5/5
"Az intuíciónk
folyamatosan tudatja velünk, kik vagyunk. De nem halljuk meg az istenek
hangját, mert gondolataink kattogása, érzelmeink dübörgése elnyomja.
Inkább nem veszünk tudomást az igazságról. Hogy ne szenvedjünk. Hogy ne
gyógyuljunk meg. Mert különben olyanná válnánk, amilyenek félünk lenni.
Minden porcikánkban elevenné.
Az Álmodj szépeket megindító történet egy kilencéves kisfiúról, akinek szilveszter éjjelén váratlanul eltűnik az édesanyja. Jó ideig nem merik neki megmondani, hogy meghalt, amikor pedig kiderül az igazság, nem tudja elfogadni. Először önmagát vádolja, aztán számtalan formában visszavárja, újraalkotja magában, végül beletörődik, de feldolgozni felnőtt fejjel sem tudja. Egész élete a hiány jegyében telik, meghatározza fiatal-, majd érett felnőtt korát, félresiklott kapcsolatait, megvalósulatlan terveit, szűnni nem akaró erőfeszítéseit, hogy felfedezze önmagát, hogy megfejtse, mi állhatott édesanyja szeretetlenségének hátterében. Miért vagyunk itt, kik vagyunk, mit jelent az, hogy szeretni, és lehet-e hazugságban élni? – kérdezi egy életen át.
Gramellini önéletrajzi regényében minden szó igaz, mer becsületesen őszinte lenni, meri vállalni az érzéseit. Nem csinál a történetéből hollywoodi filmet, mégis olyan izgalmas, mint egy krimi.
Massimo Gramellini (1960) jogot tanult, majd sportújságíró lett. Később parlamenti, majd haditudósító. Buongiorno című közérzeti tárcarovata (La Stampa) rendkívül népszerű. Aktualitásokkal foglalkozó tévéműsorokban is szerepel. A mesék utolsó sora című, ezoterikus szerelmes regényként aposztrofált első könyve 250 000 példányban kelt el, az Álmodj szépeket pedig csak Olaszországban több mint félmillió példányban."
Életünk egyik legmeghatározóbb személye az édesanya. Az ő vigyázó szemei előtt tesszük meg az első tétova lépéseinket, tanulunk meg beszélni. Egyengeti életünket, függetlenül attól, hány évesek vagyunk. Kedves szavainkra felragyog a tekintete, ám ha baj ér minket ő is érzi fájdalmunkat, és szükség esetén tigrisként küzd értünk. Szerethetjük, időnként talán dühösek is lehetünk rá, teljesen még sem tudnánk tőle eltávolodni. Hozzá térünk vissza, míg tehetjük, és halála után is őt keressük hiány érzetünktől hajtva. De vajon mi történik velünk, ha eltűnik az életünkből, még mikor gyermekek vagyunk?
Ahogy a fülszövegből is látjuk, főszereplőnk még gyerekként, 9 évesen veszíti el az édesanyját. Az elején még csak el sem merik neki mondani. Részint mert megakarják óvni a fájdalomtól, részint mert a felnőtteknek sem egyszerű elfogadni a halálát. Mikor megtudja, vadul reménykedik abban, hogy visszatér egy kis idő múlva hozzá az égből. Hiszen milyen édesanya az, aki képes elhagyni a fiát? Kér, könyörög, Istent fenyegeti, ám hasztalan. Végül belenyugszik, ám világa egy életre megváltozik. Már nem a szép emlékekbe kapaszkodik, hanem azon rágódik, miért nem szerette őt. Miért változott meg a viselkedése az irányában. És vajon miért nem tudja senki sem szeretni őt?
Komoly kérdések és problémák egy kisgyerek számára. Pláne ha nem nagyon van kivel ezt megbeszélni. Hiszen az édesapja bár próbálkozik, nem képes mindent megadni neki.
A kisfiúból a szemünk előtt lesz kamasz, majd felnőtt. Éli az egyetemisták életét, szerelmes lesz, munkát kap...valami mégis mindig hiányzik neki, és belőle. A boldogságot, mint olyat nem képes elfogadni, mindig azt várja, mikor üt be a mennykő. És mivel fél attól, hogy őt senki sem szeretheti igazán, ő se képes igazán szeretni. Belső szörnyével küzdve, lassan elfelejti azt, milyen is elégedettnek lenni.
Vajon képes lesz változni? Megtalálni a megnyugvást? Megbocsátani magának, és az édesanyjának?
A történetet olvasva sokszor álltam meg, és gondolkoztam el, én vajon hogyan élném meg az adott helyzetet? Hogyan reagálnék rá? Olyan keresztet cipel, amit nem kellene, de ki magyarázza megy egy gyermeknek, hogy az édesanyja nem miatta halt meg, és szerette? Az első komolyabb hibát úgy vélem itt követték el a családtagok. A valóságot elkendőzve, a témát kényesen kerülve nevelték tovább a kisfiút, akiben a felmerülő kérdések és gondolatok válaszok híján sajátos belső hangokká váltak, és irányították őt, illetve burkolták a szenvtelenség és ridegség védelmező burkába. 40 évesen tudja meg az igazságot. Hosszú idő ám az. Nem biztos, hogy ha rögtön elmondták volna neki, akkor nem von le téves következtetéseket, hiszen ennyire fiatalon sokszor teljesen másként látjuk a világot, mint a felnőttek. Egyszerűbben, ám sokkal végletesebben. De néhány évvel később...igazán meglehetett volna próbálni beszélgetni vele erről. Természetes reakció, hogy megakarjuk védeni, de mint itt látjuk, ez nem sikerült, vagy nagyon félre siklott.
Meglepő módon végig kedveltem a fiút-fiatalt-férfit. Pedig sokszor fordul elő az, hogy annyi szörnyűséget varrnak a szegény szereplő nyakába, és olyan szintig viszik a nyavalygását, hogy szinte megutálom. Itt ilyen nem volt. Hibázott, félt, élt. Úgy mint mi. Mert mi is hányszor fogadjuk meg azt, hogy holnaptól jók leszünk, és megváltozunk? Pláne, ha szorult helyzetben vagyunk, és az égiekkel próbálunk meg egyezkedni. Sokkal könnyebb elfogadni egy emberien tökéletlen szereplőt a bajaival. És ráadásul tényleg voltak próbálkozásai arra nézve, hogy megváltozzon, csak nem sikerült neki.
Mindenesetre én a végig szurkoltam annak, hogy sikerüljön lezárnia magában a dolgokat, méghozzá békésen.
A nyelvezet, a hangulat, a történet vezetés nincs túl díszítve, vagy túlbonyolítva. De nem is igényeljük. Az elején kicsit furcsa lehet, hogy mennyire előtérbe hozza a nőket, anyákat, de valamilyen szintig érthető is. Aztán már magába is szippant a történet és addig fel sem pillantunk, amíg el nem olvastuk az egész könyvet. Az író megejtő őszinteséggel vall a múltjáról, amiért igazán tisztelem. Nem biztos, hogy szeretném, ha emberek milliói ismernék a kálváriámat, de nem vagyunk egyformák. Mellesleg az írás egyben terápia is.
Nagyon jól szövi a mondandóját, még ebben a kissé kényes talajon is biztos kézzel vezeti az olvasót. Így tényleg csak ajánlani tudom a könyvet.
A könyvért köszönet illeti a Park könyvkiadót.
Az Álmodj szépeket megindító történet egy kilencéves kisfiúról, akinek szilveszter éjjelén váratlanul eltűnik az édesanyja. Jó ideig nem merik neki megmondani, hogy meghalt, amikor pedig kiderül az igazság, nem tudja elfogadni. Először önmagát vádolja, aztán számtalan formában visszavárja, újraalkotja magában, végül beletörődik, de feldolgozni felnőtt fejjel sem tudja. Egész élete a hiány jegyében telik, meghatározza fiatal-, majd érett felnőtt korát, félresiklott kapcsolatait, megvalósulatlan terveit, szűnni nem akaró erőfeszítéseit, hogy felfedezze önmagát, hogy megfejtse, mi állhatott édesanyja szeretetlenségének hátterében. Miért vagyunk itt, kik vagyunk, mit jelent az, hogy szeretni, és lehet-e hazugságban élni? – kérdezi egy életen át.
Gramellini önéletrajzi regényében minden szó igaz, mer becsületesen őszinte lenni, meri vállalni az érzéseit. Nem csinál a történetéből hollywoodi filmet, mégis olyan izgalmas, mint egy krimi.
Massimo Gramellini (1960) jogot tanult, majd sportújságíró lett. Később parlamenti, majd haditudósító. Buongiorno című közérzeti tárcarovata (La Stampa) rendkívül népszerű. Aktualitásokkal foglalkozó tévéműsorokban is szerepel. A mesék utolsó sora című, ezoterikus szerelmes regényként aposztrofált első könyve 250 000 példányban kelt el, az Álmodj szépeket pedig csak Olaszországban több mint félmillió példányban."
Életünk egyik legmeghatározóbb személye az édesanya. Az ő vigyázó szemei előtt tesszük meg az első tétova lépéseinket, tanulunk meg beszélni. Egyengeti életünket, függetlenül attól, hány évesek vagyunk. Kedves szavainkra felragyog a tekintete, ám ha baj ér minket ő is érzi fájdalmunkat, és szükség esetén tigrisként küzd értünk. Szerethetjük, időnként talán dühösek is lehetünk rá, teljesen még sem tudnánk tőle eltávolodni. Hozzá térünk vissza, míg tehetjük, és halála után is őt keressük hiány érzetünktől hajtva. De vajon mi történik velünk, ha eltűnik az életünkből, még mikor gyermekek vagyunk?
Ahogy a fülszövegből is látjuk, főszereplőnk még gyerekként, 9 évesen veszíti el az édesanyját. Az elején még csak el sem merik neki mondani. Részint mert megakarják óvni a fájdalomtól, részint mert a felnőtteknek sem egyszerű elfogadni a halálát. Mikor megtudja, vadul reménykedik abban, hogy visszatér egy kis idő múlva hozzá az égből. Hiszen milyen édesanya az, aki képes elhagyni a fiát? Kér, könyörög, Istent fenyegeti, ám hasztalan. Végül belenyugszik, ám világa egy életre megváltozik. Már nem a szép emlékekbe kapaszkodik, hanem azon rágódik, miért nem szerette őt. Miért változott meg a viselkedése az irányában. És vajon miért nem tudja senki sem szeretni őt?
Komoly kérdések és problémák egy kisgyerek számára. Pláne ha nem nagyon van kivel ezt megbeszélni. Hiszen az édesapja bár próbálkozik, nem képes mindent megadni neki.
A kisfiúból a szemünk előtt lesz kamasz, majd felnőtt. Éli az egyetemisták életét, szerelmes lesz, munkát kap...valami mégis mindig hiányzik neki, és belőle. A boldogságot, mint olyat nem képes elfogadni, mindig azt várja, mikor üt be a mennykő. És mivel fél attól, hogy őt senki sem szeretheti igazán, ő se képes igazán szeretni. Belső szörnyével küzdve, lassan elfelejti azt, milyen is elégedettnek lenni.
Vajon képes lesz változni? Megtalálni a megnyugvást? Megbocsátani magának, és az édesanyjának?
A történetet olvasva sokszor álltam meg, és gondolkoztam el, én vajon hogyan élném meg az adott helyzetet? Hogyan reagálnék rá? Olyan keresztet cipel, amit nem kellene, de ki magyarázza megy egy gyermeknek, hogy az édesanyja nem miatta halt meg, és szerette? Az első komolyabb hibát úgy vélem itt követték el a családtagok. A valóságot elkendőzve, a témát kényesen kerülve nevelték tovább a kisfiút, akiben a felmerülő kérdések és gondolatok válaszok híján sajátos belső hangokká váltak, és irányították őt, illetve burkolták a szenvtelenség és ridegség védelmező burkába. 40 évesen tudja meg az igazságot. Hosszú idő ám az. Nem biztos, hogy ha rögtön elmondták volna neki, akkor nem von le téves következtetéseket, hiszen ennyire fiatalon sokszor teljesen másként látjuk a világot, mint a felnőttek. Egyszerűbben, ám sokkal végletesebben. De néhány évvel később...igazán meglehetett volna próbálni beszélgetni vele erről. Természetes reakció, hogy megakarjuk védeni, de mint itt látjuk, ez nem sikerült, vagy nagyon félre siklott.
Meglepő módon végig kedveltem a fiút-fiatalt-férfit. Pedig sokszor fordul elő az, hogy annyi szörnyűséget varrnak a szegény szereplő nyakába, és olyan szintig viszik a nyavalygását, hogy szinte megutálom. Itt ilyen nem volt. Hibázott, félt, élt. Úgy mint mi. Mert mi is hányszor fogadjuk meg azt, hogy holnaptól jók leszünk, és megváltozunk? Pláne, ha szorult helyzetben vagyunk, és az égiekkel próbálunk meg egyezkedni. Sokkal könnyebb elfogadni egy emberien tökéletlen szereplőt a bajaival. És ráadásul tényleg voltak próbálkozásai arra nézve, hogy megváltozzon, csak nem sikerült neki.
Mindenesetre én a végig szurkoltam annak, hogy sikerüljön lezárnia magában a dolgokat, méghozzá békésen.
A nyelvezet, a hangulat, a történet vezetés nincs túl díszítve, vagy túlbonyolítva. De nem is igényeljük. Az elején kicsit furcsa lehet, hogy mennyire előtérbe hozza a nőket, anyákat, de valamilyen szintig érthető is. Aztán már magába is szippant a történet és addig fel sem pillantunk, amíg el nem olvastuk az egész könyvet. Az író megejtő őszinteséggel vall a múltjáról, amiért igazán tisztelem. Nem biztos, hogy szeretném, ha emberek milliói ismernék a kálváriámat, de nem vagyunk egyformák. Mellesleg az írás egyben terápia is.
Nagyon jól szövi a mondandóját, még ebben a kissé kényes talajon is biztos kézzel vezeti az olvasót. Így tényleg csak ajánlani tudom a könyvet.
A könyvért köszönet illeti a Park könyvkiadót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése