5/5
"„Mi nem egyszerűen csak rabszolgák voltunk, hanem a rabszolgaság romantikusai” – írja Alekszijevics könyve előszavában, mely mind ez ideig a legkegyetlenebb számvetés arról, mi történt Afganisztánban 1980 és 1989 között. A fehérorosz írónő az Afganisztánt megjárt katonákkal s az elesett fiaikat gyászoló anyákkal folytatott megrázó beszélgetéseit fűzte dokumentumregénnyé, elsősorban azt a kérdést vizsgálva: miként válhat az ember számára természetessé a gyilkolás. A könyv 1991-ben sokkoló erővel szembesítette az orosz társadalmat mindazzal, amit a szovjet hadigépezet Afganisztánban elkövetett, s egyúttal keserű ítéletet mond a „rabszolgaság romantikusait” kinevelő militarista rendszer fölött."
Ezelőtt nem olvastam még az írónőtől könyvet, bár a Csernobili ima megmozgatta a fantáziámat (és azóta azt is elolvastam). Így nem tudtam, milyen is lesz, és bevallom az elején furcsa is volt a stílusa. Hogy ilyen szaggatottan, különböző emberek visszaemlékezéseit összefűzve tárja elénk a történteket. Viszont ha egy idő után ráérez az ember, akkor viszi/sodorja magával az egész, akár egy hatalmas folyam.
Egy ilyen történet sosem lehet vidám. És azt gondolom sosincsenek nyertesei, mert mind a két oldal veszít, méghozzá nem is keveset. Legfőképpen azok az emberek, akiket odaküldenek, hogy harcoljanak. Mindegy, milyen elhatározásból mennek (mert hisznek a célban, vagy mert muszáj).
Itt is rengeteg szemszöggel ismerkedhetünk meg, sokféle rangú és feladatú ember szólal meg a lapokon. És a visszaemlékezéseiket olvasva leginkább csak elszörnyedtem. Hogy még ilyenkor, ilyen körülmények között sem tudunk megszabadulni a belső szörnyetegeinktől. Mert azt még csak-csak megérti az ember, hogy az agyat elönti a vér, ha mellette ölik meg a barátját és bosszút akar állni, mindegy kin. De hogy sokszor a saját embereikkel is hogy bántak...
A hatalom azt hiszem mindenütt hasonló, a maga érdekeit nézi legelsőnek. Az, hogy ezzel mit okoz a sokkal "kisebb" embereknek, már másodlagos. Itt is, elképesztő volt olvasni, hogy nem kapták meg a szükséges felszereléseket, vagy nem eleget, esetleg olyan mérhetetlenül rossz minőségben, hogy inkább nem használták. Igaz volt ez az orvosi ellátásra, és a katonákra egyaránt.
A másik letaglózó rész az volt, ahogy ezt az egész történetet kezelték otthon. Hősként indultak, aztán az egész hirtelen az ellenkezőjére fordult, és már szinte lenézik őket. Pedig nem sok mindenről tehetnek ezek a férfiak és nők. Küldték a legtöbbjüket, és nem egy igen komoly árat fizetett érte. Pedig ha másért nem, akkor ezért igenis lehetne tisztelni őket.
A legvégén már meg se lepődtem, hogy az írónőt bíróság elé állították...
Azt hiszem, bőven hagyott még forrongó gondolatot, amit meg kell emészteni. De az biztos, hogy fogok még tőle olvasni könyveket.
Kiadó: Európa
Oldalak száma: 374
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése