Én és az iszlám

Amir Ahmed Nasszer: Én és az iszlám - Egy ifjú muszlim belép a 21. századba

4,5/5

"Öngyilkos merénylő vagy Al Kaida terrorista lehetett volna a kis Amirból, ha szülei nem látják be időben, hogy a vallási iskolákban hirdetett radikalizmus egy életre eltorzíthatja gyermekük lelkét. Véletleneken múlott, hogy az ő kezében a „bombát” végül egy internethez csatolt komputer jelentette.

Amir Ahmed Nasszer 25 évesen lett az arab világ legismertebb bloggere, és 27 évesen írta meg saját átváltozásainak izgalmas történetét ebben a könyvben, mely aligha véletlenül lett hónapok alatt világsiker.

Az Én és az iszlám voltaképpen az Arab Tavasz szellemi előtörténete. Lefegyverzően őszinte és izgalmas beszámoló az útjukat kereső muszlim fiatalok kétségeiről, lelki gyötrelmeiről és szabadságvágyáról. Egyszersmind behízelgően őszinte és felemelő memoár arról, hogyan nyitotta fel egy ifjú arab szemét a szélesebb világra a bloggolás és az internet."

Mi jut eszünkbe, ha meghalljuk azt a szót, iszlám? Allah, Mohamed próféta, dzsihád, Korán, csak hogy néhányat említsek azon szavak és fogalmakból, amik rögtön az agyunkba villannak. Nyugat, főleg az utóbbi években gyanakvóan tekint a világ második legnagyobb vallására, és az azt gyakorló emberekre. De vajon minden muszlim a dszihád hirdetése mellett kardoskodik? Mindegyikük elvakult, és idegengyűlölő lenne? Milyen lehet eme hit és szabályainak keretein belül felnőni?

Ezen kérdésekre, és még sok másikra kapunk választ Amir történetéből. Már gyerekkora éveibe is bepillantást nyerünk, és megtapasztalhatjuk, hogy muszlim és muszlim között is van különbség, s hogy legalább annyi belső harcuk van, mint nekünk. Érdekes volt figyelni, hogy mind a költözéssekkel, mind az évek múlásával hogyan is változott a hozzáállása a vallásához a kezdetben gyermek, majd lassan férfivá cseperedő szereplőnek. A különféle tapasztalatok és a megkövesedett szabályok gyűrűjében nem volt egyszerű megtalálni a boldoguláshoz vezető utat. S ez még nehezebb akkor, ha alapjaiban rendül meg a hited. De vajon képes lesz egy új világot felépíteni magának, sőt a jövő nemzedékének?

A könyv olvasása közben, és befejezése után is sokszor éreztem azt, hogy kérdések mérges hada zümmög fel bennem. Továbbra sem tudom megérteni, miért jó az embereket a hitük által béklyókba zárni, és már a legkisebb vétség hatására is megbélyegezni. És nem, ez nem csak az iszlámra vonatkozó kérdés, mert lássuk be, hogy a kereszténység táján körbenézve is szép számmal találnánk rá példát. 

Tisztelem Amirt azért, hogy képes volt, és akart is minél többet megtudni a hazájáról, az őt alakító hitről, még akkor is, amikor ez a kutatás egyre kellemetlenebb kérdéseket vetett fel. Létének, sőt identitásának alappillérje volt, és amikor inogni kezdett, komoly személyiségválságot is okozott.

Bár megértettem, ez mekkora problémát jelent, hiszen életünk bizonyos időszakában- ha nem végig - mindannyian keressünk a helyünket, a létünk okát, saját magunkat, mégis egy idő után a sok önfejlesztő könyv keresgélése fárasztott. Azt hiszem az egész könyvben ez volt az egyedüli dolog, ami egy idő után nem vonta olyan erősen magához a figyelmem. Viszont azt érdekesnek találtam, hogy eme önkeresés, és a hit kérdéseinek tisztázására való törekvés alatt mennyi mindent megtudtam én is a különböző felekezetekről, vagy éppen magáról a Korán értelmezésének a problémáiról, a múltjáról, a gyökerekről. Vagy éppen a főbb alappilléreiről. Például nem is tudtam, hogy a dzsihád nem feltétlenül hitetlenek elleni szent harcot jelenti, hanem egy jóval békésebb, belső harcot, hogy elérjünk egy magasabb és nyugodtabb, tisztább állapotot.

De amellett, hogy bepillantást nyertünk egy személyes "utazás" állomásaiba, nagyon sok mindent megtudhatunk a blogger társadalomról, mely az utóbbi időben érthető módon azokban az országokban is megjelent, ahol mondjuk sokkal szigorúbbak a média szabályok. De manapság már nem lehet mindenkit csak úgy elzárni az információktól, és szép lassan egy olyan hálózat, sőt, társadalom épült fel, mely összetartott, megvitatta a saját és a környező országok problémáit, ezekre megpróbált valami megoldást találni. Itt tudták őszintén megbeszélni, ha megingott a hitük, vagy ha elegük lett az elnyomásból. Névvel, vagy álnévvel, de tudósítottak egymásnak, maguknak és a világnak azokról az igazságtalanságokról, melyeket a zsarnok vezetők, vagy bizonyos rétegek megtettek.

Saját tapasztalatból tudom, hogy amikor az ember megírja az első pár bejegyzését, azt nem a hírnévért teszi, vagy pénzért. Meg akar szólalni, s csak reméli, hogy lesz, akiben a mondandója visszhangra talál. Amir is így érez, s talán ő lepődött meg a legjobban, amikor egyre többen és többen kezdik el követni. És nézzük meg, mára hova jutott. Elképesztőnek tartom azt, amit a társaival együtt elértek, és emelem kalapom előttük, hogy a nyomás alatt sem hátráltak meg. Sőt, őszintén bevallom, amikor annak idején a TV-ben néztem a híradásokat az egyre több helyen fellángoló tüntetésekről/lázadásokról, még nem tudtam, mennyi munka és kitartás volt az ő részükről is benne.

Nem tudom, hova fog vajon fejlődni a mi világunk, és az ő világa. De szeretném hinni, hogy a végén képesek leszünk egy békésebb együtt élésre. Hogy lesz olyan pillanat, amikor a jobb megértés miatt már nem csak az öngyilkos merénylőt, vagy a hitetlen kutyát fogjuk a másikban látni, hanem az embert. És még az ellen sem lenne kifogásom, ha vallások is megtalálnák a maguk helyét eme új világban, bár lehetőleg egy olyan formában, ami nem uszít a másik ellen, hanem az egymás mellett élésre biztat. Nem most lesz, ezt belátom. De ha mindkét oldalon lesznek olyan emberek, mint akiket ezen oldalakon ismerhettem meg, akkor lehet rá esély.

Ajánlom mindenkinek, aki csak egy kicsit is érdeklődik a vallás iránt, vagy a világ iránt. És azoknak is, akik félnek tőle. Mert semmi sem csak fehér, vagy fekete. Színek, árnyalatok kavarognak mindenütt, így az emberi társadalmakban is.

A könyvért köszönet illeti az Atlantic Press Kiadót.