4/5
"1986. április 26-án
kezdődött Csernobilban minden idők legnagyobb atomerőmű-katasztrófája.
Az akkori szovjet vezetés titkolózása miatt a világ napokig szinte
semmit sem tudott róla.
A Nobel-díjas fehérorosz írónő két évtizedet szánt a téma feldolgozására. Beszélt olyan emberekkel, akiket rögtön a katasztrófa után a helyszínre rendeltek, és a legveszélyesebb munkákat végeztették velük. Beszélt az özvegyekkel, akiknek csak a kitüntetések és az oklevelek maradtak. Beszélt azokkal, akik az erőmű közelében, a paraszti Atlantisszá vált Poléziában éltek aztán bedeszkázták a kútjukat, és kitelepítették őket, vagy maradhattak a házukban, de eztán már úgy éltek, mint egy rezervátum lakói. Megismerjük az áldozatokat, a felelősöket és a szovjet virtusba belerokkant vakmerő önkénteseket. Megismerjük azokat, akik számára Csernobil filozófiai probléma, az atomkorszak utáni ember alapító mítosza, és azokat is, akik a szovjethatalom ellenségeit, a Nyugatot és az árulókat okolják érte.
Csernobil nemcsak egyéni, családi, hanem nemzeti tragédia is. Nem szovjet, nem orosz, nem is ukrán, hanem fehérorosz nemzeti tragédia. A tízmilliós nemzetből több mint kétmillióan élnek szennyezett területen. Mert amikor a szovjet híradókban örömhírként közölték, hogy szerencsére nem Kijev felé szállt a radioaktív felhő, azt nem közölték, hogy Minszket és Fehéroroszországot borította el. Mivel a birodalom itt többször is erőszakkal állította meg a nemzetté válás folyamatát, sokan csak ekkor döbbentek rá, hogy az ő sorsuk más, maguknak kell kitalálniuk, hogyan menthetik meg az életüket. A gyarmati sorban élő nemzet a csernobili katasztrófával lépett be a világtörténelembe. Mert az afganisztáni háború és az atomkatasztrófa a birodalmat is romba döntötte.
Csernobil minden szereplő számára korszakhatár. A boldog tudatlanság elvesztését jelenti, ahonnan csak hosszú idő után lehet eljutni a rezignált, keserű bölcsességig. Vannak, akik már eljutottak ide, és vannak, akik most csak most indulnak el, mint a Szolzsenyicint olvasó falusi párttitkár. Egyesek menekülnek a zónából, másokat meg vonz az a terület, amelyet lassan visszahódít a természet.
Csernobil nemcsak katasztrófa volt, hanem figyelmeztetés is. És Alekszijevics szerint minden nemzedéknek olvasnia kell a jövőnek hagyott jelekből.
Csernobil ma is aktuális. És aktuális lesz még 48 ezer évig."
A könyvvel korábban szemeztem már, de aztán elvetettem, úgy éreztem egy ilyen témának nem lesz egyszerű neki futni.
Aztán megnéztem a minisorozatot, mely sokat használt fel ebből a könyvből, így megkaptam azt a plusz lökést, amire szükségem volt.
De még így is, lassan haladtam vele. Ez nem az a történet, s nem az a könyv, amivel az ember egy szuszra végez. De ettől még, vagy talán inkább pont ezért, azt gondolom érdemes elolvasni.
Sosem értettem meg azokat az embereket, akik vakon hisznek valakiknek/valaminek. Talán mert alapjáraton van bennem némi félelem, bizalmatlanság. Igyekszem elkerülni azt is, hogy elhamarkodottan alkossak végső ítéletet. Épp ezért volt olyan dermesztő olvasnom azt (valamint látni a sorozatban), hogy az emberek mennyire bíztak a felmenőikben, a hatalomban. És hogy a hatalom, aminek az lett volna a feladata, hogy megvédje őket, mennyire kihasználta ezt. Hogy még ekkor is az volt a legnagyobb probléma, hogy majd milyen képet alkotnak róluk Európában. Az, hogy közben emberek szenvednek, vagy élik az életüket egy már rég veszélyes zónában, részlet kérdés...
Ebben a kötetben is több ember visszaemlékezéseit olvashatjuk. Azt, ahogyan megélték ezeket a napokat, és az utána következőket.
Ilyenkor lehet a legjobban látni azt, mennyire mások vagyunk. Mindenkinek más maradt meg, mást sajnált a legjobban. Legyen szó felnőttről, vagy gyermekről, Csernobil mindenkiben nyomott hagyott. Így, vagy úgy.
El se tudom képzelni, mit éreznék, ha egyszer csak velem közölnék, hogy fogjam magam, és hagyjam el az otthonom, nem vihetek semmit magammal, és a háziállatokat is ott kell hagynom. Ráadásul azzal hitegetni valakit, hogy csak pár nap...aztán visszatérhet. Hát, elhúzódik az a pár nap. Persze, vannak akik mindezek ellenére visszatértek, sőt, vannak akik ott élnek. Én nem lennék olyan bátor, hogy visszamenjek.
Sajnáltam az otthonaikat elhagyókat, és azokat akiket azért vezényeltek oda, hogy rendet tegyenek, megpróbálják csökkenteni a bajt. De itt is feldühített, hogy nem mondtak az embereknek semmit. Értem én, hogy bizonyos helyzetekben áldozatokat kell hozni, de...de nem érdemelnék meg legalább azt, hogy tudják is, mit csinálnak? Mi fog velük történni? Nem pedig csak meglepődve tapasztalják a sugárzás hatásait hónapok/évek múlva.
Arról nem is beszélve, hogy a legtöbben semmilyen védőfelszerelést nem kaptak. Elhiszem, hogy egy ekkora méretű katasztrófára nem feltétlenül van felkészülve az ember (bár ha ilyesmikkel játszunk, ez azért elvárható lenne), de hogy csak úgy bedobják oda az embereket...az valami elképesztő.
Akárcsak az, hogy az otthagyott dolgok el-el tűntek, eladták, beépítették őket máshol. WTF?? Most vicceltek velem? Vagy bedarálták a kajákba, állati takarmányba...úristen. Azt hittem leesek az ágyról. Hát ennyire nem számít semmi?
Azt hiszem, még ülepednie kell a dolognak, az érzelmeknek. Nem hiszem, hogy ez a történet bárkit is hidegen hagyna. De érdemes elolvasni. Hogy lássuk, kik is vagyunk mi emberek. És mit tudunk tenni...egymással s a világunkkal.
Kiadó: Európa
Oldalak száma: 358
A Nobel-díjas fehérorosz írónő két évtizedet szánt a téma feldolgozására. Beszélt olyan emberekkel, akiket rögtön a katasztrófa után a helyszínre rendeltek, és a legveszélyesebb munkákat végeztették velük. Beszélt az özvegyekkel, akiknek csak a kitüntetések és az oklevelek maradtak. Beszélt azokkal, akik az erőmű közelében, a paraszti Atlantisszá vált Poléziában éltek aztán bedeszkázták a kútjukat, és kitelepítették őket, vagy maradhattak a házukban, de eztán már úgy éltek, mint egy rezervátum lakói. Megismerjük az áldozatokat, a felelősöket és a szovjet virtusba belerokkant vakmerő önkénteseket. Megismerjük azokat, akik számára Csernobil filozófiai probléma, az atomkorszak utáni ember alapító mítosza, és azokat is, akik a szovjethatalom ellenségeit, a Nyugatot és az árulókat okolják érte.
Csernobil nemcsak egyéni, családi, hanem nemzeti tragédia is. Nem szovjet, nem orosz, nem is ukrán, hanem fehérorosz nemzeti tragédia. A tízmilliós nemzetből több mint kétmillióan élnek szennyezett területen. Mert amikor a szovjet híradókban örömhírként közölték, hogy szerencsére nem Kijev felé szállt a radioaktív felhő, azt nem közölték, hogy Minszket és Fehéroroszországot borította el. Mivel a birodalom itt többször is erőszakkal állította meg a nemzetté válás folyamatát, sokan csak ekkor döbbentek rá, hogy az ő sorsuk más, maguknak kell kitalálniuk, hogyan menthetik meg az életüket. A gyarmati sorban élő nemzet a csernobili katasztrófával lépett be a világtörténelembe. Mert az afganisztáni háború és az atomkatasztrófa a birodalmat is romba döntötte.
Csernobil minden szereplő számára korszakhatár. A boldog tudatlanság elvesztését jelenti, ahonnan csak hosszú idő után lehet eljutni a rezignált, keserű bölcsességig. Vannak, akik már eljutottak ide, és vannak, akik most csak most indulnak el, mint a Szolzsenyicint olvasó falusi párttitkár. Egyesek menekülnek a zónából, másokat meg vonz az a terület, amelyet lassan visszahódít a természet.
Csernobil nemcsak katasztrófa volt, hanem figyelmeztetés is. És Alekszijevics szerint minden nemzedéknek olvasnia kell a jövőnek hagyott jelekből.
Csernobil ma is aktuális. És aktuális lesz még 48 ezer évig."
A könyvvel korábban szemeztem már, de aztán elvetettem, úgy éreztem egy ilyen témának nem lesz egyszerű neki futni.
Aztán megnéztem a minisorozatot, mely sokat használt fel ebből a könyvből, így megkaptam azt a plusz lökést, amire szükségem volt.
De még így is, lassan haladtam vele. Ez nem az a történet, s nem az a könyv, amivel az ember egy szuszra végez. De ettől még, vagy talán inkább pont ezért, azt gondolom érdemes elolvasni.
Sosem értettem meg azokat az embereket, akik vakon hisznek valakiknek/valaminek. Talán mert alapjáraton van bennem némi félelem, bizalmatlanság. Igyekszem elkerülni azt is, hogy elhamarkodottan alkossak végső ítéletet. Épp ezért volt olyan dermesztő olvasnom azt (valamint látni a sorozatban), hogy az emberek mennyire bíztak a felmenőikben, a hatalomban. És hogy a hatalom, aminek az lett volna a feladata, hogy megvédje őket, mennyire kihasználta ezt. Hogy még ekkor is az volt a legnagyobb probléma, hogy majd milyen képet alkotnak róluk Európában. Az, hogy közben emberek szenvednek, vagy élik az életüket egy már rég veszélyes zónában, részlet kérdés...
Ebben a kötetben is több ember visszaemlékezéseit olvashatjuk. Azt, ahogyan megélték ezeket a napokat, és az utána következőket.
Ilyenkor lehet a legjobban látni azt, mennyire mások vagyunk. Mindenkinek más maradt meg, mást sajnált a legjobban. Legyen szó felnőttről, vagy gyermekről, Csernobil mindenkiben nyomott hagyott. Így, vagy úgy.
El se tudom képzelni, mit éreznék, ha egyszer csak velem közölnék, hogy fogjam magam, és hagyjam el az otthonom, nem vihetek semmit magammal, és a háziállatokat is ott kell hagynom. Ráadásul azzal hitegetni valakit, hogy csak pár nap...aztán visszatérhet. Hát, elhúzódik az a pár nap. Persze, vannak akik mindezek ellenére visszatértek, sőt, vannak akik ott élnek. Én nem lennék olyan bátor, hogy visszamenjek.
Sajnáltam az otthonaikat elhagyókat, és azokat akiket azért vezényeltek oda, hogy rendet tegyenek, megpróbálják csökkenteni a bajt. De itt is feldühített, hogy nem mondtak az embereknek semmit. Értem én, hogy bizonyos helyzetekben áldozatokat kell hozni, de...de nem érdemelnék meg legalább azt, hogy tudják is, mit csinálnak? Mi fog velük történni? Nem pedig csak meglepődve tapasztalják a sugárzás hatásait hónapok/évek múlva.
Arról nem is beszélve, hogy a legtöbben semmilyen védőfelszerelést nem kaptak. Elhiszem, hogy egy ekkora méretű katasztrófára nem feltétlenül van felkészülve az ember (bár ha ilyesmikkel játszunk, ez azért elvárható lenne), de hogy csak úgy bedobják oda az embereket...az valami elképesztő.
Akárcsak az, hogy az otthagyott dolgok el-el tűntek, eladták, beépítették őket máshol. WTF?? Most vicceltek velem? Vagy bedarálták a kajákba, állati takarmányba...úristen. Azt hittem leesek az ágyról. Hát ennyire nem számít semmi?
Azt hiszem, még ülepednie kell a dolognak, az érzelmeknek. Nem hiszem, hogy ez a történet bárkit is hidegen hagyna. De érdemes elolvasni. Hogy lássuk, kik is vagyunk mi emberek. És mit tudunk tenni...egymással s a világunkkal.
Kiadó: Európa
Oldalak száma: 358
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése