2013. szeptember 7., szombat

Végtelen csillagtér

N. M. Kelby: Végtelen csillagtér

3/5

"Lucienne Kundera csillagász a fekete lyukakat kutatja. Anyja, Héléne szintén tudós, akinek titkokkal teli múltja sötétebb és nyugtalanítóbb, mint bármelyik rejtélyes jelenség az égbolton. Évtizedekkel korábban, a második világháború idején Héléne részt vett a Joliot-Curie házaspár atomkutatásaiban, majd megsebesült, és menekülnie kellett a németek által megszállt Párizsból. Évekkel később az új-mexikói Los Alamosban tűnt fel újra a csecsemő Lucienne-nel és titokzatos múltjával, amelyről soha nem beszélt. Amikor anya és lány újra Párizsba látogatnak egy tudományos konferenciára, hogy Lucienne átvegye a legújabb felfedezéséért járó tudományos kitüntetést, Héléne öngyilkosságot követ el. Lucienne eltökélten nekilát, hogy kibogozza az életüket lassan teljes egészében beszippantó fekete múltat és megértse az egyre nehezebbé váló jelent. Drámai, magával ragadó és tökéletesen kimunkált regény, mely íróját az élet legnagyobb titkainak kiváló mesélői közé emeli."

A könyvet ajándékba kaptam, és már korábban szemeztem a történettel, így kíváncsian fogtam bele az olvasásába. De még így napokkal utána sem tudom eldönteni, hogy inkább szerettem, vagy inkább untam :D.
Hogy miért is?

Amiért tetszett: A tudományos részek magyarázata, vagy az, ahogy leírja hogyan éltek és dolgoztak az atombombán, vagy épp utána. Pedig nem ezen a tudományterületen tanulok, de engem kifejezetten lefoglaltak ezek az oldalak. Arról nem is szólva, hogy minden úgy van megfogalmazva, hogy egy akár a csillagászatban, akár fizikában járatlan személy (lásd én) is megértse elsőre, méghozzá úgy, hogy nincs azaz érzésem, hogy leereszkedően adja át a tudást.
Az aprócska puzzle darabok, amiket össze kellett illeszteni, hogy megkapjuk az egész képet. Én szeretem azokat a történeteket, ahol nem az első öt oldal után jövök rá a végkifejletre, hanem végig maradnak bennem kérdések, amikre keresem a választ. Vagy ahol újabb és újabb meglepő fordulatok vannak, amik miatt falom a hátralévő részt.
Néhány szereplő, akik közel kerültek a szívemhez. Basheer forever!

Amitől sikítófrászt kaptam: A legtöbb szereplő. :D. Komolyan, a hideg mászkált tőlük a hátamon. Lucienne egyszerűen nem került közel hozzám, hiába volt megmutatva a hányattatott gyerekkora. Vagy a kedves Vincent...na tőle egyenesen féltem. Ez már közel sem egészséges hozzáállás a szerelemhez, a másikhoz.
Héléne...ő olyan semmilyen volt nekem. Hiába olvastam az ő életét, múltját, egyszerűen nem került hozzám közel az alakja. Csak úgy általánosságban sajnáltam a történteket.
Néhol pedig a történet belassult, illetve volt, ahol a csavarokat már túlzásnak éreztem. Mert persze, értem én, hogy igyekszik fent tartani az olvasó érdeklődését, de volt ahol már követni nem bírtam, ki kit és hogyan.

Összességében nem volt rossz, egyszer elolvasni megérte. De kedvenc nem lesz.

Kiadó: Scolar
Oldalak száma: 256

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése