtalálják a megfelelő orvost, akiben megbízik, és a megfelelő gyógyszerezést...hatalmas megrázkódtatás lehet, de nem csak neki, hanem a közvetlen hozzátartozóknak is. Itt is, ahogy figyeltem Cath és az anyja kapcsolatát, csak reméltem, hogy mind a ketten képesek lesznek rájönni, hol rontják el, és átérzik a másik helyzetét. Hiszen a rengeteg plusz munka, az állandó félelem, hogy ismét megpróbál kárt tenni magában, teljesen kikezdte az édesanyát. Viszont az állandó ellenőrzés pontosan az ellenkező hatást érte el. Biztos, hogy nehéz lehet ilyen helyzetben megtalálni az arany középutat, amely minden fél számára kielégítő. Talán nincs is ilyen.
Persze nem csak ebbe a betegségbe nyerünk bepillantást, hiszen amíg a csoportterápián követjük figyelemmel a történéseket, akkor látjuk azt is, mások mi miatt járnak oda. Hiszen kapásból Kristal is bulémiával küzd. Abszolút meg tudtam érteni azt, hogy milyen nehezen nyílt meg mások előtt, általában nálam is sok időbe kerül, amíg annyira megbízzak másban, hogy tényleg lényeges dolgot mondjak el magamról. Itt mondjuk hozzájött az extra félelem, de azért reméltem, képes lesz erre, és még azelőtt, mielőtt annyira megbántja a másikat, hogy elveszíti a barátot is.
Na és persze ott volt a pasi kérdése. Mert hát ezt az élményt kár lenne kihagyni...szegény Michael, még jó, hogy a végére javult a helyzet és nem csak egy kipipálandó pont lett. Persze itt is felmerül a kérdés, bírni fogja-e a kapcsolat ezt a terhet és azt, hogy Cath nem tud megnyílni?
Na nem mintha Michael családjában ne lennének gondok, mint ahogy a valóságban igazából minden családnál van valami.
Összességében ez a könyv nem hogy megütötte azt a szintet, de bőven túl is lépte, amit vártam. Elgondolkoztató, több rétegű, komoly problémákat feldolgozó, melyekhez ráadásul értően nyúlnak.
Csak ajánlani tudom.
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalak száma: 384
A tizenhét éves Catherine Pulaski tudja, hogy Semmi eljön érte. Semmi, a Catherine bipoláris zavarából születő pusztító depresszió egyszer már majdnem győzedelmeskedett felette: ekkor akart először öngyilkos lenni.
A bipoláris zavar egy életre szól. Soha nem múlik el. Talán pillanatnyilag hat a gyógyszer, de Semmi vissza fog térni. Csak idő kérdése.
Így hát Catherine egy régi balettcipős dobozban gyógyszereket gyűjtöget, és arra készül, hogy kioltja az életét, még mielőtt Semmi újra élőhalottá változtatja. De még mielőtt megtenné, rövid bakancslistába kezd.
A bakancslista, a család támogatása, az új barátok és egy újfajta kezelés együttesen elkezdi lebontani Catherine elszigeteltségének falait. A probléma csak az, hogy a terv már olyan régen megszületett a fejében, hogy a jövő talán már nem is létezik a számára.
Ez a történet a veszteségről, a bánatról és a reményről szól, valamint arról, hogy a szeretet különféle formái – az anyai szeretet és a romantikus, plátói szerelem – milyen hatással vannak egy fiatal nő küzdelmére a mentális betegségével és a kezelés stigmájával.
Sosem leszek normális.
A mánia nem zavar. Inkább az ellentéte, Semmi akaszt ki. Halálra rémülök tőle.
Aki még soha nem érezte így magát, az nem tudja megérteni, milyen, amikor az érzelmek szabadságra mennek. Az érthetetlen, kimondhatatlan súly reménytelensége.
Mégis mennem kellene előre.
Élni, még ha tudom is, hogy előbb vagy utóbb vissza fog térni.
Magánzárka Semmi fekete tundrájában.
Ez nem élet.
Szóval van egy tervem.
A remény ott lapul, ahol a legkevésbé számítasz rá.
Őszinte és életigenlő írás egy máig tabutémának számító betegségről. Utat mutathat a mentális betegségekkel élő tinédzsereknek és szeretteiknek.
Képet nyújt egy ismeretlen, rémítő világról.
Kövesd Cath sorsát és éld át a reményt!"
Szóval ez a könyv is olyan volt, hogy olvastam róla és belefészkelte magát a fejembe. Nem tudom mással is van-e úgy, hogy egyszerűen nem megy ki a fejemből az adott dolog, akár 1-2 hónapig se. Ilyenkor már úgy vagyok vele, hogy bármennyire is tartok tőle (nem üti meg az általam elképzelt minőséget, élményt) meg kell vennem, ki kell próbálnom. Így került a polcomra. Aztán ott is csücsült még egy darabig, majd sikerült végre időt szakítanom rá. Ez egy olyan téma, ami nem nagyon szokott felbukkanni a könyvekben, úgyhogy nagyon kíváncsi voltam, sikerül-e úgy hozzá érni, hogy nem veszít a súlyából a dolog, de az olvasó sem akar a végén eret vágni mondjuk.
Cath élete akkor sem lenne feltétlen egyszerű, ha nem lenne még neki a betegsége is. Habár a saját tinédzserkoromra visszanézve megállapíthatom, hogy egyáltalán nem is volt olyan rossz, rémlik miféle nehézségekkel kellett megküzdeni. Aminek a nagy része szintén csak az én fejemben létezett. A beilleszkedés, a helyünk megtalálása, egyáltalán a jövőnk elképzelése is elég megterhelő. Hát ha már eleve nehezített pályán mozog az ember. Már pedig ha olyan betegséggel küzd valaki, ami ritka, és teljesen nem is gyógyítható...ráadásul ha csak pszichiáter tud kezelni...nos, ha csak félnek tőled, akkor azt hiszem hálás lehetsz.
A 28 évem alatt csupán kicsiként voltam csúfolva, utána max mint strébert raktároztak el a suli rangsorában (és pont ezért ápolták is velem a kapcsolatot :D), így azt az igazi elszigeteltséget, netán megvetést hála istennek sose éreztem. De eltudom képzelni, hogy egy ilyen korban, amikor amúgy is fontos a kortársak véleménye, hiszen főleg ezek alapján helyezzük el magunkat a világban, mekkora csapás lehet, ha olyasmi miatt ítélnek el, amiről nem is tehetsz. Hogy mindezek mellett ezt azok kezdték, akikben a leginkább bíztál, az hab a tortán. Így legyél kiegyensúlyozott.
Főszereplőnket már néhány oldal után megkedveltem, még akkor is, ha néha bizony a falra tudtam volna tőle mászni. Eleve a "végső megoldásával" sem szimpatizáltam, azt gondolom az életet nagyon meg kell becsülni. Persze az is igaz, hogy nem ilyen helyzetben élek, így nyilván könnyebb azt mondani, hogy nem szabad annyira elcsüggedni, hogy ez egyáltalán felmerüljön bennünk. Ahogy figyeltem, milyen lassan kezd el megnyílni az emberek felé, nagyon szurkoltam azért, hogy képes legyen a saját maga alkotta falak közül kilépni. Ez azt hiszem a legnehezebb. Igazán megbízni az emberekben, és elfogadni a segítségüket...és végül magunknak változni annyit, ami elég ahhoz, hogy tényleg jobb életet élhessünk. Ez még nekem sem megy könnyedén, hát még ha valaki ennyire fiatal.
Mivel nincs tapasztalatom ezzel a betegséggel kapcsolatban, nem tudhatom, mennyire hiteles a regény ezen része. Amennyire utána tudtam járni, elég jól sikerült megfognia az írónőnek, és ami még fontosabb, jól sikerült átadnia nekem, az olvasónak azt, milyen lehet úgy élni, hogy állandóan monitorozod magad, a hangulataidat. Nem tudom eldönteni, melyik szakasz lehet a megterhelőbb, a depressziós, vagy éppen a mániákus.
Természetesen egy ilyen helyzet nem csak a betegnek nehéz, hiszen amíg felismerik, hogy mi a baj, megtalálják a megfelelő orvost, akiben megbízik, és a megfelelő gyógyszerezést...hatalmas megrázkódtatás lehet, de nem csak neki, hanem a közvetlen hozzátartozóknak is. Itt is, ahogy figyeltem Cath és az anyja kapcsolatát, csak reméltem, hogy mind a ketten képesek lesznek rájönni, hol rontják el, és átérzik a másik helyzetét. Hiszen a rengeteg plusz munka, az állandó félelem, hogy ismét megpróbál kárt tenni magában, teljesen kikezdte az édesanyát. Viszont az állandó ellenőrzés pontosan az ellenkező hatást érte el. Biztos, hogy nehéz lehet ilyen helyzetben megtalálni az arany középutat, amely minden fél számára kielégítő. Talán nincs is ilyen.
Persze nem csak ebbe a betegségbe nyerünk bepillantást, hiszen amíg a csoportterápián követjük figyelemmel a történéseket, akkor látjuk azt is, mások mi miatt járnak oda. Hiszen kapásból Kristal is bulémiával küzd. Abszolút meg tudtam érteni azt, hogy milyen nehezen nyílt meg mások előtt, általában nálam is sok időbe kerül, amíg annyira megbízzak másban, hogy tényleg lényeges dolgot mondjak el magamról. Itt mondjuk hozzájött az extra félelem, de azért reméltem, képes lesz erre, és még azelőtt, mielőtt annyira megbántja a másikat, hogy elveszíti a barátot is.
Na és persze ott volt a pasi kérdése. Mert hát ezt az élményt kár lenne kihagyni...szegény Michael, még jó, hogy a végére javult a helyzet és nem csak egy kipipálandó pont lett. Persze itt is felmerül a kérdés, bírni fogja-e a kapcsolat ezt a terhet és azt, hogy Cath nem tud megnyílni?
Na nem mintha Michael családjában ne lennének gondok, mint ahogy a valóságban igazából minden családnál van valami.
Összességében ez a könyv nem hogy megütötte azt a szintet, de bőven túl is lépte, amit vártam. Elgondolkoztató, több rétegű, komoly problémákat feldolgozó, melyekhez ráadásul értően nyúlnak.
Csak ajánlani tudom.
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalak száma: 384
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése