2014. június 21., szombat

Rosemary gyermeke

Ira Levin: Rosemary gyermeke

4/5

"Rosemary Woodhouse feltörekvő színész férjével egy öreg bérházba költözik, aminek baljós múltjánál csak az ott lakó idős emberek különösebbek. A szomszédban élő excentrikus Castevet házaspár hamar a bizalmukba férkőzik, ám férjével ellentétben Rosemary gyanakszik; és nem csak a furcsa hangok miatt, amiket néha a lakásuk irányából hall.
Nem sokkal később Rosemary terhes lesz, házassága miatt azonban aggódni kezd, mivel férje minden figyelmét felívelő színészi karrierjére fordítja. Bár úgy tűnik, a szomszédok nagyon szívükön viselik a fiatal nő egészségét, Rosemary végül rádöbben, kicsodák valójában.

Ira Levin 1967-es regényét ma a horror klasszikusai közé sorolják. Roman Polanski a könyv megjelenését követő évben filmet forgatott belőle, ami Oscar- és Golden Globe-díjat nyert, és kikövezte az utat az akkor még csak 23 éves Mia Farrow-nak Hollywood legnagyobbjai közé."

Szeretem a horrort, mint műfajt. Néha jó olyan dolgoktól félni, amik a valós életben nem valószínű, hogy megtalálnak. És valamilyen okból kifolyólag én jobban szeretem olvasni az ilyen történeteket, mint filmen nézni. Így nem is volt kérdéses, hogy ezt a történetet meg kell kaparintanom.

Láttam, sőt, inkább éreztem, miért lehetett ez régen tényleg olyan nagyon félelmetes történet, korának klasszikusa. Még most is élveztem olvasni, bár álmatlan éjszakát azért nem okozott. Ennek ellenére adott bőven elgondolkodni valót. Úgymint, sokkal jobban félünk a bizonytalanságtól, ismeretlentől, mint a már elénk tárt tényektől. Talán mert akkor már az agyunk és egész lényünk azon gondolkozik/dolgozik, hogy megbirkózzon a helyzettel, és nem érünk rá annyira félni.Vagy hogy tényleg biztonságban érezzük magunkat a saját otthonunkban, hiszen az az én váram, ott nem érhet semmi baj. Vagy mégis?

Így gondolják Rosemary-ék is, akik végre beköltözhetnek az álom otthonukba. Ám a kezdeti boldogságra árnyék vetül. A férj boldogtalan, mert nem kapja meg a szerepet, a felesége boldogtalan, mert a férje az. Aztán minden egycsapásra megváltozik. De vajon milyen áron?

Azok a részek, amikor még csak sejtetett az író, illetve elejtette előttünk azokat a bizonyos kis morzsákat, sokkal érdekesebbek és ijesztőbbek voltak, legalábbis nekem. Amikor már tudtam, mire megy ki a játék, valahogy a varázs is elveszett. Hogy akkor miért olvastam tovább? Mert kíváncsi voltam rá, mit hoz ki belőle, és mert mindezek ellenére egy kellemes olvasmány volt. Na meg szerettem volna jelen lenni abban a pillanatban, amikor a főhősnőnk szeme végre felnyílik.

Egy gyermek születése mindig öröm, s általában a közösség is alig várja. Na, itt a közösségtől az ember legszívesebben elmenekülne. Normális esetben. A miénk nem ilyen. Így aztán csak csendben várjuk a végkifejletet.

Sátánizmus ide, okkultizmus oda, számomra a legellenszenvesebb szereplő Guy (a férj) volt. Mert mindent a saját önző érdekéből tett. Én Rosemary helyében egészen biztosan valami fájdalmas és lassú (nagyon lassú) halál nemet találtam volna ki neki. A férjnek az lenne a feladata, hogy a védelmet és a biztos pontot nyújtsa a családjának. Nem pedig az ellenkezője. Semmilyen joga nincs így dönteni mások életéről. Arról nem is beszélve, hogy egy önző, önimádó, és gyenge, gerinctelen alak. És ez még a finom és nőies megfogalmazásom.

A szomszédok. Húh, nem mondom, hogy jó az, hogy manapság már nem ismerjük a szomszédjainkat, de ezután a történet után talán nem is gond. Addig sem tudom legalább, hogy miféle party-kat tartanak esténként. És pláne nem én leszek a főfogás.
Viszont igaz, ami igaz, én sem biztos, hogy eltudtam volna küldeni a Castevet házaspárt. Mert mégiscsak segíteni akarnak, és idősek, és...ugye milyen jól lehet játszani az emberi érzelmekkel?

Ami miatt csak 4 pontot kap, az egyetlen rész. Szerintem minden nő, pláne ha az első gyermekét várja, akkor a hosszan tartó fájdalom hatására egészen biztos elrohan egy másik orvoshoz is, mert retteg attól, hogy elveszíti a magzatát. Nem pedig kivárásra játszik. Még ha csak a saját egészsége lenne a tét, akkor talán. De egy babánál? Szóval én értetlenül néztem a fiatal nő szenvedését. De értettem, hogy a cselekmény szempontjából ennek így kellett lennie. Ha már itt tartunk, szegény lány kissé naivra lett megírva, aki nem akar/mer szembenézni a tényekkel. Csak amikor már késő. De az tetszett, hogy a gyereke után indult.

A történet érdekes volt, én kedveltem, és nem csak azért foglalt le, mert gyorsan lehetett vele haladni, így idő se lett volna unatkozni. Rémeket nem álmodok tőle, de lássuk be manapság nehéz olyan történettel előrukkolni, ami megüti az ingerküszöbünket. Ettől eltekintve kiskorú kezébe nem biztos hogy adnám.
De ha valaki szereti a műfajt, és a klasszikusokat, mindenféleképpen olvassa el. Engem a folytatása is érdekelne, vajon hova jut ez a furcsa gyermek, és a családja?

A könyvért köszönet illeti az Agave Könyvkiadót.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése