2014. február 3., hétfő

Saját magadba zárva

Martin Pistorius: Néma üvöltés

5/5

"A 12 éves Martint egy ritka és kíméletlen betegség támadta meg. Először elvesztette a hangját, később kómás állapotba került, majd kerekesszékbe kényszerült. Az orvosok tanácstalanok voltak. Martin aggódó szüleivel közölték, hogy egy gyógyíthatatlan degeneratív betegség következtében a kisfiú értelmi képességei egy csecsemő szintjére zuhantak vissza, és legfeljebb 2 éve van hátra. Egy súlyosan beteg gyermekekkel foglalkozó intézménybe utalták, miközben Martin látszólag fel sem fogta mi történik vele. Nem beszélt, még csak nem is pislogott. Amit azonban senki nem sejtett, hogy a mozgásképtelen test börtönében egy érző és gondolkodó fiú lakott, élve eltemetve…
Martin szülei az orvosok ítélete ellenére sem adták fel a küzdelmet. Mindent feláldoztak, hogy újra mosolyogni lássák az egykor eleven és tehetséges gyermeküket. És a csoda megtörtént. Tíz évvel később Martin teste lassan „felébredt" hibernált állapotából, és ami még meglepőbb, kiderült, hogy a fiuk értelmes, gondolkodó felnőtt lett. Gyermek és férfi egyszerre, két lélek egy testben, aki nem emlékezett a betegsége előtti időkre, de a számítógép segítségével újra megtanult beszélni. Azóta megtalálta élete szerelmét, megnősült és sikeres vállalkozást indított. Mert élni jó, és a csodák megtörténnek, ha hiszünk bennük!

A Néma üvöltés végtelenül megható, őszinte és lélekemelő vallomás egy csodás felépülésről és a szeretet erejéről. Martin újjászületésének igaz története fontos üzenet minden érző ember számára, hogy értékeljük saját életünk minden percét, és az emberi akaraterő csodáját."

Az idei év tényleg csupa jó könyvvel kedveskedik nekem, bár kezdek félni, jön még kutyára dér. Ám az előző könyvekkel ellentétben, ez a történet megtörtént. Épp ezért szívbemarkoló, néhol elkeserítő, ám mégis reményt adó történet. Hihetetlen kitartásról szól, a vágyról, hogy észrevegyék az embert, részese lehessen az életnek, meghozhassa a saját döntéseit és saját élete legyen.
Ezek nem szokatlan vágyak, mindannyian megtapasztaljuk őket, átesünk a hozzájuk vezető rögös útszakasz megtételén. Ám az esetek többségében mindezt hamarabb tesszük meg, és egészen más irányból közelítve, mint Martin.
12 éves koráig úgy élt, minden gyerek a korosztályában. Játszott a kutyával, szerette a családját, és jó rézéke volt az elektromos dolgokhoz. Mindez egy pillanat alatt változott meg, és csupán egy torokfájással kezdődött. Majd lassan elsorvadtak az izmai, elveszítette felettük a kontrollt, nem tudott beszélni, és egyszer csak a személyisége is eltűnt, maradt egy üres váz.
Évekkel később tért csak vissza a világba, és egy olyan felfedezést tett, amit senkinek nem kívánok. Be van zárva a saját testébe, és az évekig tartó vegetálás miatt visszatértét nem is veszik észre. Elég csak az, hogy megakarja mutatni, jelen van? Hogy él, érez és gondolkodik? Lesz elég kitartása?

   Rövid könyv, viszonylag hamar lehet vele végezni. Mégis, rengeteg gondolkodni valót ad. Egyrészt arról, milyen nehéz helyzetük van még napjainkban is azoknak, akik valamiféle fogyatékossággal élnek. Nem csak mert esetleg nehezebben látják el a mindennapi dolgokat. Hanem mert másokra vannak utalva. És ha nincs, aki ezt felvállalja, akkor akár teljesen elszeparálódhatnak a világtól. Valljuk be, ezt senkinek nem kívánjuk.

 Bepillanthatunk a család életébe, abba, hogyan élik meg a gyermek/testvér elvesztését, a beteg ápolását, majd a visszatérést. Nem lehet könnyű egy ilyen helyzetben ellavírozni, egyrészt ellátni a beteget, másrészt a család többi tagjára is odafigyelni, és eközben nem feladni, nem belerokkanni.
 
Megtapasztalhatjuk az otthon világát, méghozzá kapásból kettőét is. Mit ne mondjak a hajam égnek állt, amikor bizonyos esetekről olvastam. Nem, és nem tudom elfogadni azt, hogy egy kiszolgáltatott lénnyel (legyen az ember, vagy állat) így bánjanak. Még akkor is, ha megerőltető lehet ilyen helyen dolgozni. Mind fizikailag, mind lelkileg. És hogy egy idő után belefásulhat az ember. Mégis...ha ő lenne ilyen helyzetben, akkor nem várná el, hogy vele is emberségesen bánjanak? Viszont emelem kalapom azok előtt, akik mindent megtettek az ott élők érdekében. Nem hiszem, hogy én képes lennék huzamosabb ideig így dolgozni, már csak azért sem, mert a lelki terhelést nem bírnám.
 
És nem utolsó sorban megismerjük Martint is. Gondolatait, vágyait, azokat a lépcsőket tesszük meg vele, amik nagy részén mi magunk is átestünk, mégis más lesz most ez az út. Én végig szorítottam a happy end-ért (oké, vállalom, a végletekig optimista és romantikus tudok lenni, de akkor is szeretem, valaminek jó a vége). És valljuk be, ő igazán megérdemli, hogy boldog legyen. És még rengetegen, akik hozzá hasonló helyzetben vannak.

Kinek ajánlanám? Huh, jó kérdés. Mindenkinek. Mert egyrészt viszonyítási alapot ad ahhoz, hogy mik a mi problémáink néha, és mik másoké. Az új nézőpont miatt, ami segítségével talán kicsit megértőbbek leszünk. És talán ha elég sok ember olvassa, akkor elindul egy változás, hogy hogyan is bánjunk a megváltozott képességű embertársainkkal.

Kiadó: Athenaeum
Oldalak száma: 288

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése