Egy nyár volt

Lois Lowry: Nyáron történt

5/5

"Meg irigykedik nővérére, Mollyra, akit sokkal csinosabbnak és sikeresebbnek lát. Molly fegyelmezettebb és rendesebb, ő indulatosabb és rendetlenebb. Kettejük különbözősége akkor válik nehezen elviselhetővé, amikor városi otthonukból vidékre költöznek, s nekik közös szobán kell osztozniuk.Aztán Molly megbetegszik. Megnek jó ideig fogalma sincs, mennyire súlyos az állapota, s mit kezdjen a nővére és a szülei viselkedésében végbemenő változásokkal. Egy kedves, bölcs öregember és egy fiatal házaspár barátsága, valamint egy számára egyre többet jelentő hobbi, a fényképezés is segíti a kislányt, hogy átvészel je e nehéz hónapokat"

Ahhoz képest milyen kis vékonyka könyv, rendesen földhöz vág. Egy molyos cserének köszönhetően jutottam hozzá, már hónapokkal korábban, de csak most sikerült elővennem, igaz röpke 3 óra alatt el is olvastam.

Meg mindössze 13 éves, nővére pedig 15. Ég és föld a két lány. A családjuk egy időre vidékre költözik, hogy édesapjuk végre nyugodtan tudja megírni a könyvét. A kezdetben nem túl lelkes lányok kisebb-nagyobb összezördülések után el kezdik élvezni az új életet. Meg barátra lel az idős Will személyében, Molly szerelmes lesz. Aztán egy csapásra minden megváltozik. Molly megbetegszik, és ami csak egy egyszerű megfázásnak, orrvérzésnek indul, valami egészen mássá válik, és Meg ennek nincs tudatában. Amikor pedig minden kiderül, a fényképezés, és a szomszédok lesznek a segítségére, hogy fel tudja dolgozni a történteket.

Öcsémmel én is eléggé különböző vagyok, de el nem tudom képzelni, mit éreznék, ha kiderülne, hogy valami halálos kór ragadja el tőlem. O.o Talán ezért is fogott meg ennyire ez a rövidke történet.
Nagyon hangulatos, és szerintem eléggé átérezhetjük a lány zavarodottságát, amíg nem látja át, mennyire is komoly a helyzet. Ez azt hiszem senkinek sem könnyű. A szülőknek sem, mert hogy mondják el, hogy lehet, már nincs tovább? A betegnek, aki érzi, hogy nincs sok esély, és még alig élt, de már tudja, nem fog több jutni neki. Az egészséges testvérnek, aki csak azt látja, hogy még akkor is kivételeznek a másikkal, amikor nem kellene, és könnyen magára veszi, hogy ő okozza a betegséget.

Nagyon kedveltem Will, és a fiatal házaspár alakjait. :) Illetve még Meg-et is. Sok minden visszaköszönt belőle, amit annak idején én is éreztem ennyi idősen. Csak én nem fényképezésbe, hanem a történetek kitalálásába menekültem :).
Volt egy-két olyan gondolat, ami nagyon megfogott, de nem lövöm le velük a dolgokat.

Ha valaki egy rövid, de annál erősebb érzelmi töltetű könyvet szeretne olvasni, ezt csak ajánlani tudom.

Kiadó: Animus
Oldalak száma: 158

Ragyogás

Amy Kathleen Ryan: Ragyogás

5/5

"Mit éreznél, ha egy olyan űrhajón születtél volna, ahol csak a szüleid és az idősebbek ismerik a Földet? Te sosem láttad, csak az általuk mesélt történetek alapján ismered, és minden vágyad, hogy megérkezzetek az új otthonotokba, arra a bolygóra, amelyet benépesíthettek.
A történet középpontjában Waverly áll, akinek az élete váratlan fordulatot vesz. A barátja, Kieran éppen megkéri a kezét, amikor a szövetséges hajójuk váratlanul megtámadja őket és elrabolja az összes nőt az űrhajóról, ahol eluralkodik a káosz. A szerelmeseket elszakítják egymástól az események, s mindkettejüknek helyt kell állnia az új és szokatlan helyzetben.
Ahhoz, hogy visszataláljanak egymáshoz és szeretteiket is megmentsék, sokat kell küzdeniük. Hamarosan arra is ráébrednek, hogy az ellenségek nem mindig kívülről érkeznek.
A Ragyogás egy trilógia első része. A kitartásról, szerelemről és árulásról szóló lebilincselő történet fenntartja az érdeklődést és kíváncsiságot az olvasóban. A második rész 2013 őszén fog megjelenni."

Ezt a könyvet már a megjelenése óta kerülgettem, de mindig visszariadtam. A borító nekem nagyon csajosra sikeredett, és a cím sem éppen nekem szól. Ami mégis folyamatosan vonzott benne, az a fülszövege volt. Bár még ott is tartottam tőle, hogy valami túlontúl szerelmes történetet kapok. Végül a könyvtárból jutottam hozzá a regényhez, és pozitívan csalódtam benne.

Világ életemben imádtam az olyan történeteket, amik a jövőben és az űrben játszódnak, talán a sok gyerekkorban látott Star Trek epizódnak köszönhetően. :D. Mennyi lehetőség.
Két csillaghajó indul útnak az egyre lakhatatlanabbá váló Földről, hogy új hazát keressenek. Az egyiken inkább a vallás van előtérben, míg a másikon inkább a világi életmód. Waverly, Kieran és a többi gyermek eme utóbbi hajón élik a megszokott életüket, amikor a testvérhajójuk megérkezik. S a kezdetben barátinak tűnő találkozás valami egészen mássá fajul, felborítva ezzel az eddig megismert életet.

Az összecsapás után két szálon halad a történet, egyrészt Waverly-t és a lányok sorsát követhetjük szemmel, a másikon pedig Kieran és a fiúk életét. Mindkettő izgalmas a maga nemében, de engem jobban érdekelt a lányok sorsa. És nem, nem csak azért, mert én is lány vagyok. Egyszerűen Waverly alakja szimpatikusabb volt nekem. Mert nem hagyta magát, folyamatosan kereste a kiutat, jól feltudta mérni, mi is zajlik a környezetében, és az ott lévő emberekben.
Ellenben Kieran...nekem már az elején sem volt annyira szimpatikus, amivé pedig a végén fejlődik, az egyáltalán nem nyerte el a rokonszenvemet.

Érdekes kérdések merülnek fel a könyvben. Meddig mehet el valaki, ha megakarja szerezni a hatalmat? Mennyire lehet vajon elkeseredett az ember, hogy bármit képes legyen megtenni egy új életért?
Van-e joga bármely férfinak is arra, hogy kihasználja azt a "szent célt", hogy gyermekeket kell biztosítani a küldetéshez?
Mi történik a gyerekekkel, ha egyszer csak felnőttek nélkül kell boldogulniuk a világban?
Vajon a vallás tényleg mindenre megoldás?

Egyszóval volt min gondolkoznom olvasás közben. Igazából arra jöttem rá, hogy egyik hajón se éltem volna szívesen, mert mindkettőnek meg voltak a maga sötét titkai. Habár magával a vallással nincs bajom, a túlzott hitbuzgóságot nem szeretem, pláne ha abba csomagolják az elkövetett szörnyűségeket. De az se sokkal jobb, ha a férfiak bármit megtehetnek, mert joguk, sőt kötelességük. Azért van egy-két dolog, amire kíváncsi lennék, remélem a második kötetben majd fény derül rájuk.
Nagyon drukkoltam, hogy a visszatérés jó legyen, de éreztem, hogy a bekövetkezett változások miatt már semmi sem lesz olyan, mint volt. És igazam lett. A kérdés csak az, mennyire változott meg a világuk...

Kiadó: Maxim
Oldalak száma: 352

Ellentétek vonzzák egymást

Elizabeth Gaskell: Észak és Dél

4/5

"Észak- és Dél-Anglia világa között aligha tátongott akkora szakadék, mint a 19. században. A dél-angliai vidék háborítatlan békéjében a puritán helstone-i lelkészlak ember és természet mesevilága volt. Itt cseperedett hölggyé Margaret Hale, a hajdan csillogó életről álmodott egykor szépséges és a szerény, lelkiismeretes, ám gyámoltalan lelkész leányaként. Mások gondozására, s így közmegbecsülésre épülő életük egy csapásra semmivé lesz, amikor az apa lelkiismereti okokból föladja hivatalát. Költözni kényszerülnek, s a lombzúgásos, madárfüttyös vidéki életből meg sem állnak a füstös-kormos, arctalan munkástömegekben hullámzó északi iparvárosig, Miltonig.
Észak-Anglia az ipar és a technikai forradalom zajos világa, amelyen a tőke és munka játssza a főszerepet. De hogyan boldogul ebben az embertelen világban a szépreményű, idealista lelkészleány? Hogyan tanulja meg levetkőzni előítéleteit, s elfogadni az északi élet farkastörvényeit, a munka parancsát, és nem utolsósorban a halál szigorát. Meglátja-e a kíméletlen iparváros rejtett szépségeit, és megtalálja-e az utat, amelyen a különös, idegen, de mégis figyelemre méltó textilgyárosig, John Thorntonig eljuthat?
Az egyetlen átjárót Észak és Dél között: a szerelem hídját?"

A regény pont jókor talált meg, a tanulási maratonban üdítő volt egy ilyen világba elszökni, ahol a XIX. századi angliai élet köszön vissza ránk, és egy olyan hangulat, amit utoljára Jane Austine olvasása közben éreztem. Bár pont a tételek miatt haladtam kicsit lassan vele, de sikerült végül befejeznem.

Margaret, akinek a kezdetben nagyszerű élete egy csapásra megváltozik, mégis igyekszik minden helyzetben helyt állni, segíteni a saját családjának és másokénak is. Próbál megbarátkozni Milton városával, a füsttel, és nem utolsó sorban egy bizonyos gyáros úriemberrel. Kedveltem az alakját, bár néhol úgy éreztem, hogy előítéletei sokszor elterelték a gondolatait, s csak későn jött rá arra, hogy tévedett. Mégis, csodálni való a kitartása, hogy a családját segítse, és irányítsa a dolgokat, amikor már azt senki más nem tudja. Mondjuk a leánykérésekhez való hozzáállása furcsa volt számomra, hiszen ebben a korban az egyik legfőbb cél az volt, hogy minél előbb egy jó partit találjanak maguknak a hölgyek.

Milton város egyik ontos alakja, Jonh Thornton, aki egy textilgyár tulajdonosa, és Margaret apjához jár órákra. Találkozásaik nem igazán mondhatók sikeresnek, mert kisebb-nagyobb félreértések övezik őket. A férfi azonban talpig úriember, aki kész segíteni még akkor is, ha a helyzet számára kicsit kellemetlen, de a bajba jutottakat nem hagyja magára. Annak ellenére mennyire kőszívűnek szeretett volna látszani, hála istennek nem volt az, így hamar megszerettem, és szurkoltam, hogy a boldog befejezés elérje a történet végére.

A történet bizonyos tekintetben a Büszkeség és Balítéletet idézte, de sok mindenben különbözött is tőle. Habár itt is olvashatunk a különféle nemesi körökről, nagyobb hangsúly van fektetve a munkás osztály és a gyártulajdonosok közötti feszült viszonyra, és sok igen komoly kérdés ennek kapcsán merül fel a regényben.
Margaret és John az elején nem kifejezetten kedveli egymást, a lány zsarnokoskodónak tartja a férfit, míg az túl büszkének őt, és csak nagyon lassan kezdik meglátni az embert a felvett szerepek mögött.
Míg a férfinak inkább a múltja az, ami szomorú, addig a lánynak a jelen gondjaival kell szembenéznie, méghozzá egyre sűrűsödő csapásokkal. Egyikük délen, a szabadban, míg másikuk északon a városban nőtt fel. Különbözőbbek talán nem is lehetnének, mégis, történetük egy nem várt fordulat miatt összefonódik.

A történet hangulata szerintem kicsit komorabb, mégis, a remény, a lehetőség ott van minden oldalon, ezért nem úgy olvassa az ember, hogy depresszióba esik tőle, hanem várja azt a pillanatot, amikor hirtelen minden egycsapásra rendbe jön. Mert ennek így kell lennie. Pár dolog azért megesik, míg el jön a boldog vég.
Ami kifejezetten tetszett, a két főszereplőnk beszélgetései, szóváltásai. Mindig kíváncsian követtem ezeket nyomon, várva, ezúttal ki jön ki nyertesen belőle? Sőt, igazából minden találkozásukat szerettem olvasni, mert nagyon leleményesen tudták félreértelmezni a számomra teljesen egyértelmű dolgokat is :D.

A végén azért kezdtem megijedni, hogy várhatok a happy end-re, meg a szép befejezésre, hiszen egyre csak követték egymást a bajok, főleg Margaret családjában, de azért John-t is utolérte a balszerencse, de nem hagyott cserben az írónő, és fellélegezhettem. Bár azért én még egy kicsit tovább olvastam volna a történetet, mert egy-két szereplő reagálására tényleg nagyon kíváncsi lettem volna...nem igaz, kedves mama? ;)

Ami nem mindenhol nyerte el a tetszésemet, az például az édesapa viselkedése volt, semmi erélyesség nem volt belőle, és szükség esetén összeomlott. Szép kis férfi mondhatom. Illetve ahogy a történet haladt, nem egyszer olyan részletekbe menő leírásokat kapunk, amik ha csak egyszer-egyszer fordulnak elő, akkor érdekesek, de ha többször, akkor inkább csak untatják az olvasót, legalábbis én néha éreztem a késztetést, hogy átlapozzam, amíg ismét nem érek bele a történések csapájába. Ezt leszámítva szerettem a könyvet.

Ha valami olyan romantikus történetre vágysz, ami visszavisz a múltba, és mégsem üresfejű csinos hölgyemények fecserésznek benne, akkor ezt a könyvet bátran ajánlani tudom. :).

A könyvért köszönet illeti a Lazi könyvkiadót. 

Bloglovin

Már napok óta hallgatom, hogy a google reads meg fog szűnni, ezáltal a rendszeres követők funkció is el fog tűnni a blogokról. Hogy ezt elkerüljük, Bloglovin oldalon ha regisztrálunk, elmenthetjük oda az általunk követett oldalakat, ha jól tudom erre még 2 nap van.

Magával az oldallal még én is csak ismerkedek, mert a szóbeli felvételi miatt eddig nem ez volt az elsődleges napi rendi pontom, de most átmenekítettem a követéseimet, mert mégiscsak jó látni őket egy helyen. Egy egyszerű regisztráció után rögvest fel is ajánlja nekünk, hogy importálja az általunk követett oldalakat, úgyhogy ha gondoljátok, akkor eme oldalon keresztül tudtok továbbra is követni majd :). Follow my blog

<a href="http://www.bloglovin.com/blog/6521629/?claim=xbyf7djjcaf">Follow my blog with Bloglovin</a>

Alzheimer-kórral élni

Lisa Genova: Megmaradt Alice-nak

5/5

" A háromgyerekes, boldog házasságban élő harvardi professzorasszony, Alice a karrierje csúcsán van, amikor azt veszi észre, hogy egyre feledékenyebb. Az idő haladtával gondolatai is összekuszálódnak, memóriája egyre gyakrabban hagyja cserben. A diagnózis: Alzheimer-kór, korai stádiumban. A függetlenségére mindig büszke Alice összeszorított foggal igyekszik ugyanúgy élni az életét, mint korábban, és csak a jelennel foglalkozni, de a betegség lassan úrrá lesz rajta. Helyenként szívszorító, néhol felemelő, ugyanakkor ijesztő történet arról, milyen az, amikor valaki szó szerint elveszíti az eszét."

Ki ne tapasztalta volna már azt, hogy keresett valami szót, kifejezést, és az istenért se jutott az eszébe? Pedig alapvető lett volna. Vagy, hogy időnként elfelejtkezett dolgokról. Alapvetően ezeket a fáradtság, a stressz, a hajtás tüneteinek tartanánk, amik csak azt jelzik, ideje kicsit lelassítani. Vagy ha már egy bizonyos kor felett vagyunk, akkor ráfogjuk arra, hogy ez bizony ezzel jár. De mi van akkor, ha nem ennyire egyszerű a dolog?

Kezdetben Alice is úgy gondolja, hogy csak túlhajtotta magát, vagy épp a változó korba való belépése állhat a feledékenysége mögött. Ám amikor egy pillanatra elfelejti, hogyan juthat haza, megijed, és orvoshoz megy, ahol pár vizsgálat után megkapja a nem várt, ám annál félelmetesebb diagnózist.
Én nem is tudtam, hogy van ilyen típusa is az Alzheimer-kórnak, ami ennyire fiatalon okoz problémát. Nem azt mondom, hogy jó dolog, ha valaki 70 évesen kezd elfelejteni mindent, de 47 évesen, meg 50 évesen...valahogy még rosszabb. Ráadásul az én édesanyám is ebben a korban van, így sokkal jobban megérintett Alice sorsa. El se tudom képzelni, hogyan vészelném át ezt, ha az én családomban történne.

Ami miatt még nagyon érdekes volt a történet -  amellett, hogy eleve egy számomra kevésbé ismert betegségről szól - azaz, hogy a beteg szemén keresztül látjuk a dolgokat. Vele együtt kezdünk el gyanakodni, hogy baj van, zuhanunk magunkba a diagnózis hallatán, próbáljuk a széthulló világunkat egyben tartani, és kapaszkodókat találni az egyre ismeretlenebbnek tűnő világban, miközben lassan elveszítjük önmagunkat is.
Vékonyabb könyv, egy nap alatt el lehet olvasni,  de engem letaglózott.
Mit tennék, ha ez velem történne meg? Ha csak hónapjaim lennének hátra abból a világból, amit ismerek, mert ami utána jön, az már valami más lesz, egy olyan személy számára, aki nem én leszek.
Amellett, hogy megismerjük azokat a problémákat, amik a betegség előrehaladtával kerülnek előtérbe, elgondolkozhatunk azon is, hogy vajon az öngyilkosság ebben az esetben megoldás lenne-e. Alapvetően ellene vagyok, mert szerintem sokszor lenne megoldás a problémákra, még ha nem is egyszerű, csak meg kell találni a segítő kezeket. De itt, őszintén szólva megértettem Alice-t, amiért felmerült benne a gondolat. Hiszen mindenki szeretné megőrizni az emberi méltóságát, amit ez a betegség bizony kikezdhet.

Érdekes volt látni, hogyan reagált a környezete erre a betegségre. Még a saját családján belül is volt néha olyan reakció, amire köpni-nyelni nem tudtam. Hogy mondhatja azt valaki, hogy ne írja be az adatokat a telefonba, mert ellustul, hanem edzeni kell az agyát? Most komolyan...ez nem így működik itt. Vagy, hogy nem egyszer úgy beszéltek róla, mintha ott sem lett volna, pedig ott ült a fotelban. Vagy úgy akarnak dönteni, hogy figyelembe sem veszik, ő mit szeretne.
A férjét nem igazán tudtam hova tenni. Az elején egy önző, munkáját előbbre tartó férfinak tűnt, de a végén voltak olyan dolgok, amik másra utaltak, kár hogy nem volt jobban kibontva.
A gyerekek közül pedig leginkább Lydia volt, akit bár nehezen értett meg az édesanyja a betegség során mégis közelebb került hozzá. És ő minden korábbi vitájuk ellenére is az ő érdekeit tartotta szem előtt. Nem tudom, a helyében én vajon tudni akartam volna azt, hogy hordozom-e a gént, ami megpecsételi a sorsomat. Mi a jobb, a boldog tudatlanság, vagy a biztos tudás?

Nem is tudom mit írjak még. Ez a könyv most nagyon befészkelte magát a gondolataim közé, remélem egyszer a polcomon tudhatom majd.

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalak száma: 326

Egy elveszett kutya nyomában

Susan Wilson: A táncoló kutya

3/5

"A nevem Justine Meade, és életem negyvenhárom éve alatt csupán maroknyi ember volt, akit szerettem. Nem, ez túlzás. Kettő. Ketten voltak, akiket az ostobaságom és az önzésem miatt elveszítettem. Az egyik a fiam volt. A másik a kutyám.
Justine Meade élete veszteségek sorozata. A listán szerepel az édesanyja, az otthona, sőt még a fia is. Az egyedüli társa, akire mindenben számíthat, Mack, a szürke-fekete sheltie. Ám amikor felkerekedik vele, hogy visszatérjen gyerekkora otthonába, ahol huszonöt éve nem járt, az úton egy végzetes hiba elszakítja őket egymástól. És ahogy az autópálya kilométerei egyre nőnek közöttük, úgy fogy Justine esélye arra, hogy kétségbeesett akarása ellenére is valaha megtalálja imádott kutyáját.
Ed és Alice Parmalee a saját veszteségüket gyászolják. Hét évvel azután, hogy a lányuk már nincs velük, együtt élnek, de kerülgetik egymást és a kimondhatatlan fájdalmukat, s képtelenek a közöttük tátongó szakadékot áthidalni. Ám amikor rátalálnak egy szürke-fekete kutyára az út mellet, közösen döntik el, hogy magukhoz veszik.
Megingathatatlan hűségével, elképesztő megfigyelőképességével és csalhatatlan megérzésétől vezérelve Mack képes arra, hogy összehozza az embereket. Legyen akár Justine partnere, akár egy család életének új szereplője, olyan, mintha ez a kis shetlandi pásztorkutya arra született volna, hogy boldoggá tegye a körülötte lévőket.
Mindenkinek szüksége van Mackre. De vajon kihez tartozik ez a táncoló kutya?"

A Pioneer kiadó könyvei általában tetszeni szoktak, ám most valahogy nem találtunk egymásra ezzel a könyvvel. Pedig alapvetően imádom az állatos történeteket, ráadásul nekem is volt kutyám, szóval megalapozottnak tűnt azaz elvárás, hogy majd engem is elvarázsol a történet.Sajnos nem így történt.
Most valamiért zavartak a sablonos megoldások, az, hogy elég hamar kitaláltam, mi lesz a következő "csavar". Hogy nem tudta hozzám közel hozni ezeknek az embereknek a szenvedését, fájdalmait, pedig erre épült volna az egész történet.

Egyszerűen egy kívülálló szemével, hűvös távolságtartással olvastam, és viseltettem mind Justine iránt, mind Ed és Alice felé. Ráadásul úgy éreztem, az, hogy elvesztette a kutyáját, legalább annyira a nő hibája volt, mint a sofőré. Tényleg, meg kellett volna várnia, vagy ha nem is várja meg, akkor a kutyát nem kidobni egy autópálya szélén. Viszont ki az, aki egy fuvart kap, ne kekeckedjen a sofőrrel, akinek időre kell leszállítania a dolgait. Aztán meg van lepődve, ha otthagyja a másik.
Vagy éppen a családja se volt kutya. A mostohaanya ugyan tényleg ellenszenves lett, akit simán elküldtem volna az imádott fiacskájához lakni, de így nagyjából ennyi is volt.
Ed és Alice története ugyan szomorú, de itt meg is állt a dolog, nem tudtam átérezni a veszteségüket, fájdalmukat. Azt meg pláne, hogy nem akarták megtudni, van-e vajon gazdája a kutyának.
Az egyedüli, akit megkedveltem, az a hegedűművész Pokol Angyala volt :D.

Egyszóval megható alapok ide, kutya oda, engem nem bűvölt el a történet.

Kiadó: Pioneer
Oldalak száma: 324

Óceán az út végén

Neil Gaiman: Óceán az út végén

5/5

 "AMIKOR EGY EMLÉK FELENGED, A MÚLT SZIVÁROG KI BELŐLE

Mit tehet egy hétéves fiú, ha az addig nyugodt, vidéki életet megzavarja valami, ami nagyobb nemcsak nála, de az általa ismert felnőtteknél, sőt az általa ismert világnál is? Ami a világon túlról jött? Hirtelen elszakad a saját családjától, és egyetlen hely van ahová mehet, egy ház a földút végén. Ebben a házban három nő lakik, három nemzedék, nagymama, anya és lánya, akik sokat láttak és még többet tudnak. Ismerik a titkos utakat és lebegő járatokat, értik a halk szavakat és a néma igéket, jártak a földeken innen és a vizeken túl. Ők segíthetnek, csakhogy mint mindennek, a segítségnek ára van.

Neil Gaiman új regénye a gyermekkor varázslatát mutatja a felnőttlét karcos szemüvegén át, az ártatlanság elvesztését a tapasztalat párás tükrében, hírnevéhez méltóan egy olyan történetben, amely semmihez sem hasonlít."

A gyönyörű borító mellett ami rögtön feltűnt, az a vékonysága volt. Később kiderült, hogy ez a történet eredetileg novellának indult, csak kinőtte a kereteit. Amikor egy ilyen vékonyabb kötet kerül a kezeim közé, óhatatlanul felmerül bennem a gondolat, elég lesz-e ahhoz, hogy elmondjon mindent az író, hogy bevonjon a történetébe, és a végén ne maradjon fájó hiányérzetem. Gaiman új története azonban pozitív csalódást jelentett, mert elolvasva is csak annyi volt a problémám, hogy vége volt, pedig még maradtam volna abban a mesés világban.

A történet nagyon sokrétű, a rétegek egymásba szövődnek, és együtt, egységesen alkotják azt a csodálatos mintázatot, amit mi végül elolvashatunk. Egyszer, kétszer, sokszor. És mégis, mindig fogunk valami újat felfedezni benne.
A már nem fiatal férfi magát is meglepve gyermekkori otthonához, pontosabban annak helyéhez tér vissza, majd elindul a földes úton, míg elér egy farmhoz. És az út alatt szép lassan elveszettnek, elfeledettnek hitt emlékek törnek a felszínre. Mert minden egy napon kezdődött, amikor még csak 7 éves volt, és az egyik szoba bérlőjük öngyilkosságot követett el, amivel valami olyan régit ébresztett fel, amiről nekünk még csak elképzeléseink sincsenek (ám hála istennek, az írónak vannak). Ekkor ismerkedik meg a 11 éves Hempstock lányt, és egy teljesen új világot, ahol minden megtörténhet.

Ahogy haladunk az idővel előre, úgy történik meg velünk egyre gyakrabban, hogy vágyódva, elmerengve gondolunk vissza a saját gyerekkorunkra. Ami lehet, hogy nem volt tökéletes, de a maga nemében egyedülálló volt, tele felfedezésre váró csodával, reményekkel és félelemmel, szeretettel és csalódással, amik mintha mind sokkal tisztábbak, és egyszerűbbek voltak, mint most felnőttként. Ezt a történetet olvasva én is ismét gyerek voltam, aki egy pillanatra sem kérdőjelezte meg azt, hogy az a kacsaúsztatónak titulált tavacska, valójában egy egész óceán, amit szükség esetén egy vödörbe is bele lehet erőltetni, vagy hogy mi magunk különféle szörnyek átjárójává válhatunk, ha nem figyelünk oda. A mese, a realitás és a csodás elemek olyan tökéletesen keveredtek, hogy még most is nehezemre esik külön választani őket, megbontani egységüket. És talán nem is szükséges.
Eme könyv olvasásához nem kell más, csak nyitott szív, és lélek. Hagyni kell, hogy megérintsen minket a könyvmoly kisfiú, aki barátokat szeretne, na meg persze azt, hogy megtudjon felelni az apja elvárásainak. S miközben az élet történéseit próbálja nyomon követni, minket is magával vigyen egy határon túlra, ahol nálunk jóval öregebb lények élnek, és vigyáznak ránk.

Ülj hát velem együtt le a tó partjára, és csendben hallgassuk, mit súg nekünk az óceán, a maga végtelen bölcsességével.

A könyvért köszönet illeti az Agave kiadót.