5/5
A Panama Szálló új kezekbe kerül, és a felújítás rég elfeledett holmikat, és ezzel együtt emlékeket hoz a felszínre. Henry, aki nem rég veszítette el feleségét a múlt éledő árnyaival és reményeivel néz szembe. Sikerül-e megtalálnia azt, amit keres, és ezen keresés közben vajon megértik-e végre egymást a fiával?
Őszintén szólva a borító, és egy ismerős moly pozitív véleménye volt, ami felkeltette a figyelmemet a könyv iránt. Aztán igencsak leértékelve találtam rá egy kis zugban, így úgy gondoltam adok neki egy esélyt, és hazajöhetett velem. Pozitív értelemben csalódtam.
Habár sokszor halljuk azt, hogy azért, mert valaki más, még nem kell kiközösíteni, vagy félni tőle, hogy ne feledjük a gyökereinket és legyünk büszkék arra, aki vagyunk, azért a valóságban ezek nem mindig így vannak. Igenis félnek az emberek attól, ami más, vagy eltér az általuk megszokottól. És gyakran várják el azt, hogy alkalmazkodj, olvadj bele a környezetedbe, légy olyan, mint a többiek.
Henry és az ő szemén át látott, megélt dolgok is ezt támasztják alá. Elég, hogy más a bőrszíned, a nyelved, és máris nem vagy teljes értékű ember. Legyél büszke arra aki vagy, de arra még inkább hogy amerikai vagy!
Azt hiszem sosem lehet könnyű két világ között megrekedni, pláne nem ebben a korban, amikor igenis fontos, hogy a többiek mint mondanak, gondolnak rólunk. Igaz ugyan, hogy a háború miatt Henry és Keikó is sokkal hamarabb nőtt fel, de azt hiszem ettől még igenis fájtak nekik ezek a dolgok.
Szomorú, hogy háború mennyire képes az embereket kivetkőztetni önmagukból, és hiába van az a néhány pozitív példa - mert ilyenek is vannak - nem elég ahhoz, hogy minden jobb legyen.
Tetszett a könyv, mert nagyon reálisnak, hihetőnek éreztem. Mind a családok, az életvitel leírását, az iskolát, még a két fiatal szerelmét is. És kifejezetten örültem, hogy ez a vonal pont annyira volt kiemelve, amennyire szükséges. Nem jobban.
Henry nem egy szuperhős, nincsenek különleges képességei. Mégis, pont ezért szerettem. Mert ember, és minden körülmény között az is maradt.
Keikó kicsit távolabb maradt tőlem, ennek ellenére ő is egészen szimpatikus volt nekem.
Sheldon pedig...ő kedvenc volt.
Igazából ennél a könyvnél is úgy jártam, hogy a múltban játszódó szál sokkal jobban tetszett, mint a jelené, ennek ellenére úgy gondolom, hogy annak is megvolt a maga helye a regényben.
A könyv olyan, mint a címe. Édes és keserű. Mint az élet maga.
Kiadó: Kelly
Oldalak száma: 336
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése