5/5
Ezt a könyvet még nem adták ki, de nagyon reménykedem benne, hogy hamarosan erre is sor kerül. Ugyanis a polcomon akarom látni és kész.
Sansa első regénye, a Sötét hórusz is megfogott, és a folytatásban sem csalódtam. Az írónő hozta a szokásos formáját.
A történet jó néhány évtizeddel később játszódik, mint a Sötét hórusz. Ha bárki is azt hitte, hogy Bubastis élete szép nyugodtan folydogál tovább a béke éveiben, akkor csalódnia kell. Épp háború robban ki Prentiest és Bubastis között. Ami nem is lenne olyan nagy baj, ha a lonecat-ok azt tennék, amire kötelezték magukat. Azaz megvédenék a kis rendszert a császárságtól. Ám valamilyen érthetetlen okból kifolyólag a Firstcat megtagadja a segítséget, így a bubastisiak kénytelenek egyedül szembenézni a túlerővel.
Persze ez a döntés nem arat feltétlen sikert még a lonecat-ok között sem, akik nem értik vezetőjük elhatározását. Van, aki ennek hangot is ad, és harcolni vágyik. És meg is teszi, ám ahogy látjuk a későbbiekben, bizony ennek következményei lesznek.
No és persze egy régi ismerőssel is találkozunk, aki akár egy pók, ül a hálója közepén, és figyelemmel kíséri a különböző szálak irányát, melyek aztán úgyis hozzá futnak be.
Ismét egy olyan történet, mely In medias res kezdéssel a sűrűjébe veti az olvasót. Egyszer csak egy háború elején találtam magam, és mit mondjak kapkodtam is rendesen a fejem. De hamar bele rázódik az ember, a történet olyan sodró erejű, hogy nem tudjuk egyhamar letenni, és így szép lassan mindenre fény derül. Akárcsak az első regényben, itt is váltakoznak a helyszínek, és a szereplők, akiknek a szemszögén keresztül ismerjük meg a történetet. A két helyszín a megszokott: Bubastis, itt is egyrészt a kormányzó háza, illetve a lonecat-ek szentélye, valamint Prentiest. Mindkettőnek meg van a maga sajátos hangulata. De egyvalamiben megegyeztek, az elkeseredettség érzése. A különbség csupán abban volt, hogy ez mire is irányult.
Összeszedettebbnek éreztem, mint az elsőt, valahogy...egyben volt az egész. Ami esetleg sokaknak nem fog tetszeni az az erőszak, és az ábrázolása. Én vizuális alkat vagyok, és a részletes leírás hatására magam előtt láttam a képeket, mint valami mozit...mit ne mondjak, néhány nélkül meg lettem volna. De ehhez a világhoz hozzá tartozik...de aki nem bírja a szexuális vagy egyéb más erőszakot olvasni, annak nem feltétlenül ez lesz a kedvenc könyve. Nah, meg ha nem szereti a káromkodást. Nekem nem volt zavaró, de másnak az lehet.
Azt kell mondanom, ez a történet ismét megfogja dolgoztatni az olvasónak a fantáziáját, és az agytekervényeit. Két ilyen különböző szemlélettel találkozni egy könyvben...hiszen a nőkről alkotott véleménye a bubastisi férfiaknak gyökeresen eltér a prentiestiek által vallottól. Továbbra is úgy vélem, nem lennék prenitesti, max ha férfinak születhetek. De talán még akkor sem. Viszolygással töltött el, ahogy azt olvastam miket tettek a védtelen női foglyokkal. Csak mert úgy vélték, joguk van hozzá, megtehetik. Felfoghatatlan volt számomra. Én az élet minden formáját tisztelem, ezért ez a fajta gondolkozás lényemtől idegen. Sem megérteni, sem elfogadni nem tudom. Ha ott lennék nő, valószínűleg már rég agyonvertek volna, mint konok némbert...:D.
A másik igencsak elgondolkodtató rész, a Szűzek viselkedése. Ennyi áldozat meghozatala, a nagyobb jóért. Vajon tényleg megéri? És mi lesz, ha a nagyobb jó nem is annyira jó? Mi lesz létük célja akkor? Ekkora terhekkel a vállukon...nem irigyeltem őket. Ráadásul ahogy félnek tőlük az emberek. Ekkorra hatalommal megáldva, és nem ismerik őket igazán, csak halovány benyomásaik vannak róluk. És mint tudjuk, az ismeretlen mindig félelemmel tölti el az embereket.
A cselekmény felépítésével semmi gond nincs, leszámítva hogy folyton tűkön ültem, hogy végre megkapjam a következő információ morzsámat.
A szereplők igen összetett jellemek, érzéseiket, gondolataikat és múltjukat a cselekedeteikből és emlékeikből apránként szedegethetjük össze. Fejet kell hajtanom, ahogy az információkat csepegtetik a mit sem sejtő olvasónak, végig fenntartva ezzel a feszültséget. Sokszor a már elképzelt ok-okozatokat olyan laza kézmozdulattal söpörték félre, hogy csak pislogni volt erőm.
Persze elkerülhetetlenül elveszítünk néhány kedves személyt, de ezen már meg sem lepődtem, ismerve Sansa szokásait.
Az én kedvenc szereplőm Kharry(Terra), Sa (ő látható a fenti képen, amit az írónő készített, remélem nem baj, hogy kölcsön vettem?), és meglepő módon Max volt.
Theo semleges volt, némileg sajnáltam.
A befejezés pedig...amikor már csak pár oldal volt hátra, és értettem, mi mért történt...vegyes érzéseim voltak. Nem tudom mások hogy lesznek ezzel. Kifejezetten hasadt tudatállapot állt elő. Értettem miért történt, ahogy történt. De nem egészen értettem egyet azzal, ahogy ezt elérte. A végén csak ültem a monitor előtt, és pörgött az agyam ezerrel. Tényleg nem volt más út? Tényleg így kellett ezt csinálni? És a legnagyobb kérdés, Megérte? Lesz bármi hatása?
Remélem kapok rá választ. Ugye kapok??
Végülis, Hórusznál nincs hatalmasabb.
Kiadó: remélem hamarosan az is lesz
Oldalak száma: 506
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése